Dr. Anne-Marie Kool teológiai professzorral csodálatos kertjének árnyas szegletében beszélgettünk annak kapcsán, hogy a Pápai Református Teológiai Akadémia újra indulásának huszonötödik évfordulója alkalmából emlékplakettet vehetett át. Testvéri közvetlensége, misszió iránti elkötelezettsége, szeretetteli mentorálása, tudását megosztó önzetlensége ösztönzően hatott rám, amikor teológusként szeminaristája voltam. Életútja ékes példája annak, hogy ember tervez, de Isten végez. Afrika helyett hozzánk vezette Isten, francia nyelv helyett magyar nyelven éli életét, s annak ellenére, hogy mindig a terepmunka vonzotta, megállja a helyét az egyetemi katedrákon is. Ismerjék meg őt, a magyar szívű hollandot, aki a legtermészetesebb módon mutatkozik be magyarul, amikor kezet nyújt: „Kól Annamária vagyok”.
Milyen családi kötelékek között nőttél fel?
Édesapámnak, amikor húsz éves volt, az indonéz szabadságharc idején, kötelező módon Indonéziába kellett mennie katonának. Erről részletesen soha nem beszélt, csak annyit tudtunk, hogy ő a tábori lelkész sofőrje volt, ezért harcban nem vett részt. Életének utolsó öt évében kezdett erről az időszakról beszélni. 2015. november 25-én volt a nyolcvankilencedik születésnapja, amit együtt ünnepeltünk Hollandiában, és rá négy napra meghalt. Nyíltan tett bizonyságot hitről a számára fontos zsoltárok alapján (42, 91). Akkor világos lett számomra, hogy ő azért tud így bizonyságot tenni, mert már anno húszévesként átélte azt, hogy mit jelent Isten védelmében élni. Ezt azért kezdtem most elmondani, mert ez jól érzékelteti, hogy milyen családban nőttem föl. A szüleink 1956. november 8-án házasodtak össze. Bizonytalan volt a templomi szertartás, mert az orgonistára hatással voltak a magyarországi események. A pontos részleteket nem tudom, de az biztos, hogy a családom életében közvetetten már akkor szerepet játszott Magyarország. (nevetés) Öt lánygyermekük született. Édesapám egy ötgyermekes almatermesztő család legfiatalabb tagja volt, anyai nagyszüleimnek pedig egy családi tejüzeme volt, lovaskocsival jártak piacra tejet meg tojást eladni. Ilyen családokból származtak a szüleink. Amikor összeházasodtak, akkor nagyapám testvérének egy bérfarmházának a felét kapták meg, és kezdték el közös életüket. Az emeleten alakítottak ki két szobát, az egyik a szüleim hálószobája, a másik a mi gyerekszobánk volt.
Egyszerű, de szeretetteljes körülmények között laktunk, a hálószobánkban fűtés nem volt. Sok szeretettel körülvéve nőttem föl. Édesapám reggel ötkor kelt, megfejte a teheneket, de egy idő után egészségügyi okok miatt nem tudta folytatni a farmer munkát, és harmincötéves korában új pályára váltott: agráringatlan-becslő és közvetítő lett. Mivel nem volt megfelelő előképzettsége, beiratkozott Amsterdamban egy esti iskolába, ahova két éven át hetente kétszer járt száz kilométert megtéve szülőfalumból, Oud-Alblasból. Amikor befejezte az iskolát, akkor a földszinti tisztaszoba egyben az ingatlanközvetítői irodája lett. Édesanyámnak nyolc általános iskolai osztálya volt, és egy írógép tanfolyamot végzett még el. Vettek egy írógépet, és anyukám lett apukám titkárnője a tisztaszobában. Közben édesapám folytatta még a farmermunkát. Megvették a szomszéd telkét, amire pár év múlva építkeztek a szüleim. A ház fele iroda, a másik fele lakótér volt. Akkor a farmerház más családtaghoz került, és egy idő után a szüleim már kizárólag ingatlanközvetítői munkával foglalkoztak. Sőt, néha az egész család ingatlanközvetítésben vállalt feladatot, mert mi gyerekek is bekapcsolódtunk. Mikor mit tudtunk segíteni, azt csináltuk: szerződéseket gépeltünk, lakást mutattunk be érdeklődőknek. Azt a szót, hogy szabadidő, otthon nem ismertem. Természetesen a vasárnap szent volt, akkor nem dolgoztunk, hanem együtt mentünk templomba. Szemtanúja voltam annak, ahogyan a szüleim felépítettek egy saját vállalkozást, és most utólag látom, hogy ebben is mennyire sokat tanultam tőlük, és bizonyos értelemben hasonló munkát végeztem én is! Teológiára mentem tanulni, idejöttem Magyarországra, egy missziói intézet vezetője lettem… Tulajdonképpen én is egy kis vállalkozást építettem fel, mert a pénzszerzés stb. része volt a munkámnak.
Templomba járó gyermekként egyértelmű volt számodra, hogy teológiát tanulj, vagy kacskaringós út vezetett odáig?
Ez utóbbi! Sohasem felejtem el, hogy egy napon elmentem kicsiny falunk lelkészéhez, és elmondtam neki, hogy nagyon szeretném megérteni, amit mond, mégsem értem. Kértem, hogy próbáljon érthetően beszélni Isten dolgairól, mert szeretném tudni és ismerni azokat. Akkortájt hallottam az ifjúsági csoportban, hogy a szomszéd városban van egy úgynevezett evangelizációs kávéházi szolgálat, ami fiatalok által fiataloknak szól. Megkértem a szüleimet, hadd mehessek el oda, és ők felajánlották, hogy elvisznek és elhoznak, mert este fél tízkor biztonságban szeretnének tudni engem. Emlékszem rá, hogy amikor legelőször oda mentem, korábban érkeztem, és imaközösségbe hívtak. Nem tudtam, hogy mi az, de gyorsan kiderült számomra. Ott ültek a fiatalok, és hangosan imádkoztak. Ilyet én addig még soha nem éltem át! Ebből a kávéházi szolgálatból az lett, hogy megtapasztaltam Isten megszólítását. Emlékszem, hogy valamelyik nap rájöttem, hogy Isten kinyitotta a szemeimet, és most már megértettem azt, amit fél évvel azelőtt még nem. Gyönyörű időszak volt. Minden szombaton este egy ikerház nagy padlásán ültek össze a környező falvak fiataljai, akik többségében a történelmi református irányzathoz tartoztak, templomba jártak, és ott a padláson hallgattuk a két-három évvel idősebb fiataloktól az igehirdetést, saját nyelvünkön, és gitárkísérettel énekeltünk. Na, ez nagyon erős lelki élmény volt! Évente többször mentünk táborba, és nagyon intenzíven tanulmányoztuk a Bibliát. Ha visszatekintek, ma már tudom, hogy ez ott, akkor valamifajta lelki ébredés volt. És azok közül, akik ott megtértek, később sokan misszionáriusok, presbiterek, ifjúsági szervezetek vezetői lettek.
Hollandiában több református felekezet van. A családoddal melyikhez tartoztok?
Mi a nagy, történelmi református egyházhoz tartozunk, annak is egy „szigorúbb” irányzatához, tehát nem valamelyik elszakadt református felekezethez. Ott csak zsoltárokat énekeltünk, nem voltak női lelkészek, és az asszonyok fedetlen fejjel, azaz kalap nélkül nem vehettek úrvacsorát.
Ehhez képest, ragyogó arccal beszélsz gitáros énekekről, nem kalapban járulsz az úrasztalához és nőként lelkipásztor lettél!
Nem vagyok lelkész! Ez Istennek a humora. Nem azért nem lettem lelkipásztor, mert a szigorú irányzathoz tartozom, hanem mert Isten nem arra hívott el engem. Visszakanyarodva a kávéházhoz: aktívan bekapcsolódtam a kávéházi szolgálatba, és kerestem az életutam folytatását. Nagyon szerettem a kémiát, természettudományt, matematikát és majdnem beiratkoztam az agrártudományi egyetemre. De akkortájt meglátogatta lelkipásztorunk a családomat, és érdeklődött a továbbtanulásom felől. Azt javasolta, ha nem tudom, hogy hol tanuljak tovább, akkor gondolkodjam el a teológián. Ez akkor fejbevágott, mert a teológiához szükség volt két év görög és latin előtanulmányra a középiskola után, én pedig teljesen a reáltárgyakra összpontosítottam addig. Aztán végig gondoltam, hogy az agrártudományi egyetem is hat-hét év lenne, és a teológiai képzés sem lenne ennél több idő. Miután 1977-ben befejeztem a középiskolát, két évig görögöt és latint tanultam, és aktívan bekapcsolódtam a „hollandiai MEKDSZ”-be. (Megjegyzés: az evangéliumi keresztyén diákszövetség ICHTHUS, amely az International Fellowship of Evangelical Students IFES része.) Unalmas volt a holtnyelvek tanulása, és alig vártam, hogy valami gyakorlati dolgot csináljak. A Papendrecht-i kávéházi csoporttal elmentünk evangelizációs munkára Belgiumba, mert ott nagyon kevés a protestáns. Házról-házra osztottunk evangelizációs anyagot. Volt ott egy lány, akinek szintén négy nőtestvére volt, és ő meghívott engem egy konferenciára. Kiderült, hogy ez egy nagy európai missziós konferencia volt. Annak ellenére, hogy ez 1978-ban volt, mai napig emlékszem az előadásokra, amik szó szerint kinyitották a szememet. Ott értettem meg, hogy a misszió bibliai alapja nem csupán a Máté 28, hanem az egész Biblia az első oldalától az utolsó oldaláig. A konferencia végén kimondtam, hogy Uram, itt vagyok, használj engem! Volt bennem egyféle türelmetlenség, minél hamarabb szerettem volna missziói területre menni, és úgy gondoltam, hogy egy rövid bibliaiskola után sor kerülhet arra. De akkor Isten nagyon határozottan szólt hozzám: a missziói terület itthon van, itt kezdődik az egyetemen. Ezt akkor nagyon világosan láttam, és folytattam a teológiai képzést. Mellette továbbra is aktívan részt vettem a hollandiai keresztyén diákszövetség helyi és országos munkájában. Az említett konferencián találkoztam egy kanadai misszionárius házaspárral, Clement és Magdalene Dregerrel, akik éppen Utrechtbe költöztek dél-ázsiai szolgálatuk után. Két éven át rendszeresen jártam hozzájuk, és úgy tekintettek rám, mint fogadott lányukra. Az ő házuk mindig átjáróház volt, igazi misszionáriusok voltak, akiktől nagyon sokat tanultam.
Volt olyan ország vagy földrész, ahova kimondottan vágytál misszionáriusként szolgálni?
Mivel mindig nagyon szerettem franciául beszélni, nagyon érdekelt a francia Afrika. Az említett Dreger családnál találkoztam egy holland misszionáriusnővel, aki Elefántcsontpartra készült. Na, akkor én 1983-ban nagy vágyat éreztem arra, hogy őt meglátogassam, és megnézzem a munkáját, hátha Isten engem is elhív arra. Egyedül mentem Elefántcsontpartra, és visszagondolva hihetetlen, hogy a szüleim ezt megengedték. Részt vettem ott egy nagy ifjúsági konferencián, ahol százötven fekete afrikai között mi ketten voltunk fehérek. Még megvan a fényképem erről. (nevet) Visszatértem Hollandiába, és egy-két év alatt egymástól függetlenül három különböző ember hívott engem kelet-közép-európai misszióba, de én mindig elutasítottam a hívást, mondván „én Afrikába készülök, ott van az igazi misszió”. 1985-ben az IFES tartotta az első európai evangelizációs konferenciát egyetemisták számára Hollandiában, amelyen kb. hatszáz egyetemista vett részt. Minden nap odajött hozzám az egyik vezető, és hívott Közép-Kelet-Európába. A konferencia végén azt mondtam neki, hogy most először be kell fejeznem a tanulmányaimat, utána visszatérhetünk rá. Két hónap múlva azonban kaptam egy levelet négy ember nevében, akik engem ismertek, és azután érdeklődtek, hogy készen állok-e Magyarországra menni, segíteni a ’70-es évek óta működő földalatti diák- és egyetemi misszió munkáját, amit többek között Bernhardt Dóra és Herjeczki Kornél neve fémjelzett. Én éppen szabadságon voltam, úton Skócia felé, és emlékszem, hogy egy skót tó mellett ültem egy fehér papírral a kezemben. Arra írtam össze, hogy miért menjek, és miért ne menjek Magyarországra, Isten hogyan vezet-e. Igen, mert már végeztem valamiféle lelkigondozói munkát egy kis gyülekezetben, volt tapasztalatom az evangelizációs munkában, és hosszan sorakoztak az érvek. Aztán számba vettem, hogy miért nem mennék Magyarországra: mit szólnának a szüleim ahhoz, ha a vasfüggöny mögé mennék, félnék, bizonytalanság van bennem aziránt, hogy képes vagyok-e rá. Amikor visszamentem a skóciai szabadságról, Isten erősen szólt hozzám: nem kell félni, mert a Bibliában az áll, hogy ne félj, és ha nem érzed magad képesnek, akkor Isten képessé tesz téged. A szüleim pedig azt mondták, hogy mi már voltunk ott!
Mikor és miért jártak a szüleid Magyarországon?
A szülőfalum lelkipásztora régóta támogatott nyugdíjas magyar református lelkészeket, és így 1975-ben eljött Faddról Balázs Laci bácsi hozzánk. Akkor a lelkész megkért bennünket, középiskolás, hittanra járó fiatalokat, hogy vigyük őt körbe. Így ez a magyar szál már megvolt. Aztán 1978-ban a kávéházi csapat néhány tagjával elmentünk Magyarországra, mert Németh Géza Badacsonytomajban szokott nemzetközi földalatti, zug ifjúsági konferenciákat szervezni. Az előző évben is voltak a kávéházi csapatból fiatalok, és újra hívott bennünket. Akkoriban egy magyar valaki balesetben elveszítette az egyik lábát és karját, és nem tudott megfelelő kórházi kezelést kapni, ezért Németh Géza írt, hogy keressünk Hollandiában megfelelő kezelést neki. Végül is találtunk, és azzal a fő céllal mentünk Magyarországra, hogy Molnár Ferencet kivigyük hollandiai kórházkezelésre. Csempésztünk át a határon Bibliákat, vallásos irodalmat. Még ma is emlékszem, hogy merre jártunk akkor, mert mély benyomást tett rám Magyarország. Pár évvel később pedig a szüleimmel együtt elmentünk Magyarországra Molnár Ferenc esküvőjére, így tehát ők is jártak itt valamikor nyolcvanegy-nyolcvankettőben.
Végül is Isten szép sorban kihúzta a papírodról a nemleges válaszokat.
Pontosan! Én pedig a Skóciában teleírt papírral a kezemben végül elhatároztam, hogy Uram, itt vagyok, használj engem. Akkor már tanítottam egy bibliaiskolában, de még nem fejeztem be teljesen az egyetemi teológiai mester fokozatot. Ráadásul akkoriban még nem lehetett nyilvánosan, hivatalosan elmondani, hogy én misszióba megyek Magyarországra. Szükség volt egy fedősztorira. Számomra akkor már nagyon világos volt, hogy a misszió nem egyéni dolog, hanem az egyház feladata.
Hallottam egy holland református lelkészről, Cees Snoeiről, aki egy holland missziói szervezetnek volt a vezetője, és rendszeres kapcsolatot tartott Magyarországgal, és elmentem hozzá tanácsot kérni. Pont két héttel azután mentem hozzá, hogy Szabó Dani bácsi látogatta meg őt, és arra kérte, hogy ha valamikor nyílni fognak a kapuk, segítsen a holland missziói szervezet abban, hogy a Magyarországi Református Egyház újra bekapcsolódjon a missziói munkába. Ehhez a holland lelkészhez mentem én el, és az általam elmondottakra azt mondta, „Menjél, csináld, tedd meg!”. Ennyi. Vele megbeszéltük, hogy az egyetlen hivatalos lehetőség, hogy a mesteri után doktori dolgozaton fogok dolgozni. Na, hogy ezt rövidre zárjam, akkor végül az tűnt a legkézenfekvőbbnek, hogy a magyar külmisszió történetével foglalkozzak.
Gyakorlatilag a fedősztorid miatt született meg a disszertációd?
Igen is, meg nem is. Nem fedősztori lett belőle. Én nem akartam, hogy egy kitalált történetem legyen, mert tiszta lelkiismerettel akartam Magyarországra menni, ezért megmondtam, hogy nem szeretnék szerződést kötni semmilyen missziói szervezettel. Kezdettől fogva komolyan vettem a kutatási munkát. Így végül a fedőtörténet a szívügyem lett. Azok, akik erről hallottak, teljesen elképedtek, és csodálkozva mondták: „te soha nem voltál tudományos beállítottságú, és most levéltárakban fogsz dolgozni?” – nem értették. Gyanús volt számukra. Többen voltak Hollandiában, akik gyanakvással fogadták Magyarországra menetelemet. Akkor az említett lelkipásztor egy szombati napon elküldte otthonról a saját gyerekeit, és meghívta tíz-tizenöt barátomat, családtagomat magához, és ott elmeséltük a hátteret. Nagyon-nagyon sokat köszönhetek neki. 1986-ban abbahagytam a bibliaiskolai tanítást annak érdekében, hogy gőzerővel befejezhessem az ószövetségi szakdolgozatomat a Leviticus 19-ről, amiben az egyén és közösség közötti viszonyt tanulmányoztam. 1986 és 1987 nyári szünetében elmentem Debrecenbe egy-egy hónapra nyelvet tanulni.
Könnyű volt számodra a magyar nyelvet elsajátítani?
A debreceni nyári egyetem néha tiszta szenvedés volt. Harmincöt fok klíma nélkül, és reggel nyolctól délután egyig nyelvoktatás folyt, aztán délután egytől estig a következő napi házi feladat elkészítése. Az első év kezdő csoportjában angolról tanultam magyar nyelvet, a következő évben nehezebb lett, mert nem indult angol középfokú csoport, csak német, ezért arról kellett a magyart tanulnom. Emlékszem, sírva mentem ki az osztályteremből, mert azt éreztem, nem bírom tovább. De a következő napon már folytattam. Megismertem Debrecenben Dr. Nagy Alízt és családját, aki már régóta érdeklődött a misszió iránt. Sokat köszönhetek vendégszeretetüknek. Azon az őszön beköltöztem a Rádayba (megjegyzés: a budapesti református teológia épülete a Ráday utcában áll), mert az volt a terv, hogy onnan fogom az utrechti egyetem felelőssége alatt a kutatási munkát csinálni. Akkor már nagyjából a 60 %-át megértettem a magyar szövegnek, és 1988 végén megcsináltam a felsőfokú magyar nyelvvizsgát.
Azok után, hogy a tudományos munka nem tartozott az érdeklődési körödbe, hogyan érezted magad a magyar levéltárakban?
Én magam is elcsodálkoztam, hogy mennyire megszerettem a tudományos munkát. Szerettem interjúkat készíteni olyan emberekkel, akiknek misszió iránti érdeklődésük volt. Az foglalkoztatott, hogy honnét van bennük ez az érdeklődés. Újra és újra azt a választ kaptam tőlük, hogy anno ’36-ban volt egy evangéliumi diákszövetség által szervezett konferencia, ahol ott volt Molnár Mária. Olyan hihetetlen történeteket hallottam, amik nagyon közel álltak hozzám, mert hasonló dolgokban volt részem nekem is csaknem fél évszázad különbséggel. Egy ponton találkoztam valakivel, aki elkezdte mesélni, hogy ’48-49-ben még éppen létezett a diákszövetség, amiben elhatározták, hogy rendszeresen imádkoznak, és ők azóta is ezt tették egy leendő, új diákszövetségért. Én pedig ebbe az új kezdeményezésbe bekapcsolódtam 1987-ben. Össze tudtam kapcsolni a régi meg az új generációt, és ez számomra roppant érdekes volt. Az interjúk alapján sokszor úgy éreztem, mintha abban az időszakban én is éltem volna. Ezek az interjúk legépelve mind itt vannak valahol a padlástéri személyes levéltáramban.
Magyarországra jöveteled közel esett a rendszerváltáshoz. Mit éltél át abból?
Átéltem ’89-et. Emlékszem rá, hogy karácsony előtt jöttem vissza Hollandiából, és aki várt a reptéren, elújságolta nekem, hogy Ceausescu megbukott, és nyílnak a romániai határok. Akkoriban külföldi hallgatóként hárman laktunk együtt a Ráday kollégiumban a karácsonyi szünetben, és amikor jöttek a külföldi segélyszállítmányok, mi segítettünk tolmácsolni, intézkedni, és levest főztünk, hogy megetessük őket. Ezt mind nagyon átéltem, mert vakok között a félszemű a király, ahogy mondani szokták. Nem voltam szakember, de tudtam idegen nyelveket, volt tapasztalatom az ügyintézésben, így hasznossá váltam. Rengeteg sok alapítvány és egyesület alakult meg akkor. Az is nagyon érdekes volt, ahogy a Harmat Kiadó és a MEKDSZ egyesületté vált. Igen ám, de ’91-ben levelet kaptam a missziói szervezettől, amivel kapcsolatban voltam. Jelezték, hogy már négy éve annak, hogy három évre a magyarországi munkába hívtunk, talán most már itt az ideje, hogy visszatérj Hollandiába. Vettem magamnak egy szentendrei szőttest annak jeleként, hogy ez volt az életem magyarországi szakasza, és ’92 februárjában visszamentem Houtenbe, ahol korábban éltem. Az volt az egyetlen feladatom, hogy befejezzem a doktorimat. Azt nem tudtam, hogy mire lesz jó, de azt tudtam, hogy be kell fejeznem, jól kell befejeznem. Az összes fénymásolt anyagot bedobozolva vittem magammal, és addigra háromszáz oldalt írtam már. Egy év alatt átírtam a háromszáz oldalt és írtam még hozzá hatszáz oldalt. Minden héten hat napon keresztül reggel nyolctól este kilencig írtam a doktori dolgozatomat. Akkor a houteni gyülekezeti tagok felkaroltak engem, és úgy gondoskodtak rólam, hogy többet főztek, és a maradékot margarinos dobozokban a bejárati ajtómra akasztották. Gyakorlatilag így tartottak életben. Az is nagyon érdekes volt, hogy amikor Hollandiába visszatértem 1992-ben, akkor nem volt állásom, pici pénzem volt csak, és májusban már arra kényszerültem, hogy elmenjek az önkormányzathoz szociális segítségért. Pont aznap kaptam telefonhívást a már említett Snoei lelkésztől, hogy menjek el a missziói irodájába. Elmentem hozzá, és megtudtam tőle, hogy a missziói szervezet vezetése úgy döntött, adnak nekem egy évre tanulmányi ösztöndíjat, hogy be tudjam fejezni a doktorimat. Na, következő nap visszamentem az önkormányzathoz, hogy már tárgytalan az igényem. (nevet)
A disszertációmat, amit angolul írtam, angol nyelven egy kötetben, magyar nyelven három kötetben jelentették meg. 1993 júniusában, harminc éve védtem meg. Hihetetlen, hogy eltelt három évtized! Egy nagyon meleg napon volt a disszertáció védésem. Magyarországról két mikrobusznyi ember jött el, többek között Balázs Laci bácsi is, aki nyolcvanöt éves volt akkor, és régóta a Ráday levéltárban dolgozott.
1992-ben hazatértél Hollandiába a szentendrei szőttessel, most mégis magyarországi otthonod falán lóg. Hogyan kerültél vissza hozzánk?
Érdekes, hogy az a lelkész, akihez anno mentem tanácsot kérni, és aki kapcsolatot tartott Magyarországgal, még ’90-ben azt mondta nekem, hogy „te most már annyi emberrel találkoztál, jó lenne, ha én is találkoznék velük valamikor”. Hamarosan eljött Magyarországra, és találkozott Szűcs Ferenccel, Fabiny Tiborral, Czövek Olivérrel és másokkal. Neki gondja volt rám, és rákérdezett arra, hogy az általam összegyűjtött rengeteg anyagnak és tudásnak mi lesz a sorsa. Célul tűzték ki, hogy találjanak nekem egy helyet. Ez nem volt egyszerű, mert akkor úgy tűnt, hogy nincs és nem is lesz olyan magyarországi teológia, ahol lenne missziológiai tanszék; továbbá a Zsinati Irodában a Missziói Osztály inkább az egyházi élet megfigyelésével foglalkozott, így az se volt jó lehetőség. Akkor azt javasolta Szűcs professzor, hogy találjunk Anne-Marie-nak Budapest közepén helyet, és meglátjuk, mi lesz belőle. 1993 márciusában a Magyarországi Református Egyház zsinata hivatalosan meghívott engem A Református Missziói Szövetségen keresztül azzal a nagyon általánosan megfogalmazott feladattal, hogy segítsek az egyháznak újra bekapcsolódni a missziói munkába. Júniusban ledoktoráltam Utrechtben, majd augusztusban Dr. Hans Visser, az akkori Hendrik Kraemer Misszionáriusképző Intézet vezetője javaslatára egy három hetes misszionárius képzésre kellett mennem Angliába, hogy megismerjem, hogyan tanítják a missziológiát. Többek között Dr. Andrew Walls-szal találkoztam, az akkori edinburghi egyetem missziói intézetének vezetőjével. Októberben tértem vissza Magyarországra Dr. Anne-Marie Koolként. Döbbenet, hogy tizenkét év telt el, mire hivatalosan misszióba jöhettem, ahhoz képest, hogy legelőször 1981-ben jelentkeztem a Hollandiai Történelmi Református Egyházon belül működő Református Missziói Szövetségnél, a Gereformeerde Zendingsbond-nál.
1993 októberében jelentkeztem Hegedűs Loránt püspök úrnál. Épp akkor alakult meg a Károli Gáspár Református Egyetem. Angliában, például Edinburghban láttam, hogy az egyetemhez kapcsolódott egy egyház által létrehozott, független missziói intézet. Magyarországon pedig létrehozta a Dunamelléki Református Egyházkerület, a Magyarországi Evangélikus Egyház, a Magyarországi Református Egyház és a Károli Gáspár Református Egyetem a Protestáns Missziói Tanulmányi Intézetet (PMTI), független alapítványként. Az első kuratóriumi elnök, Dr. Bütösi János javaslatára négy célja volt a Protestáns Missziói Tanulmányi Intézetnek: tudományos missziológiai oktatás, gyülekezeti missziói képzés, missziói könyvtár létrehozása, misszionárius képzés. A PMTI Molnár Miklós révén a Kálvin téren kapott helyet. Az első feladat az volt, hogy a nagy rumliban lévő második emeletből valami rendet teremtsünk. Ott alakítottunk ki egy missziói könyvtárat. Tisztán emlékszem rá, hogy csak öt könyv volt és növényekkel takartuk el az üres polcokat. (nevet) A nulláról indultunk. Eleinte missziológia tantárgy nem volt a budapesti református teológián, de mind a református, mind az evangélikus teológián választható tanegység lett.
Viszont Pápán komplett missziológiai tanszék élére hívtak meg!
Igen-igen! 1997-ben nagy dolog történt, amikor a missziói intézet ajtaján kopogott Dr. Márkus Mihály dunántúli püspök, és felkért az újra induló Pápai Református Teológiai Akadémia Gyakorlati- és Missziológiai Tanszékének vezetésére. Majdnem leestem a székemről, mert soha életemben nem volt célom a tudományos pálya. Igent mondtam, és így kerültem a pápai teológiára professzornak.
1998-ban tartottam a székfoglaló előadásomat a többi kollégával együtt. (Szerkesztői megjegyzés: Dr. Zsengellér József Ószövetségi tanszékvezető, Dr. Vladár Gábor Újszövetségi tanszékvezető, Dr. Szabó István Rendszeres teológiai tanszékvezető, Dr. Márkus Mihály Egyháztörténeti tanszékvezető.) Néhány év után leadtam a gyakorlati teológiai tanszéket Kocsev Miklósnak, és 2007-ben lemondtam a missziológiai tanszék munkájáról is, mert közben a Károli Egyetemen alakult meg a Közép- és Kelet Európai Missziói Tanulmányi Intézet. A kettő együtt túl sok volt. A hamarosan megjelenő PRTA emlékkönyvben részletesen írtam az 1998 és 2007 közötti időszakról. Csoda volt a pápai teológiára menésem, ahogy az is, hogy most nyáron kitüntetést kaptam a huszonötéves jubileum alkalmával. Közben sok dolog történt, voltak viharok is.
Milyen eseményeket értesz a viharok alatt?
A missziói intézet piciként indult, Bütösi János bácsi és Szűcs Ferenc sokat segített. Akkor kezdett egyre jobban nőni az intézet, amikor elkezdtem tanítani Pápán. Egyre inkább bekapcsolódtunk a nemzetközi vérkeringésbe. Érdekes, hogy a hollandiai doktorvaterem, azaz Prof. Dr. Jan A. B. Jongeneel doktori témavezető még 1993-ban azt mondta, hogyha lesznek Magyarországról olyan valakik, akik szeretnének missziológiából doktorálni, akkor ő szívesen vállalja a hivatalos témavezetést, de rám bízza az összes munkát. Egyszer csak jelentkezett Sípos Ete Álmos, majd Nagy Dorottya és egyre többen. Végül már annyian voltunk, hogy 1997-től kezdve évente néhányszor megszerveztük az úgynevezett Missziológiai Munkaközösséget, és meghívtuk a holland professzort, és mindenki előadott a munkájából, végül is egy kis doktori kollokviumot tartottunk. Ez a nemzetközi jelleg nagyon érdekes és fontos volt. 2005-ben átszervezés alatt állt a missziói intézet, és a gyülekezeti élethez kapcsolódó missziói képzés inkább a Zsinati Irodába került át, valamint az egyetemhez kapcsolódott a többi terület, például a könyvtár is. Akkor Szűcs professzor lett már az egyetem rektora, és az ő felügyelete alatt alakult meg a Közép- és Kelet-Európai Missziói Tanulmányi Intézet 2006-ban. Az egyetemhez kerülve más lett sok dolog. 2012-ben, amikor már nem Szűcs volt a rektor, nagyot fordult a világ. Június közepén értesítettek, hogy július végével bezár a missziói intézet.
Derült égből villámcsapás volt. Nagyon szomorú volt átélnem, hogy július 29-én két órát kaptam arra, hogy elhagyjam az irodámat. Hivatalosan az egyetem átszervezés alatt állt. Majdnem negyedév múlva, októberben behívtak az egyetemre, és a vezetősége két lehetőséget ajánlott: vagy közös megegyezéssel válunk el, vagy felmondanak. Végül közös megegyezéssel a következő naptól megszűnt a munkaviszonyom, és nem taníthattam tovább. Tudom, hogy ami Magyarországon történt, az előfordul itt, de ami utána Hollandiában történt, azt nagyon nehéz volt megélnem. Az történt ugyanis, hogy karácsonykor Hollandiába mentem, és azt mondta a missziói szervezet vezetője, hogy február elsejével a missziói szervezettel nem állsz kapcsolatban. Huszonöt év után ezt közölte velem, mert úgy vélték, hogy a küldetés a szokásosnál már sokkal hosszabb ideig tart! De a barátaim mondták, hogy ez nem így megy Hollandiában. A következő három év, 2013-2015 között nagyon nehéz időszak volt számomra emiatt is, de amiatt is, hogy többféle egészségügyi problémával küzdöttem.
Hogy ért véget az a nehéz időszak az életedben?
Isten egy ajtót nyitott számomra Eszékre, az Evangelical Theological Sminary-n. 1985 óta ismertem Dr. Peter Kuzmicot, az intézmény vezetőjét. Tudtam, hogy az intézménynek éppen akkor nincs akkreditációja és éppen nincsenek hallgatói, de van egy gyönyörű szép épülete, és százharmincezer kötetes teológiai könyvtára. Éreztem és tudtam, hogy Isten engem oda hív, mert világossá tette. Ugyanis 2015-ben két amerikai teológiára hívtak tanítani, mégis valahogy egyik helyen sem engem választottak meg. Érdekes módon nagyon örültem ennek, mert ebből tudtam, hogy van még itt feladatom és helyem Közép-Kelet-Európában. Elmentem Eszékre, ahol 2015-ben alakították ki az Osijek Institute for Mission Studies-t, ami a magyarországi missziói intézet folytatása lett. Egy tanácsadói csoport alakult ott ki, amivel észleltük az egyik jövőbeli feladatot: sokan, akik a kilencvenes évek elején alakult új teológiai intézményekben tanítottak, és nagyon el vannak foglalva lelkészi vagy oktatási munkájukkal, szeretnének nyugati egyetemeken doktorálni Közép-Kelet Európából. Mint „külsős” doktoranduszok alig kapnak hozzá témavezetői segítséget. Ezért egy olyan programot hoztunk létre Eszéken leendő doktoranduszok részére, ahol nyáron az Osijek Doctoral Colloquium (megjegyzés: Eszéki Doktori Kollokvium) négy hetes programjában kapnak mentori segítséget „párhuzamosan” a hivatalos témavezetővel. Ez tehát nem egy hivatalos doktori program, hanem egy támogató program. 2016-ban kilencen voltak a programban, az idén pedig már több mint negyvenen. A szükséges anyagi támogatás megpályázása mindig az én feladatom volt. A covid idején online formában folytattuk a programot.
Több helyen alakultak csoportok. Volt olyan év, hogy Szentpéterváron, Lembergben és Almatiban is volt csoport. Az elmúlt időben Közép-Európa országain kívül érkeztek még Kazahsztánból, Üzbegisztánból, Kirgizisztánból is hallgatók. A politikai váltás után azokra a területekre bevitték az amerikai és a nyugat-európai teológiai látásmódot, ami nem passzolt az ottani világhoz. Ennek következtében egy olyan mozgalom alakult ki ott, aminek a célja egy kontextualizált missziólógia. Nagyon sok örömöt okoz nekem Eszék, ahol Pápához hasonlóan kicsi a hallgatói létszám.
Nemcsak délre, hanem északra is autózol tanítani.
Valóban. Három éve, 2020-ban Szlovákiába, Besztercebányára hívtak, ahol az University of Matej Bel egyetem pedagógiai fakultásán van egy teológia és vallásoktatási tanszék. A Szlovák Evangéliumi Egyházak Szövetsége alá tartozik. Ott jövőre egy-két professzor nyugdíjba fog menni, és a fiatal generációnak nincs még elegendő publikációja, és engem ennek az időszaknak az áthidalására kértek fel, hogy az állam felé garantáljam a tudományos minőséget. Így most emiatt oda is járok, és ott is tanítok. Illetve van egy nemzetközi kutatási munka is, amiben részt veszek. Még 2010-ben szerveztünk egy cigánymissziós konferenciát, hogy megnézzük, mi zajlik, mi történik, és minek kellene történnie. Hét különböző országból érkeztek a résztvevők, és kezdtük feltérképezni a helyzetet, és annak eredményeként elterveztük egy cigány keresztény tudásközpont létrehozását. Nagyon érdekes, hogy néhány év múlva egy kínai missziói szervezet játszott katalizátor szerepet abban, hogy létrejöjjön egy cigány keresztyén hálózat. 2015-ben rendeztek egy konferenciát, ahol kétszáz résztvevőnek több mint fele cigány lelkész volt. Azóta folyamatosan térképezzük fel a cigány gyülekezeteket, és létrehoztunk egy számítógépes programot, ahol különböző országok különböző felekezetű cigány gyülekezetei vannak megjelölve. Feltérképezzük azt is, hogy kik a jelentősebb személyek a roma keresztyénségben. Az én szívügyem egy olyan cigány keresztyén életrajzi felület összeállítása, amit már Afrika vonatkozásában készítenek: Dictionary of African Christian Biography. Ezt tesszük most a cigányság vonatkozásában, több kurzusban írattam már a hallgatóimmal ilyen életrajzokat, de még a próbafázisban vagyunk. Így csak lassan halad. Ezek az életrajzok azért fontosak, mert megszüntetik az általánosítást, és arcot adnak a cigányságnak. Ez a szívügyem, de mivel mára még túl sok az adminisztrációs feladatom, próbálok belőle leadni, hogy jusson időm a cigányság kutatására és a publikálásra, ami nagyon hiányzik.
Ha most visszatekintek 2012-re, akkor azt mondom, hogy így kellett lennie, mert a magyarországi keretek talán nem biztosítottak volna elegendő teret. Számomra a pápai kitüntetés azért volt nagy dolog, mert ami velem egy évtizeddel korábban Magyarországon történt, az nem volt egyszerű. Az emlékplakett átvételekor újra találkoztam volt kollégáimmal. Jó volt együtt lenni az egykori professzortársakkal, főleg azután, hogy több éven át valahogy eltűntem a magyarországi teológiai életből. Tiszta a lelkiismeretem, és egy szót nagyon megtanultam: hatalom. Ez a fogalom és a jelentősége sokáig ismeretlen volt számomra. Lehet, hogy írok majd egy cikket arról, hogy kinek mit jelent a hatalom – Bibliában, egyházban, misszióban, tudásként, kapcsolati tőkeként, információként, pénzként. Összetett kérdés, itt is és Hollandiában is. Nagyon bonyolult ez. Nem szabad elfelejteni, hogy a Biblia szempontjából nem a hatalom, hanem a só a fontos, azaz a pici. Isten a mi gyengeségeinken keresztül viszi véghez az ő akaratát, megmutatva hatalmát. A Szentlélek az, aki mindig erőt ad. Ő segít azt is elfogadni, hogy már nem vagyok huszonkilenc éves, hanem hatvanhat leszek. Na, de Isten most is rám bízza a következő feladatot!
Azért költöztél ki Budapestről, mert egy változáson mentél keresztül?
Ez az ötlet már korábban jött egy álom formájában. Készültem arra, hogy előbb-utóbb nem lesz erőm sokat járkálni, és kell egy olyan alkalmas hely, ahova mások eljöhetnek hozzám. Mivel a missziói munkában gyakran az a téves szempont uralkodik, hogy minél zsúfoltabb a határidőnaplód, és minél többet és gyorsabban csinálsz valamit, annál jobb, viszont ennek következtében háttérbe szorul a csend, a nyugalom, az Istenhez fordulás. Pedig nagyon fontos alaposan felkészülni arra, amivel foglalkozunk. A telefontöltőnkre koncentrálunk, de a saját életünk töltésére nem! A Börzsöny lábánál élni mindig is egy feltöltődési hely volt mások és magam számára is, ezért volt fontos bővíteni a házat, és az udvaron több önálló zugot kialakítani. Arra törekszem, hogy legyen körülöttem csend, jöhessenek ide elcsendesedni és pihenni kollégáim, volt hallgatóim, a misszió különböző területein szolgálók. Nem vagyok messze, mert tömegközlekedéssel harmincöt perc a nyugati pályaudvarig, másfél óra a reptérig.
Mire szeretnéd, hogy Isten késszé és képessé tegyen téged?
Nagyon foglalkoztat, hogy az adminisztratív menedzselés mókuskerekéből hogyan tudok kiszállni azért, hogy írni és kutatni tudjak. A kutatási területek közül leginkább a cigányság életrajzai érdekelnek. Nagyon szeretek itt élni. Kismaros a verőcei református gyülekezet szórványa, de itt nincs templom. Verőcére járok templomba. Annak érdekében, hogy jobban megismerjük egymást, akár istentisztelet után kínáljunk a gyülekezeti tagoknak találkozási lehetőséget kis kávézással együtt. Most vasárnap is istentisztelet után valaki süteményt hozott, és tízen voltunk, és nagyon jót beszélgettünk. Szeretnék még aktívabban jelen lenni a gyülekezetben.
Ez a hely a békesség oázisa. Hogyan bukkantál rá?
Amikor 1993-ban visszajöttem, akkor Budapesten egy panelházban találtam albérletet, ahol rettentő meleg volt, és a jó időben mindenki kiment a Balatonra vagy a környékbeli hétvégi házába. Hát, gondoltam, én is próbálok keresni valamit, ahova el tudok menni hétvégenként. De nem tudtam bérelni semmit, mert a családok használták a saját ingatlanjaikat. Elhatároztam, hogy veszek egy házat. Összeállítottam egy listát az „álomházról”: ne legyen túl messze Budapesttől, hegyekben legyen, csendes legyen. Apróhirdetéseket bújtam, és találtam valami megfelelőt. Ez a kismarosi telek azért tetszett nekem, mert teljesen szabad a kilátás szembe és mellette is. Megvettem a telket, és a legegyszerűbb kisházat kezdtem építtetni rá, amiben egy helyen volt víz, és csak egy kandalló volt a fűtése, az emeleten pedig egyáltalán nem volt se víz, se fűtés. Attól kezdve, hogy elkészült, minden nyáron itt laktam kinn. 2012-ben volt az a bibliai álmom, aminek a hatására kibővítettem az épületet.
Megtanultad a nyelvünket, otthonod lett Magyarországon. Igaz rád, Anne-Marie, amit Pál önmagáról írt, hogy zsidónak zsidóvá, görögnek göröggé lettem?
Tulajdonképpen igen, a magyaroknak magyarrá lettem. Ha nyugdíjba megyek, nem szeretnék visszamenni Hollandiába, mert olyan helyen szeretnék inkább lenni, ahol a volt hallgatóimmal és kollégáimmal kapcsolatot tudok tartani. Meglátogatni őket, konyha asztal mellett ülni velük, ide hívni őket Magyarországról, a környező országokból és szerte a világból. Egy dolgot nem tudok megtenni, mégpedig a Szózatot nem bírom elénekelni. A Himnuszt igen, Isten áldd meg a magyart, ez rendben van, de a Szózatot, hogy Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar, azt nem tudom énekelni.
Nem vagyok magyar állampolgár, mert a holland kizárja a kettősséget, de profin kiismerem magam a magyar egészségbiztosítási-, nyugdíj- és adóügyekben. (nevet) Továbbá vannak bizonyos dolgok, amikkel nem értek egyet a hollandiai politikában, és ugyanúgy vannak bizonyos dolgok, amikkel a magyar politikában nem értek egyet. Ennek kapcsán sok jó beszélgetés alakult már ki, mert megvallhattam, hogy mit jelent nekem keresztény reformátusnak lenni.
Az a Hollandia, amiből a nyolcvanas-kilencvenes években eljöttél, köszönő viszonyban áll a mai Hollandiával, ahova időnként hazamész?
Olyan, hogy „A Magyarország” nem létezik. Olyan, hogy „A Hollandia” nem létezik. Sokféle arca van mindegyiknek. Éppen azzal foglalkozom egy publikáció kapcsán, hogy mi olyat tanultam itt az elmúlt harminc év alatt, amit fontosnak tartok a hollandiai egyház számára. Hiszen én az ő küldöttjükként jöttem ide, és számukra szeretnék megfogalmazni valamifajta üzenetet. Havonta-kéthavonta írok imalevelet a houteni gyülekezeti újságba, ami egyszerre reflektál és irányt is mutat. Úgy látom, hogy Hollandiában sokszor még az a szemlélet uralkodik a (kül)misszió vonatkozásában, hogy mi tudjuk, hogy mi a jó másoknak. Én pedig pont az ellenkezőjét tapasztalom, azaz először meg kell kérdezni, meg kell hallgatni másokat, és nem azonnal kell nekünk megszólalni. Ezért aztán talán én nem is férek már bele a hagyományos misszionárius képbe. Ez nem zavar engem. Én hálás vagyok, hogy támogatnak, imádkoznak értem, de a világ megváltozott. Megannyi értékes ember van a hallgatóim között Boszniából, Észak-Macedóniából, Szerbiából, Horvátországból, de Közép-Ázsiából is, és a tőlük, velük szerzett tapasztalatok engem gazdagítanak, és tovább tudom majd adni azokat akár itt Magyarországon is. Az utóbbi időben erre nem volt időm és energiám, de ki tudja, lehet éppen erre lesz lehetőségem a jövőben.
Talán nem túlságosan bizalmaskodó, ha megkérdezem, hogy miért nem mentél férjhez, és miért nincsen gyermeked?
Nagyon sok gyermekem van, csak nem vérszerintiként adattak nekem. Nemrég Doru, egy román ortodox pap, egykori nem hivatalos doktoranduszom hívott fel, és hosszasan elbeszélgettünk, készül hozzám a családjával, csak még nőnie kell a legkisebb gyermekének. Eszéken találkoztam egy cigány fiatalemberrel, aki Szerbiából származik. Sasa az alapképzést végezte, és megkért, hogy üljünk le beszélgetni, mert ő azzal küzd, hogy kinek kell engedelmeskednie. A szülei azt szerették volna, hogy minél hamarabb összeházasodjanak, de ő Istent szeretné szolgálni lelkészként. A beszélgetés végén megkérdezte, hogy hívhat-e Maminak. Természetesen igent mondtam! Többször voltam szerelmes, és ha visszatekintek, meg kell állapítanom, nagyon jó, hogy azokból nem lett semmi. Sokkal jobb egyedül, mint valaki olyannal, akit nem Isten rendelt melléd. Nekem nem adatott. Még. Nem mondom, hogy soha, mert ki tudja előre az élete útját?
Az egyházvezetés és teológiai tanszékek férfi-uralta világából milyen hasznos tanácsot tudsz adni?
Olyan rendszerben nőttem fel Hollandiában és Magyarországon, hogy ez volt kézenfekvő, ez volt a szokásos, a „norma”. Úgy nőttem fel, hogy amikor a főnök valamit mond, akkor ez így igaz. Ezért is mindig próbálok magam köré olyan embereket gyűjteni, akikkel megbeszélhetem a döntéseimet. Ugyanis valós veszély az, ha az ember csak a saját feje után megy, mert végül csak egy dolgot vesz figyelembe. Ha valakitől kritikát kapok, akkor azt nagyon hálásan megköszönöm, mert nincs senki a földön, aki hibátlan lenne. Sok úttörő munkát csináltam, amik kapcsán nőként azt nagyon megtanultam, hogy fontos olyan embereket magam mellett tudni, akik „megvédenek”. Az utóbbi időben a missziótörténet-írásban egyre inkább a nők missziói szerepére esett a hangsúly, ez kihatott a doktori disszertációm írására is. Többször szerveztem már Nők a misszióban c. konferenciákat, amelyben megbeszéltünk kihívásokat, nehézségeket és örömöket. Nagyon fontos, hogy folyamatosan lehetőségeket teremtsünk, hogy ezekről a témákról beszéljünk.
Köszönöm a tanácsot, a beszélgetést és az otthonod békességét, amiben részem lehetett nálad! Kívánom, hogy minél többeknek jusson egy rész az oázisodból! S rendelje ki Isten azt az embert, aki felismeri a padlásodon meghúzódó levéltárad értékét!
Barna vagy sárga? Sárga.
Bölcsességirodalom vagy prófécia? Bölcsességirodalom.
Afrika vagy Ázsia? Afrika.
Illés vagy Elizeus? Illés.
Utasítás vagy kérés? Kérés.
Lejtő vagy kanyar? Kanyar.
Dob vagy gitár? Gitár!
Salomé vagy Lídia? Lídia.
Tengerpart vagy folyópart? Folyópart.
Vendégjárás vagy vendéglátás? Vendéglátás.
