Vendégszerző – Máté László
Október 23-án egy új szóval gazdagodott magyar nyelvünk. Farkasházy Tivadar tette közkinccsé szóalkotását, amellyel a Békemeneten résztvevő tömeget illette ekképpen: ”buszmagyarok”.
Akár örülhetnénk is a soha ki nem haló nyelvújító véna eme újabb megnyilvánulásának. Bizonyára voltak is, akiket jókedvre derített ez a kifejezés. Én nem tartozom közéjük, mert kiéreztem e szóból a lenéző gúnyt, amellyel a nyelvújítók kései utódja megpróbálta önmaga és elvbarátai számára a nyelv segítségével megragadni, leírni és egyben minősíteni egy jelenség lényegét. A megszólalás egészéből kiderül, hogy Farkasházy Tivadar a jelenséggel kapcsolódó ellenérzéseit tömörítette ebbe a szóalkotásba: „buszmagyar”.
Mégis: bár nem esett jól a belé sűrített gúnyolódás, nekem mégis tetszik ez a szó. Tetszik, mert közel áll hozzám a jelenség, amelyet megragadni igyekszik. Lehet, hogy használni is fogom, amennyiben a közbeszédben valamikor pozitív értelmet nyer.
Nem arra a jelenségre fogom használni, amikor egy csapat magyar állampolgár december táján buszra száll, és elkalandozik Bécsbe, hogy a császárváros adventi fényeire rácsodálkozva, megfürdesse lelkét egy kis „Kindl-markt”-os, Stille-nachtos (Entschuldigung, Herr Gruber!) hangulatban. Nem is azokra fogom használni, akik az „egy nap-két éjszaka” elnevezésű buszos társasutazásként szervezett horror jegyében végigrohanják Velence sikátorait és üzleteit. Nyilvánvalóan nem is azokat fogom érteni alatta, akik a nagykörúton 5 percenként közlekedő buszra szállnak, hogy eljussanak munkába, hivatalba, orvoshoz, vagy családjukhoz. Nem, a „buszmagyar” számomra mást jelent.
Jelenti azokat, akik egy ügyért hajlandók hajnalban kelni, buszon órákat zötykölődni, hogy sokszor kalandos, de mindig fárasztó utazás végén megérkezzenek oda, ahol valami számukra fontos várja őket: egy hitük és/vagy nemzettudatuk számára fontos esemény. Azokat jelenti ez a szó, akik tudják: nagy földrajzi távolságot kell leküzdeniük ahhoz, hogy együtt lehessenek azokkal, akikkel egy közösséghez tartoznak. Ahhoz, hogy kezet fogjanak az erdélyi, felvidéki, délvidéki magyarokkal, ahhoz bizony, buszra kell szállni. Ahhoz, hogy ott legyenek Csíksomlyón, egy pápai misén vagy római katolikus zarándoklaton, egy protestáns fesztiválon vagy találkozón, ahhoz buszra kell szállni, „buszmagyarrá” kell lenni. Mivel nemzettársaink és hittestvéreink milliói határon túl élnek, a velük való együvé tartozásunk megélésének, gyakorlásának elengedhetetlen eszközévé lett a busz, amely összehoz egymással bennünket.
Aki felszáll egy ilyen buszra, annak olyan élményben van része, amit nem lehet átélni a nagykörúti autóbuszon. Mi ez az élmény? A közösség. Az ilyen buszozáson résztvevők a közösséget élik meg. Általában már odafelé is egy közösséget alkotnak, de ha induláskor még nem, akkor hazafelé egészen biztosan közösséggé válnak. Minél nagyobb távolságot tettek meg közösen, annál közelebb kerültek egymáshoz. A közös utazás folytatódik – a buszról való leszállás után is. Ez az a jelenség, ami miatt szeretem a „buszmagyarságot”, a „buszmagyarokat”.