
Sok szép képem van az ökumenével kapcsolatosan. Különböző felekezethez tartozók az idő egy adott pillanatában minden mást félretéve megtapasztalják azt a szoros krisztusi köteléket, mely életre hívta bennük a hitvallás bizonyosságát. Ezen a héten is gazdagodtam. A bősárkányi iskolában már elmondtuk az óra eleji imát, épp énekeltünk, mikor bekopogott a katolikus hitoktató és ezt mondta:
– Gyertek fel, kérlek, hozzánk, mondjuk el közösen az egység jeleként a Miatyánkot!
Megható pillanat volt. Az ökumené megmutatta az igazi arcát. Legalábbis azt, ami miatt estéről estére összegyűltünk imádkozni. Hálás voltam érte, mert eszembe jutott, hogy mi ott ketten felnőttként az egyháztörténelem megannyi árnyékát vittük be magunkkal a tanterembe. Nem beszélve a rengeteg dogmatikai nézetkülönbségről, melyeket az anyatejjel szívtunk magunkba. Ezzel együtt az egyház nemesebbik arcát tudtuk felmutatni. Ahogy azok a kisgyermekek elmondták az úri imát, nem is csak leplet húztak a hitbeli nézetkülönbségeinkre, hanem egy kicsit bekötözték az oly régóta hordozott sebeket. A transzgenerációs hitvitákat az ilyen apró pillanatokban látom oldódni, és ha most még nem is mindenben értünk egyet, talán eljön az idő, mikor felül tudunk kerekedni olyan betokosodott kérdéseken, mint pl. hogy mi módon van jelen Jézus az úrvacsorában, és hogy az üdvösséget mely felekezeten belül lehet csupán elnyerni. Ebben még vannak hiányosságaink, de remélem, eljön az idő, mikor az ökumené jegyében közösen úrvacsorázhatunk.
Talán sokak szemében naiv a remény és a gondolat, de csak abból a sallangmentes egymáshoz fordulásból merít, amit ott a hittanteremben megéltünk. Egy percig nem jutott eszembe a gályarabság idején elszenvedett megaláztatás és a rengeteg értelmetlen haláleset haragja. Nem gondoltam méltatlannak a Miatyánkot azoknak a gyerekeknek a száján, mint kárhozatos bálványimádókén. Ellenkezőleg! A mennyek országa abban a gyermeki hitben nem is tűnt annyira távolinak és elérhetetlennek. Az összes többi pedig a mi emberi hiúságunk és kicsinyességünk fiókjába került bennem, de talán más is megélte már ezt így rajtam kívül.
Volt idő, mikor ölre mentek elődeink azzal kapcsolatosan, hogy mit hisznek Jézus személyéről. De egészen addig vitában, tehát kapcsolatban álltak, míg végül megszületett a hitvallásban, hogy Jézus valóságos Isten a valóságos Istentől, aki született, de nem teremtmény. Tehát egylényegű az Atyával. Elképesztő esemény lehetett ennek közös megvallása, és bele sem gondolunk, mikor mi a maga természetességében elmondjuk. De ugyanez volt a helyzet a Szentlélekkel kapcsolatban is, mígnem megvallották elődeink, és mondjuk ma és holnap, míg világ a világ, hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik.
Ma a nagyobb diákjaim azt mondják, hogy számukra az egyház olyan, mint egy ebihal. Még formálódnia kell, és rengeteg párbeszédre van szükség felekezeten belül és kívül a hiteles és követhető kép kialakítása érdekében. Nagyon éles és szívemnek fájó kritikával fejezik ki, hogy ugyan eltűnt sok helyütt a templom egere, de lett az egyháznak patkánya.
Hiszek a megbocsátásban és a megbékélésben, másként nem is tudnám végezni a lelkészi szolgálatot. Ezzel nem bagatellizálom el azt a sok szenvedést, mit egymásnak okozunk, és nem is vonom ki magam a felelősségvállalás alól. De számomra a felelősségvállalás pont azzal kezdődik, hogy a mindenható Istenre bízom azokat, akiknek nekem személyesen nem kell megbocsátani vagy fölöttük ítélkezni. Azzal törődöm, ami az én szerepkörömhöz tartozik, és az elsődleges számomra Krisztus tanítványaként, hogy nem dobok oda követ, ahol Ő lehetne ugyan az első, aki dob, mégsem teszi, hanem a békességre szólít fel. Csakis ezzel a szemlélettel vethetünk véget a sokszor családokat is megnyomorító, de az egyházakat végképp megosztó transzgenerációs hitvitáknak.