Karácsony már elmúlt, négy-öt nappal vagyunk az ünnep után. És én még mindig Máriánál tartok. Szülés után négy-öt nappal már lassan hazaengedik az embert a kórházból. Testedben a babával mentél be, és úgy jössz ki, hogy ő már a hordozóban vagy a karodban fekszik. A test pedig lassan átáll a másfajta feladatra. A szövetek sok visszatartott vizet elengednek, az izomtónus és keringés visszaáll, de a tejtermelés megindul. Különös-szép hullámvasút az egész.
De nem csak a test reagál és változik. A gondolatokban is sok minden. Annyi megjegyezni és tudnivaló, feladat, hallott jó tanács zizeg odabent. És a kicsi első hangjai, a kis arca, mozdulatai. Hogy láthatod. Kire hasonlít, miben teljesen új és egyedi. Egy új ember Isten ege alatt, és rád van bízva… Az első közös napok… Forgatod a szívedben.
Hogy és mint lesz ezután. Mit kell intézni, meg beszerezni, ha még nincs. Egy sejtés arról, hogy mi vár rád, és csak puszta reménység arról, hogy mi vár rá. Mert elkezdődött egy élet. Egy kicsi élet, ami most feladat, felelősség és öröm, de aztán lesznek saját feladatai, önmagáért felelőssége, és jön még sok öröm és aggodalom.
Ígértem, hogy visszatérek a jászolhoz. Legutóbb írtam sok hagyományos elképzelésről, amiknek valójában nincs szentírásbeli alapja. Hogy a Názáretből Betlehembe vezető út kapcsán szó sincs szamárról vagy magányos utazásról, s hogy miért is. És nincs szó istállóról sem, a szó mai jelentése értelmében. Csak jászolról.
A korabeli Izraelben csak a tehetősebbeknek volt külön épülete a háziállatok számára. A többség az ott megszokott mód szerint építkezett és lakott. Az emeleten – vagy legalábbis néhány fokos lépcsőn vagy létrán elérhető tisztaszobában – volt az emberek hálóhelye. Egy ilyen helyet jelöl itt a katalüma (= „szállás”) szó, ugyanezzel fejezi ki az evangélium egyébként azt a helyet is, ahol Jézus az utolsó vacsorát tanítványaival elköltötte. Felső szoba.
Az evangélium arról számol be, hogy a népszámlálás miatt az esetleg akár rokonokhoz is érkező Józseféknek már nem volt ilyen külön szobájuk, hanem a ház alsó szintjén kaptak helyet, ahol (csak téli időben!) bent voltak az értékes háziállatok, kecskék, juhok, tehenek. És nyilván számukra a falra rögzítve vagy külön felállítva az etető.
Szó sincs tehát lelketlen fogadósokról (eleve érdekes a mai motel és zimmerferi elgondolásokat és fogalmakat hátravetíteni a múltba), csak arról, hogy a háziak már csak az alsó szinten tudtak helyet adni a várandós kismamának és párjának. És a különös ötletről, hogy bölcső és babaágy híján milyen jó megoldás lesz a használaton kívüli etetőbe tenni a babát.
Szokatlan a helyzet és szokatlan megoldást szül. De akárhogyan is történt, Mária biztos, hogy nem így képzelte. Názáretben háza volt Józsefnek, az ügyes ács már biztos kiságyat is készített a gyermeknek, készültek ők sok mindenfélével, aztán jött ez a rosszul kalkulált és időzített utazás, ami talán meg is gyorsította a szülést… és tette valóban egy nagyon kiszolgáltatott helyzetté az egészet!
Miért?!? Miért kellett egyáltalán elindulni, miért nem gondoltuk át jobban? Miért éppen most van a népszámlálás, miért ez a kiszolgáltatottság a történéseknek és a biológiai folyamatoknak? Miért a külső rossz körülmények és miért a saját rossz döntések? Miért romlik el és rontjuk el? Hiszen Isten azt ígérte, hogy velünk van mindebben!
Nem tudom, Mária hogyan élte meg az egészet, milyen félelmei, kétségei voltak. Csak elgondolom, hogy nekem – édesanyaként – mik lettek volna. És tudom, hogy saját életünkre nézve ilyen és hasonló kérdések ott vannak mindig… Most komolyan, ez nem lehet igaz, hogy végül egy jászol…! Ilyenbe gyereket nem raknak!
Ám egyszer csak durva arcú, kopott ruhájú, de sugárzó tekintetű emberek érkeznek. Pásztorok, ilyen lehetetlen időben! A gyermek felől kérdeznek – honnan tudnak róla egyáltalán? És elmondják az ámuló Máriának, hogy mit éltek át, és mit mondott nekik az angyal, az útmutatást: az lesz a JEL számotokra, hogy egy újszülött bepólyálva a jászolban!!! Ami amúgy nonszensz…
Mária pedig ismétli magában szavaikat: Jel!
Gyermek a jászolban. Betlehemben! A népszámlálás, a keserves út, nincsen hely és jászol. És egyszer csak érti már, hogy mindez nem véletlen, ez a jel! Hiszen nincs még egy gyermek Betlehemben, de sehol másutt sem jászolban! És a több száz éves prófécia szerint Dávid városában kell a Messiásnak megszületnie!
És akkor Mária megérti. Igen, Mária érti és érzi már az Úr erős kezét, csodás bölcsességét, ahogy ezt a napot kezdettől fogva intézte! Kezében tartja Ő Augusztuszt, a lelketlen rendeletet, a megtelt szobákat, a jászlat, mindent!
Vannak a mi életünkben is külső, szorító erők, kényszerhelyzetek, amik áttaposnak rajtunk, vagy épp a saját testünk nyomorúsága miatt tehetetlenség bennünk és emiatt fájdalom, aggodalom. Vannak a mi életünkben is méltatlan, megalázó dolgok, és felfakadhat bennünk is a kérdés: Isten elfeledkezett? Így bánik az övéivel?!
Amikor visszanézünk akár az elmúlt évbe, meg tudjuk-e látni, felismerni, mint Mária, hogy éppen ezekben Isten közelsége erősödik fel, lesz nyilvánvalóvá? Hogy így kellett lennie. És helyére kerülhet minden, értelme van. Mert valamit éppen így kaphattunk, érthettünk meg. És akkor abban az addig borzasztóban Isten néz ránk egészen közelről: Itt vagyok veled! Én vagyok az! Itt a jel.
