Megértettük

Mária és a 150 kilométer

Márián gondolkodom. Meg azon az úton Názáretből Betlehembe. Százötven kilométer. 150 km!
Emlékszem az első szülésemre, a fiam születésére. Július utolsó forró vasárnapja volt, és én még végigmentem a somogyi szórványomon, három istentisztelet, délután kettőkor, háromkor és négykor. Aztán kedden temetés a kánikulában, a kilencedik hónapban, nagy hassal… csendesen folyt rólam a veríték a fekete palást alatt a tűző napon, ahogy hangosan a 90. zsoltárt énekeltem. Aztán csütörtökön a fiam „azt mondta”, hogy ebből elég. És a 38. hétre megszületett. De hála Istennek nagyjából egészségesen.
Utólag sokszor eszembe jutott, hogy jobban kellett volna vigyáznom. Akkor már – főleg abban a döglesztő forróságban – pihennem kellett volna. Fiatalság, bolondság… felelőtlenség. Vagy ilyen fontos volt a kötelesség, a dolgok meg mentek, az élet meg élt – így voltam vele? S mivel volt erőm hozzá, hát tettem, amit kellett?
Idén megvolt a népszámlálás, online intéztük, ha nem ment volna, jön a számlálóbiztos. De azért kíváncsiságból utánanéztem, hogy ha most kellene a lakóhelyemről a szülőhelyemre mennem – ókori körülmények között, autó és tömegközlekedés híján – az mekkora távolság lenne. Nos Kenese – Kecskemét kb ugyanannyi, 150 km! Hogy lennék képes egy ilyen útra a kilencedik hónapban, még akár huszonévesen is?!?
Milyen lány lehetett az a tizenéves Mária? Félénk-engedelmes, amilyennek a legtöbb lányt akkor nevelték? Vagy éppen egy szívós, erős, bátor kis vagány, akit csak a gábrieli jelenés torpantott és csendesített meg és a kemény, érett hite válaszolt?
Vajon mennyire szerette az ácsot, akinek már mestersége, iparossága, talán már jól menő műhelye is volt – no meg ebből következően feltételezhetően jóval több életéve, mint neki? Sorsa, körülményei (szülei) fordították erre a jegyességre, vagy a szíve? Mert Józsefről tudjuk, hogy mennyire szerette őt… Mária csak tizenéves, és mégis mekkora életfordító igeneket kell, képes kimondani – férfira, gyerekre!

S aztán jött az az út…
Persze, ha közelebbről megnézzük az erről szóló lukácsi evangéliumi részletet, rá kell döbbennünk, hogy a teljesen bevett elképzelés (amit a kezdőkép is ábrázol): magányos páros, József gyalogol, a várandós Mária szamáron ül, estére érnek Betlehembe, és akkor azon nyomban meg is indul a szülés… nos, nem igazán a szentírási valóság. Lám csak, a hagyomány nem csak katolikuséknál írhatja felül a Bibliát, hmm.
Először is, szó sincs szamárról. „Felment József is a galileai Názáretből Júdeába, a Dávid városába, amelyet Betlehemnek neveznek, mert Dávid házából és nemzetségéből való volt, hogy összeírják jegyesével, Máriával együtt, aki áldott állapotban volt.” Ennyi.
Nem tudom, mikor születhetett a jámbor hagyomány, hogy azért az a szegény Mária csak nem gyalog ment végig! (Pedig az akkori nők a már fiatalon végzett kemény fizikai munka, a sok gyaloglás, vízhordás, stb miatt a mai sportolók erőnlétével bírtak…) Meg hát a korabeli közlekedési mód ugyebár a gyalogláson kívül valóban a szamaragolás volt. De elképzelhető, hogy egy ács (!!!) ne tudjon legalább egy kordét összeütni, amin kényelmesebben lehetett ülni, és egy csacsi ugyanúgy elhúzza?
Másodszor meg szinte biztos, hogy nem kettesben utaztak. A népszámlálás parancsa mindenkinek szólt, és bizonyára voltak még számosan Galileában, akik Júdeából származtak. Azon kívül abban a korban a városokban még csak-csak volt némi közbiztonság, de az utakon nemigen. Az irgalmas samaritánus példázatából is tudhatjuk, hogy a magányos utazó könnyű prédája volt útonállóknak, rablóknak.
Lukács is tanulságosan számol be még egy ilyen „családi útról”, Galileából Júdeába: „Amikor (Jézus) tizenkét éves lett, szintén felmentek Jeruzsálembe az ünnepi szokás szerint. Miután pedig elteltek az ünnepnapok, és hazafelé indultak, a gyermek Jézus ott maradt Jeruzsálemben. Szülei azonban ezt nem vették észre. Mivel azt hitték, hogy az útitársaik körében van, elmentek egy napi járóföldre, és csak akkor kezdték keresni a rokonok és az ismerősök között.”
Rokonok és ismerősök. Szomszédok és barátok. Útitársak. Bizony. Akkoriban így utaztak nagyobb távolságokra, hogy egymást is meg tudják védeni, hogy a haramiák egy ilyen nagyobb csoportot inkább ne is merjenek megtámadni. Összebeszéltek és együtt indultak útnak. Mária tehát rokonok és ismerősök között utazik, rá oda is figyelő idősebb és tapasztaltabb asszonyok körében.
S a szülés ideje sincs még annyira fenyegetően közel talán, hiszen ha a küszöbén lettek volna, egy normális férj nem akkor indul el egy több napos útra a várandós feleségével. Lukács arról ír, hogy „És történt, hogy amíg ott voltak, eljött szülésének ideje, és megszülte elsőszülött fiát.” Hogy mióta voltak már ott, ahonnan József származott és nyilván számos rokona lakott még, arról egy szó sincs!(No és a slusszpoén, hogy „istállóról” sincs szó egyáltalán, csak jászolról. De erről majd legközelebb írok… talán…☺)

Szóval Máriára gondolok, akit nem ismerek, és alig tudok meg személyesen róla – habitusáról, természetéről, kis mindennapi szokásairól, emberi álmairól – valamit is a Bibliából. De látom őt az úton, az őt szerető ács mellett, talán szomszédasszonyok körében, gyalogolva vagy kordén, a kordéra néha mellé felkéredzkedő rokongyerekek csivitelése közepette, nevetve vagy fáradtan elcsendesedve, egy nőt, aki én is vagyok. Egy várandós nőt, aki én is voltam…
És egyvalamit ismerek belőle. Azt, amikor azt válaszolta az angyalnak, Istennek, hogy „genoito moi” (a görög eredetiben, de ő nyilván arámul): Legyen nékem! Történjen velem! Mindabban, ami rám érkezik, amibe küldetem, ami az én részem a nagy egészben, ami a Te kezedben a sorsom-feladatom, amire Tőled lehet erőm – legyen, történjen!
Látom őt az úton, a 150 kilométeren, aztán a 33 éven át – aminek a végén a most kihordott fiút meghalni látja – és aztán tovább is még, végig, Jánossal Efézusban, már öregen. Keresztényként. Örök emlékével annak a tizenéves fruska megélésének, amikor feltétetett neki a kérdés, élete kérdése. És ő azt mondta: Legyen. És ehhez hű maradt. Ezt megőrizte és hordozta mindvégig. És ez őrizte meg és hordozta őt.