Semmi különös nem történt azon a délutánon, csak elfogyott a pénzem, és Anna lányom kutyáját elgázolta egy kamion. A kutya nem pusztult el, de nem lehetett tudni, hogy milyen súlyosak a sérülései. Egy percig csak kucorogtunk mellette, simogattuk a fejét, aztán imádkoztunk érte. Mindketten sírtunk. Ja, ilyen gyenge lelkek vagyunk. Aztán elindultunk az állatkórházba. Mivel tisztában voltam az állatkórházi költségekkel, végig azon kattogtam, hogy mennyire felelőtlen, gyerekes dolog odavinni egy totálkár kutyát, ahol a számlán még az asztal lefertőtlenítése is ezres tétel. De mentünk.
Nem tudtam mi lesz a megoldás, nem tudtam megbeszélni senkivel, nem tudtam, kitől kérhetnék segítséget. Egyedül Istennek mondtam csak, vezetés közben, hogy Uram, egy kis pénz most igazán jól jönne. Beértünk a kórházba, rögtön kezelésbe is vették a kutyát, költségekről nem volt szó. Annyi, amennyi, egy forinttal se több. Korábbi tapasztalataim alapján saccoltam úgy hatvan-hetvenezret. Zsömi, így hívták a kis csavargót, maradt, mi hazamentünk. Volt bennem egy olyan érzés, hogy én nem vagyok normális, de hát …
Másnap reggel telefonáltak az állatkórházból, hogy délután mehetünk is a kutyáért. Remek! – gondoltam. – Odamegyünk és bemondom, hogy nem tudom kifizetni. Mi történhet? Feljelentenek? Mindegy. Zsömi jól van, Anna boldog! Már becsuktam a nagykaput magunk után, amikor rutinból megkotortam a postaládát. Egy értesítőt találtam benne, pénzküldeményről. Apukám adta fel, két nappal azelőtt, hogy Istentől kértem. Úgyhogy először a postára mentünk, és csak azután az állatkórházba. Zsömit rendesen kikupálták, szinte nyoma sem volt rajta a kamionnak. Kifizettem a számlát.
És itt akkor abba is hagyhatnám a történetet azzal a tanulsággal, hogy Isten leteszi a küszöbére a szükségest annak, aki bízik Benne. Kétség nem fér hozzá, ez így van, tapasztaltam azóta is sokszor! Csodálatos, és hála érte! De nekem tovább kell mondanom. Mert én akkor, amikor ott álltam pénz nélkül, egy elgázolt kutyával a karomban, nem bizalmat éreztem, hanem zavarodottságot és kétségbeesést. Egyáltalán nem láttam át a helyzetet. Nem tudtam, hogy amit teszek, az helyes vagy hülyeség.
Ma, ha visszanézek erre a történetre, három dolgot veszek észre:
1. A segítség már úton volt, amikor a szükség bekopogott.
2. Gyerekesnek és felelőtlennek ítéltem magam, hogy fedezet nélkül igénybe veszek egy költséges szolgáltatást, pedig valójában az Istenbe vetett bizalmam mozgatott.
3. A negatív érzések – a cselekvésre bátorító bizalmam ellenére is – el tudtak árasztani, de ezeknek semmilyen szempontból nem volt jelentőségük.
Isten hatalmasabb a problémáinknál és a félelmeinknél! És nagyon-nagyon szeret minket.
