Tudom, nem szép dolog elmondani az embernek magáról, hogy milyen félelmek és fájdalmak vannak benne, mert ugyan, kit is érdekelne ez. Hiszen az embereknek megvan a saját bajuk ebben a rohanó világban. Nem kíváncsiak mások problémáira. Ez nem is csoda, hiszen minden irányból a szörnyűség ömlik rájuk, lassan már nem merik bekapcsolni a rádiót vagy a tévét, mert a híradások többsége a pusztítást és a gonoszságot mutatja be. A szomszédunkban és most már a Közel-Keleten is háború pusztít, de tele a világ katonai konfliktusokkal, robbantásokkal, balesetekkel és környezeti katasztrófákkal. Lehet azt mondani: Ja, kérem, ilyen a világ. Vagy pedig azt, hogy a negatív hír az igazi hír, ami hozza a nézettséget. Fájó szívvel tudunk gondolni az elesettekre, de nekünk, magunknak is jól esne néha egy kis nyugalom. De jó lenne, ha volna a fejünkben egy kapcsoló, hogy időnként le tudjuk állítani a gondolatainkat, hogy ne emésszenek fel sok-sok erőt feleslegesen a mindennapi küzdelmekben. De sajnos nincs ilyen. Ehelyett egyfajta kettősség jelentkezik: a tudatos én legtöbbször felfogja a dolgok menetét, mi az, amire hatással tud lenni, és mi az, ami nem az ő kezében van, de a test mégis megfeszül, a tudatalatti nem enged, újra és újra támadnak a megválaszolhatatlan kérdések, a kiszámíthatatlan helyzetekből adódó eszmefuttatások.
Napjaim a csípőműtéthez vezető előzetes vizsgálatok, előírások köré szerveződnek. Gondolataimat jobbára elárasztják a megválaszolhatatlan kérdések, vannak bőven kiszámíthatatlan helyzetek. Mi lesz például, ha egyik vagy másik leletem esetleg nem lesz megfelelő, és emiatt elmarad, halasztásra kerül a műtét? Eleve egy felfokozott állapotban vagyok az operáció sikeres kimenetelét illetően. Tudok-e még valaha rendesen állni, járni? Nálam meddig fog tartani a felépülés? Mi lesz, ha valami még kiderül közben? Csak ne olvastam volna el a lehetséges komplikációk listáját! Mi lesz, ha egyik vagy másik nálam előadódik? Rengeteg félelemre és aggodalomra okot adó gondolat kavarog bennem.
Nem egyszerű az egészségügyben elintézni bármilyen vizsgálatot, mert mindenütt rengeteget kell várni. Nekem meg egy szép hosszú listával kell megbirkóznom határidőre. Néha úgy tűnik, mintha az egész folyamat a beteg teljes kifárasztására menne, aki végül vagy feladja, vagy elmegy a magánellátásba, és fizet, mint a katonatiszt. (És nem is keveset!) Nem értem, miért van ez így, de érdemes lenne már megoldást találni ezekre az áldatlan állapotokra. Hiszen a jelenben az állami ellátás sok esetben egyáltalán nem alternatívája, főleg nem konkurenciája a privát szférának, hanem sokkal inkább aládolgozója, segítője.
Nem egyszerű megélni a leletek rögvalóságát, hogy a vércukrom a normál érték felső határát átlépte, és retteghetek egy esetlegesen kialakuló cukorbetegségtől és annak szövődményeitől. Most aztán van motiváció egy azonnali, szigorú diétához! És ha ez nem lenne elég, persze a vizeletmintából is kimutattak valamilyen fertőzést, melynek egyébként semmilyen tünetét nem vettem észre eddig magamon. Rohanás a háziorvoshoz, aki éppen nincs, és átmenetileg a nagyon is rátermett asszisztens rendel helyette. (Persze papíron a helyettes orvos, de valójában vele nem is találkozik a beteg.) Antibiotikum kúrára ítél, hogy elmúljon a fertőzés, mert különben ez gátja lesz a műtétnek. Természetesen utána újra kell csinálni a mintavételeket, mivel csak negatív leletekkel van esély az altatóorvos jóváhagyására. Egyre inkább azt érzem, hogy csúszik ki a kezemből minden irányítás. Hiába minden úszó tudásom, akkorák a hullámok, hogy egyre inkább csak sodródom, és bármikor összecsaphat a víz a fejem felett.
Aggódom természetesen a gyülekezetem miatt is. Hogy lesznek a szolgálatok, ne essek ki túl hosszan. Igyekeztem leszervezni mindent a tervezett műtéti időpontnak megfelelően. Az őszi szünet pont jól jönne a lábadozáshoz. Kevesebbet kellene mulasztani az iskolából. De mi lesz, ha minden csúszik!? És persze itt van a presbiterválasztás kérdése is. Milyen jó lett volna most vasárnap simán túl lenni rajta. De hajszál híján nem sikerült. Ott dolgozik bennem az aggodalom, hogy mi lesz, ha határozatképtelenség miatt nem jön össze, hogy időben, rendben alakuljon meg az új testület. Már éjfél van, és én csak forgolódok, nem tudok elaludni. Cikáznak a fejemben a „Mi lesz, ha…” kezdetű gondolatok. Pedig pihenni, aludni kellene, mert holnap 7:45-re megyek újabb mintavételre, a mintákkal rohanás a laborba, onnan pedig, nagyon remélem, hogy beérek az iskolába letanítani az 5 órámat. Mivel kifutottam az időből, úgy fogok 3 nap múlva elindulni Budapestre az altatóorvosi konzultációra, hogy csak remélni tudom, hogy mire délben behív az orvos, elektronikusan talán már megkapom az új vizsgálatok eredményét, és csak bízni tudok benne, hogy azok számomra kedvezőek lesznek, az antibiotikum megteszi hatását.
Nagyon kell az erő, hogy ne lássák rajtam az elesettséget, a pattanásig feszülő idegeket, hiszen így nagyon nehéz igét hirdetni, a feladataimra koncentrálni, és főleg tanítani, amihez amúgy is sok-sok türelemre van szükség. És a sok feszítő dolog mellé jön még az önvád is: Kicsinyhitű, miért kételkedsz? Ilyen gyenge a hited? Hányszor prédikáltad már, hányszor tanítottad már másoknak, hogy merjenek ráhagyatkozni a Gondviselésre. Hányszor vigasztaltál, erősítettél már másokat, hogy higgyék el, hogy amennyiben mi emberek megtesszük azt, ami tőlünk telik, Isten megáldja a fáradozásokat, kipótolja a hiányokat. S most, szégyenszemre, pont te nem tudsz hinni, bízni? Hát milyen lelkipásztor vagy te?
A lelkész is ember – protestálok erőtlenül a lelki harcban -, én is csak ember vagyok, ugyanolyan esendő, gyarló, aggodalmaskodó, mint bárki más. Próbálok kikászálódni az aggodalmak ördögi köréből, és odaborítani mindent az Isten elé imádságban. Adj erőt, Uram, légy segítségül az én hitetlenségemben! Lelki próbáimban, Jézus, légy velem!
És egyszerre csak más jut eszembe. Hogy felejthetném el, hogy mennyi csodálatos, nagylelkű, hitét cselekvően is megélő ember vesz körül, akiknek számítok, és akik számítanak rám. Hogy felejthetném el, hogy gyógyulásom, a műtét érdekében hány nagyszerű, önzetlen ember mozdult meg. Hogy felejthetném el, hogy sem a családom, sem az egyházam, sem gyülekezetem nem hagy egyedül a megpróbáltatásokban. Hogy felejthetném el, hogy kérnem sem kell igazán, és adatik. Hogy felejthetném el, hogy micsoda hálával tartozom Neked, Istenem, és mindannyiuknak, és hogy miattuk sem hagyhatom el magam, nem veszíthetem el a fejem. Köszönöm, hogy Te is, és ők is tudják, hogy a lelkész is ember, és szüksége van a Te erődre és irgalmadra, valamint a testvéri szeretetre, bátorításra, az imádságaikra, odafigyelésükre, megértésükre. Köszönöm, hogy tanítasz, hogy úgy lesz minden, ahogy Te akarod, és az lesz a jó, amit Te akarsz. Látod, milyen nehezen tanulom ezt a leckét, de ugyanakkor mennyire szeretném jól megtanulni, alkalmazni, megélni. Nem mondhatom, hogy most kitűnően vizsgázom, de talán már annyika hit és reménység mégis összejön a Te kegyelmedből és a testvérek segítségével, hogy rezegve bár, de fennmarad a léc. Légy áldott ezért! Köszönöm. Köszönöm.
