Megszólal

A lényeg

Nem az enyém a történet, mégis sokszor eszembe jut. Egy család új lakásba költözik. Bútorszállítók cipelik a nagy szekrényeket ide-oda. Már az új lakásban vannak, amikor sehogy sem sikerül megtalálni a bútorok helyét. A család nem tudja eldönteni, hova kerüljenek a szekrények. Vitetik egyik szobából a másikba, majd kiderül, hogy mégiscsak az előző szobában lett volna a helyük. A költöztetők egyre fáradtabbak a cipekedéstől. Hangot is adnak a főnöküknek, hogy egyszerűen kibírhatatlanok a megrendelők, és csak gúnyt űznek belőlük. Nem bírják eldönteni, hogy mit szeretnének. Mire a főnökük megszólal: „Nem a szekrény a lényeg, hanem a möge!” 
Ez a „möge” szó gyakran jár a fejemben. Vagyis, hogy nem a szekrény fizikális helye a lényeg ennek a családnak az életében, hanem ami mögötte van. Mert végül is a szekrény őket szimbolizálja. Ők keresik a helyüket az új lakásban. A költözés, új élet bizonytalanságai, a megszokott hátra hagyása mind ott van ebben a „möge” szóban. A gyász, hiszen valami véget ért az életükben. Ott, ahol még az utolsó porcica is elfért a szekrény mögött, még az élet árnyoldala is megszokott volt, nagy kihívás az újrakezdés. Teljesen új működési elvet kell kitalálni, máshogy berendezni életünk színterét. Újra felfedezni az élet lényegét.
Rengeteg extra információval szembesülünk kéretlenül is, és ha akarjuk, ha nem, időről időre azon kapjuk magunkat, hogy elvész a lényeg. Sok fontos dolgot csinálunk miközben elhalványul a lényeg, amiért csináljuk. De csináljuk tovább a megszokott szerint, mert ez felel meg a világunk törvényeinek, és egyébként is, mindig is így volt, nem? Talán gondolhatjuk, hogy nem mindenki van ezzel így, de tapasztalom (magamon is), hogy végül is mindannyian így működünk. Néha kiábrándító, máskor üdítő, hogy mennyire sematikusak vagyunk.
A sémákból, megszokott rutinból kilépni pedig olyan, mintha vízre lépne az ember, akárcsak Péter. Ellene mond a fizikai törvényeknek, hogy sikerüljön, mert tapasztalati tény, hogy nem sétálgathat az ember a vízfelszínen kénye kedve szerint. Valami mégis húzza Pétert, hogy megtegye. Elég lenne tátott szájjal nézni az előtte álló Jézust, ahogy megy feléjük a vízen, de nem. Péter meg akarja ragadni nem csupán a lehetőséget, hanem a lényeget is. A vízen járáson túl, ami mögötte van. 
Ha a statisztikát nézzük, elég siralmas az arány. Tizenkettőből csak egy akar kilépni a hajóból, még akkor is, ha az imbolyog, ha óriási hullámok dobálják. Azt legalább már ismerik, meg is szokták. Tudják, hogyan lehet átvészelni az ilyen szituációkat. Látták másoktól és elsajátították. Tizenkettőből csak egy lép túl a sémákon, a megszokott gondolkodáson. Azon, hogy lehetetlen és emberileg nézve kivitelezhetetlen.
Nem merek párhuzamot vonni gyülekezeteink erőtlensége és a hajóban maradt tizenegy tanítvány között, hiszen ki vagyok én, hogy bárkinek a hitét vagy szolgálatát megítéljem. Mégis felvetődik bennem a kérdés, ha bátrabbak lennénk és ki mernénk lépni időközönként a megszokottból, összetartóbb közösségeink volnának? Persze rögtön magával hozza ez a feltevés, hogy mit is nevezhetünk megszokottnak az egyházban? Miből kellene kilépni? Ezen is túl pedig, hogyan kellene kilépni a megszokottból? Mert lehet, hogy ami nekem őskövület, ódon, dohos szekrény, amiből már semmit nem tudok kivenni és tárolásra is alkalmatlan, csak frusztráltan cipelek ide oda, másnak muzeális értékű kincs. Féltett örökség, amitől semmiképp nem szabad megválni. Gyülekezeteinkben is érzékeljük, hogy amit az egyik ember ledózerolna, a másik vitrinbe tenné. Amire mi azt mondanánk, feltétlenül meg kell változtatni, más mondja a jól megtanult mondatot: „tartsd meg a rendet és a rend is megtart téged.” (Szent Benedek)
Személy szerint a lomtalanítás híve vagyok. Nem azért, mert nem értékelem a múltat. Butaság volna, hiszen az határozza meg a jelenemet, amit magamba szívtam a múltból. Viszont hitvallásunkhoz hasonlóan sokszor felteszem a kérdést, hogy mit használ, vagyis mi a célja és értelme annak, amit teszünk? Miért tartunk alkalmakat, szervezünk gyülekezeti programokat? Mert mindig is így volt, megszoktuk, hogy azok vannak, amik, vagy célirányosan szervezünk? Mert tudjuk, hogy hova szeretnénk elérni és látjuk, ami és aki egy-egy alkalom mögött van. Egészen más az eredménye, ha végig merjük gondolni. Már ez is egy nagy előrelépés azt gondolom. 
Ennek a sok kérdésnek a feszültségét bennem Péter és Jézus párbeszéde oldja fel. 
Jézus azonnal megszólította őket, és ezt mondta: Bízzatok, én vagyok, ne féljetek! Péter ekkor így válaszolt neki: Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy odamenjek hozzád a vízen! Ő pedig így szólt: Jöjj! És Péter, kiszállva a hajóból, járni kezdett a vízen, és elindult Jézus felé. (Mt.14; 27-29.)
Nincs értelme bármit is változtatni, átalakítani, új programokat szervezni, hacsak nem a lényeg felé, Isten felé visznek bennünket. Minden egyéb lépés pótcselekvés, előbb-utóbb süllyesztő. Ha kilépünk a megszokottból, vízre lépünk, csak úgy van értelme, ha azt mondjuk, amit Péter: „hogy odamenjek hozzád a vízen.” Célirányosan lépünk. Ezért minden lépés megfontolandó. A meg nem tett lépés is lépésnek számít. Nagy felelősséggel jár, akár lépünk, akár maradunk. Ezért „ne játssz mindent (vagy mindig); hagyd, hogy egyes dolgok kimaradjanak…Fontosabb lehet, hogy mit nem játszol, mint az, amit játszol.” (Thelonious Monk dzsesszzongorista)