Utolsó napom volt azon a partszakaszon. Nem mondta senki, hogy tovább kell mennem, de belül napok óta éreztem már magamban az utat. A hegyeket, az erdőt, a fenyőillatot. A csapattal az orom túloldalán, a kőkunyhónál kell találkoznunk.
Este tüzet raktam a maradék uszadékfából és megsütöttem a szürkületkor fogott sneciket. Gyerekkorom családi pecázásainak emlékei sodródtak a gondolataimba. Volt, hogy száznál is többet pucoltunk meg öcsémmel vacsorára.
A hegyi úton nem fogok tudni mindent felcipelni. A kenuban hagyom a hordót a felesleges holmikkal. Találtam a kenunak egy jó kis rejtekhelyet egy fűzfa ágai alatt.
Ropogósra sütöttem a halakat, sóval és borssal ízesítettem őket. Apám mindig azt mondta, hogy olyan, mint a sós keksz. Meg lehet enni a csontját is. És mert azt akartam, hogy erősnek lásson, apró darabokra harapdálva meg is ettem.
Apámnak élénk zöld szeme volt. Anyám szerint pont, mint egy macskának. És tényleg volt benne valami macskás. Az öntörvényűsége, az érzékenysége és a szívóssága. És az a mélységes béke, ahogy letette az életét. Nekem a cuccaimat is nehéz itt hagyni a kenuban.
Annyi mindent cipelünk magunkkal! Aggodalmakat, haragot, sértettséget, hiányokat, elvárásokat… Közben pedig megyünk az utunkon, tartunk a következő cél felé, próbáljuk jól csinálni, és nem értjük, hogy miért ismétlődnek a kudarcaink helyzetről helyzetre, kapcsolatról kapcsolatra.
Kellene egy kenu a belső kacatainknak is! De nem is kenu. Valami olyan inkább, ahonnan nem tudjuk visszavenni őket. Tűz! Tűz, ami megtisztít és elemészt. Mint az áldozatot az oltár lángjai. Elsőre furának tűnik ez így: odaáldozni a magunkkal cipelt aggodalmakat, haragot, sértettséget, hiányokat, elvárásokat. De valójában a saját programunkról, a terveink megvalósulásáról, az életvezetésünk érvényesüléséről mondunk le, hogy Isten tervei és vezetése többre juttathassanak minket. Vagyis jó lenne lemondani.
Megkotortam a parazsat, nem raktam rá már több fát, csak apró, száraz ágdarabokat. Egyiket a másik után. Az aggodalmaimat. A veszteségeimet. Nem haragszom. Azt pont nem kell. De a várakozásaimat igen. Porladjanak el! Fújja őket messzire a szél! Ne tudjak semmit! Legyek csak annyi része a tervnek, mint hullámvasútnak a gyermek.
