Kalácsot készültem sütni húsvétra, amikor szembe találtam magam az üres lisztesüvegemmel. Nem mondom, hogy nem csalódtam. Annyit még talán összekaparnék belőle, hogy egy főzeléket besűrítsek, de hogy ebből kalácsot fonjak… Bosszant ez a hiány. Hogy nem láttam előre? Hát azért egy liszt nem csak úgy magától diffundál el, te háziasszonyok gyöngye! A szokásos megoldás: elszaladni a boltba, most nem opció. Úgyhogy marad így, üresen a tartó. Pimasz kis emlékeztetője ez a gyarlóságnak. Másnál instagram fotókon díszeleg a kovászolt gyönyörűre pirult tészta, ebben a háztartásban meg nem adódik egy fél kilócska liszt? Nem lesz kalács! Akasztom vissza a kampóra a konyharuhát.
Pár perc önemésztés után aztán jön az ötlet: talán találok olyan receptet, amivel meg tudom oldani nélküle. Olyan sok minden másom van: keményítő, talán még valami teljesőrlésű is akad, de ha nagyon muszáj, van zabpelyhem, ha kell, lesz belőle liszt. Hirtelen az, ami az előbb még hiány volt, bosszantó és vádló, most elkezdi kiemelni mindazt, ami viszont van. Ami lehetőség, és amire valószínűleg nem is gondolnék, ha ez a hiány nem kiabál rám az üveg aljáról. Talán most olyan anyagokat is feldolgozok, amik egyébként ránkromlottak volna. Talán mégis lesz kalács. Ha sikerül, még a végén olyan kalács lesz belőle, amire büszkébb leszek, mintha lett volna itthon liszt.
Így, hogy már van is valamim – ha nem is az, amit vártam – pörgetem a recepteket, de közben az ismerősök egymást érő gyászhíreibe, imádságkéréseibe ütközöm. Belép az, amit barátunk úgy emleget: a jó kis protestáns bűntudat. Én itt egy liszten nyavalygok, miközben valakik nem tudnak egymástól elbúcsúzni. Vagy hírt kapni is csak napi egyszer arról, aki kórházban van. És van az az állapot, ahol már emberileg nincs segítség. Orvos ismerős mondja, hogy nyúlnak a bevett módszerekhez rögképződés ellen, gyulladás ellen és egyszerűen nem akar működni az, ami máskor. Sokaknak olyan hiányaik vannak, amiket leginkább csak a bethesdatavihoz tudok hasonlítani – nincs emberük. Aki meglátogasson, adjon egy pohár vizet, megigazítsa a párnát.
Ha nincs ki segítsen, nincs ki belenyúljon kívülről a helyzetembe, bezáródok önmagamba és a folyamatosan szűkülő lehetőségeimbe. Fogy el a levegőm. Ki vagyok szolgáltatva a nyomorúságnak.
Ebben az idei helyzetben különös kontrasztokat kap a nagyhét. Szenvedésből tekintünk szenvedésbe, hiányból hiányba. Jézusnak se volt embere, amikor elkezdődött a méltatlan hercehurca az elfogásával, kihallgatásaival, kivégzésével. Hányakon segített gyógyítással, tanítással, csodával, és most nincs, aki odaállna és toppantana, hogy emberek, megálljunk! Nincs egyetlen józan ember, aki azt mondaná, hogy ez a per nevetséges, ez a rohanás meg nem indokolt, térjenek vissza az egészre hideg fejjel majd az ünnep után? Jézus útján nincs, aki belenyúlna a helyzetbe. Minden sziszegő „feszítsd meg”-gel szökik el a levegő Jézus körül. S ő tűri ezt, kiszolgáltatja magát az emberi nyomorúságnak. Hagyja, hogy elnyelje egészen. Elfogy a levegő, beáll a csend. Ünnep volt ott is, de milyen lehetett azoknak, akik elvesztették Őt…
Aztán mennek az asszonyok végtisztességet tenni, elbúcsúzni. Talán tűkön ülték végig az „ünnepet”, talán rezignált csendben? De hasonló tátongó ürességgel szembesülnek, mint én a lisztes bödönömben. Ez a hiány viszont egészen mást üzen. A kezdeti zavarodáson túljutva rájönnek hamar arra ők is, hogy a sír üressége aláhúzza azt, ami van: de nem a béna pótlékokat, mint az én konyhámban, hanem az egyetlen igazi megoldást: a feltámadást. Azért üres, mert nincs itt, de ez azt jelenti, hogy máshol van. Halált jöttek látni, és új életre bukkantak. A sír üressége, a hiány jelenti mindazt, miről úgy beszél a Bibliánk, hogy nincs már kárhoztató ítélet, és nincs már a halálnak fullánkja. Mindezeket a hiányokat tátogja el a sírkamra. Ez az üresség olyan szimbólum, mely az egész evangéliumot sűríti magába. Hasonlóan, mint a Jézus kezeiben maradó lyukak: a hiány mutatja a teljességet. Ígéretek és próféciák beteljesedését. Mert ha kárhozatom és halálom nincs, az azt jelenti, hogy utam az Atyához és új életem van. A nincs üzen arról, ami van.
Hagyd beszélni a hiányokat!
