BlogHittem, azért szóltam

Ha a Nyugat felszámolja a keresztény hitet, megsemmisíti önmagát


Miért van az, hogy míg egy átlagos muszlim fejében modernitás és hagyomány békésen megfér egymás mellett, addig egy átlagos nyugati úgy gondolja, hogy modernitás és szellemtörténeti múlt szemben áll egymással? Miért van az, hogy míg egy nyugati úgy gondolja, hogy modernitás és hit ellentmond egymásnak, s a kettő viszonya minimum magyarázatra szorul, addig egy muszlim számára ez nem okoz problémát?

Van itt két fejlődési út, a kereszténységé és az iszlámé, s nem kell különösebben indokolni, hogy összevetésük ma miért aktuális.

Röviden a két történelmi út közötti különbséget úgy lehetne összefoglalni, hogy míg az iszlám társadalmakban a hagyományban megőrzött hit be tudott törni a modernitásba, addig a keresztény társadalmakban pont fordítva, a modernitás felmorzsolta a hit hagyományát. Míg az iszlám társadalmakban a hit történelmi folytonosságát nem tudta megszakítani a modernitás, addig a keresztény társadalmakban a hit úgy jelent meg, mint amelyik akadálya a modernitás kiteljesedésének.

Míg tehát az iszlámban világias és vallásos, szekuláris és szakrális nem vált szét, addig a nyugati „fejlődés” e két dimenziót végzetesen kettéválasztotta, mi több, tragikus módon szembeállította. Sőt, a nyugati “fejlett” tudat már odáig jutott, hogy nem is képes elgondolni szakrális és szekuláris egységét.  Magától értetődőnek tűnik fel számára, hogy aki modern, az nem hívő. Aki pedig hívő, szemben áll a modernitással. Kereszténység és modernitás szétválása gyakorlatilag lehetetlenné tette a közösségi hit zökkenőmentes átadását. Nemzedékek kerültek szembe egymással. S ezt a folyamatot a “felvilágosult”, s uralkodóvá vált “forradalmi” értelmezés úgy mutatta be, mint történelmi szükségszerűséget, s mintha bizony a szakrális és a szekuláris szétválása, sőt szembekerülése a történelmi ”fejlődés” kikerülhetetlen folyománya lett volna.

A mindenkori modernitásnak ez a nyugati értelmezése önmegsemmisítő folyamat, hiszen a lényege az a senki által nem igazolt tétel, hogy a jövő megvalósításának a feltétele a múlt, a hitben megőrzött emlékezetközösség felszámolása.

Ebben a helyzetben nem kétséges, hogy az iszlám hihetetlen lépéselőnyben van, hiszen még birtokolja a hitnek és a természettudományos racionalitáson alapuló modernitásnak azt az egységét, amely egy folyton változó világ szétforgácsoló erőivel szemben egy társadalomnak szellemi-lelki folytonosságot, belső tartást és integritást ad.

Épp itt lenne az ideje, hogy a nyugati kereszténység öntudatra ébredjen. Ez tartalmában azt jelenti, hogy kritikai vizsgálat tárgyává kell tenni azt az évszázados, “felvilágosult” téveszmét, hogy modernitás és a hagyományban megőrzött hit kizárja egymást. Ha ez a tétel marad az uralkodó eszme, a Nyugat meg fogja semmisíteni önmagát. Pont azt a hitet számolja fel, amely létrehozta.

A keresztény hitet.