A következő kísérő szöveggel érkezett egy plakát. „Egy különleges futásra hívunk. A téli óraállítás idején, szombatról vasárnapra hajnali 2-től 3-ig fogunk futni (lehet gyalogolni is). Utána visszaállítjuk az órákat 2-re mintha meg sem történt volna…”
A plakát maga ezt tartalmazta:
Vissza ←
a jövőbe →
2023. 10. 29.
1 óra futás vagy séta a Rüdiger-tó sétányon 2023. 10. 29. hajnali 2-től 2-ig
Ez a nap vasárnap volt. Nagyon jó kezdeményezés. Van egy plusz óra, és miért is ne használja ki az ember a barátaival. Tulajdonképpen hajnali kettő órakor elmegy, sétál és egy órás program után ismét hajnali kettő óra van. Ágyból ki, ágyba be. Mintha nem történt volna semmi. Pedig közben belefért az életbe egy óra szórakozás. Mondhatnám, mintha meg sem történt volna. Egy kis libabőrös titok az életből. Valami, ami van is, meg nincs is.
Emlékszem még azokra a teológus évekre, amikor Balogh Tamással és Lacival (ma lelkipásztorok) utaztunk Erdélybe, Segesvárra Dávid Laci bácsiékhoz, a parókiára, ahová hajnalban érkezett a vonat. Néha a fél teológia rajta volt a vonatokon. A Nyugati pályaudvarról indultunk hármas csoportokban. Ki Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Székelyudvarhelyre, ki-ki valahová. Hollandiából és máshonnan származó segélyeket, ruhaneműket, magyar nyelvű Bibliákat, énekeskönyveket és sokszor gyógyszereket, antibiotikumot, néha orgonákhoz alkatrészeket vittünk… Persze a reményt is, hogy figyelünk, nem felejtkezünk el a testvérekről ezekben a nehéz diktatórikus években. Hiszen 1988-at írtunk és Nicolae Ceaușescu volt Románia államfője.
A határon mindig állt egy órát a vonat. Az időeltolódás miatt. Romániában mindig előrébb volt az óra. Meg kellett várni a valóságban, hogy elteljen a különbség. Ez az idő arra volt jó, hogy átkutassák az utasokat, hogy mit is visznek, hová utaznak. Mi úgy utaztunk hármasával, hogy a többiekkel nem tartottunk semmiféle kapcsolatot. Nem kerestük meg egymást, nem beszélgettünk, de még egymásra sem néztünk. Tele volt a vonat a securitate, román titkosszolgálat embereivel. Persze tudták, hogy megyünk, meg sokan. Ne legyünk naivak. De legalább úgy éreztük, hogy konspirálunk, és kis borsot törünk az orruk alá. Akkor még nem tudtuk, ami nemsokára bekövetkezett, hogy olyan emberek ezek, akik dróttal hátrakötözött kezű embereket kínoznak, és úgy lövik bele őket a gödörbe. Nem tudtuk, ami Tőkés István professzort kereső Török Zoltánnal történt, hogy majd gumibottal verik végig az utcán, míg csak el nem menekül előlük. Nem tudtuk, hogy elveszik az útlevelet, mint Végh Barnától, hogy utána a rendőrségen gúnyolódva dobálják egymásnak, megalázva, azt sejtetve, hogy nem kapja vissza, ha nem tudja elvenni. Ilyen ország határán állt ez a vonat egy órát.
Abban az órában egyszer velünk jött Török Ági (szintén lelkipásztor) is. Minket kiküldött a román női vámos, vagy határőr, és őt megalázón meztelenre vetkőztette. Mert mindent megpróbáltak, hogy elmenjen a kedvünk az utazástól, a látogatástól. Mindezt télvíz idején. Akkor még voltak telek és mínuszok. A vonat sem fűtött úgy, amikor állt.
Ezek az órák telve voltak bizonytalansággal, és nem a könnyed szórakozásról szóltak. Arról, hogy kit szelektálnak ki, és ki fordul vissza a következő vonattal, mert megtalálták nála a magyar nyelvű könyvet, Bibliát, Énekes könyvet. Láttunk wc papírt, amely felületén magyar nyelvű bibliai töredék idézetek voltak. Mert bezúzták és ezt tették.
Amikor a vonat elindult a szívünk szakadt meg a vonat mellett leszállt és lassan vánszorgó társainkat látva.
Szóval teszem azt, hajnal kettőkor érkeztünk és hajnal kettőkor indultunk tovább, de közben történtek a dolgok.
Idén hallottam egy szívszaggató történetet. Amikor a Rüdiger-tavi futás indult, akkor egy fiatalember lett rosszul. Embólia. Hajnal kettőkor. Egy órán keresztül küzdöttek érte. Először a párja, amikor kiérkezett a mentő, akkor átvették. Három óráig próbálták újraéleszteni. Amikor kimondták, hogy exitált, akkor éppen visszaállították az órát. Ismét hajnal kettő lett. De a férfi már nem kezdett új küzdelembe. A barátnője már nem próbálta megmenteni. Mintha nem is lett volna ez az óra. De nem kopogtatott az ajtón, hogy megjöttem. Nem ölelt és nem csókolt.
De ki lehet törölni egy órát az emlékezetből, ha valamilyen technikai vagy egyéb okból mi emberek játszunk az idővel? Ki tudjuk-e játszani valamiféle csavaros, kacifántos számítgatással a halált? Vajon tudjuk-e manipulálni Istent? Vajon megadatik-e, hogy az idő urai legyünk? Nyilván nem. Az ember képes megtörni a maga által meghatározott időt. Az óraátállításon túl gondoljunk február 29-re is.
Ez az egy óra nem más, mint az az abszurditás, hogy akárhogy is csűrjük-csavarjuk, próbáljuk kitörölni, megváltoztatni, nem múlik el nyomtalanul, nem lehet semmissé tenni a történéseket. A nagy egészben hiába tologatjuk, változtatjuk, takargatjuk, nyújtjuk, rövidítjük, minden marad a maga valóságában. Azt az órát is át kell élni. Arról is el kell számolni. Mondjuk, Isten ki tudja törölni. Az órát is vissza tudja fordítani. Arra is képes, hogy tiszta lappal indítson. De hát minden az Övé.
