Húsvét után vagyunk. A nagy ünnepek alatt a legtöbb helyen jobban megtelnek a templomok még, van, ahol többszörösére ugrik a létszám. Van lelkipásztor, aki ezt rosszallóan az ottlévők szemére is veti, hogy, ugye évközben is lehetne jönni. Én nem teszem ezt, örülök mindenkinek, hátha most történik valami, ami átbillenti az ünneplőt a népegyházi ünnepes templombajárásból valami másba. Miért ne?
Az, hogy ki is a keresztény, honnan számíthatjuk, örök vitatéma. A kultúra felől közelítsünk? Hitvallástétel legyen a feltétel? Pontos megtérési időpont? A Heidelbergi Káté ismerete? Egy politikai párttal való szimpatizálás? Keresztség, konfirmáció vagy bemerítkezés vagy bérmálás, esetleg a nyelveken szólás? Vagy gyümölcsök mutatják meg, amik a krisztushitből fakadnak? Az utolsó mondjuk közel áll a jézusi mondatokhoz, de van még egy probléma: nincs hiteles ellenőrző rendszer, legalább is nálunk nincs, hiszen Isten persze tisztán tudja, ki része a kereszténység nagy családjának. (Önmagukat istennek gondolók is szoktak szortírozni, de ezt inkább hagyjuk most.)
Nem akarom ezt a vitát idehozni most, semmiképpen sem. De találkoztam néhány szakértővel pár hete, és nagyon szépen elmondtak pár kritériumot, ami komoly tiszánlátást feltételez. A soraik alapján a hit nagy tudósai, Jézus által érintettek, akik magukat is vizsgálva határozták meg azt, mit is jelent kereszténynek lenni, de legalább is keresztény módra élni. És nem felekezeti kritériumok vagy egyházfenntartói járulék bizonylatok kerültek elő, nem is egy megmerevedett felekezeti állóháború sebesültjeiként beszéltek. Érdekes módon felekezetek feletti és elég biblikus látást közöltek. És engem is eléggé megítéltek soraik, pedig nem így szánták.
A tisztán szóló tudósok gyerekek voltak. Virágvasárnap az istentisztelettel párhuzamos gyermekfoglalkozások közül a nagyobbaknak szólónál volt az a feladat, hogy mondják el, hogyan jelenik meg az életükben (az életünkben), ha a szívünk királya Jézus. Az elhangzottakat papírra is vetették.
Ezek lettek felírva:
- Segítek a barátaimnak.
- Odafigyelünk egymásra.
- Jézus a lelkemben és a szívemben van.
- Betartom a tízparancsolatot.
- Esténként imádkozom.
- Szeretem a tesómat.
- Olvasom a Bibliát.
- Gondos vagyok.
- Adomány a szegényeknek.
- Jószívű vagyok.
- Nem vagyok gúnyolódó.
- Segítőkész vagyok.
- Kedves vagyok.
- Figyelek az állatokra.
- Segítek a szüleimnek.
Nem tudok belekötni, sőt. Elteszem a papírt. Jól jön a következő böjti időszakban majd, minden fajta kimódolt álteologizálás helyett, végignézni. Érvényes, biblikus és jézusi irányok lettek megszabva.
Szép ez az ösztönösség. A gyerekek tiszta szívből fakadó tudománya ez, ami még érzi és úgy érti Jézust. Ez az, ami aztán elkopik, elveszik, ahogy felnövünk, és ami ösztönös volt, annak töredékéért is még kegyetlenül meg kell dolgozni. Ez is elveszik, elkopik.
Nagyon remélem, hogy akik ezeket megírták és akik nem is sejtették, de ezzel tanítottak is minket, felnőtteket, meg tudják majd mindezt tartani. Jó lenne. Az egyház jövőjéről is sokat vitázunk, de valahol itt van. Jézus által érintett, az igére rezonáló gyerekekből Jézus által érintett és gyógyított, az igére rezonáló és választ adó felnőttek legyenek, akik maguk mellé hívják azokat, akik gyerekkorukban nem tudhatták ezt a tudományt, mert nem mondta nekik senki. Remélem ők elmondják és mi is elmondjuk. Csak így van értelme húsvétnak, az élő Jézust ünnepelni.
Mi felnőttek pedig vigyázzunk a gyerekekre, azokra, akik ott vannak a templom közelében. Segítsük őket. És tanuljunk is tőlük. Apropó, gyerekektől tanulni tudni a gőg egyik legjobb ellenszere. De erről majd máskor inkább…
