Megszólal

A vég legvége

„Én vagyok az Alfa és az Ómega, az első és az utolsó, a kezdet és a vég.” Jelenések 22, 13

Egyszer véget ér. Ami elkezdődik és emberi, az véget is ér. Véget ér az óvoda, az általános iskola, a középiskola. De véget ér a nyaralás, sátorozás. Véget ér a szerelem. Véget ér az év. Véget ér az élet is.

Egy embernek mindig gondolkoznia kell a befejezésen is. A befejezés legalább annyira fontos, mint a kezdet. Azért fontos a vég, mert ahogy a mondás tartja, amikor egy ajtó bezárul, egy új ajtó megnyílik.

Egy számomra ismerős családban egyszerre kettős dolog történik most. Karácsony előestéjén meghalt egy nagyon kedves családtag, aki összefogta a családot. Ugyanakkor, nagy valószínűséggel, még el sem lesz temetve, de már egy új családtag érkezik, aki szintén össze fogja majd a családot. Halál és születés.

„A kezdet és vég minden folyamat elkerülhetetlen aspektusa. De rendkívül nehéz meghatározni, hol kezdődik és hol szűnik meg valami, mivel az események és a folyamatok, a kezdetek és a végződések a szó pontos értelmében sehol sem osztható kontinuumot alkotnak.” Carl Gustav Jung

Az biztos, hogy amikor befejezésről, vagy végről beszélük, akkor különböző érzelmeket társítunk hozzá. Egy sátorozás, táborozás, intenzív együttlét után, egy új életmód kipróbálása után, ami nagyon bejött, nehéz érzésekkel tud továbblépni valaki. Sokszor láttam már táborozások után síró fiatalokat, akik az egymástól való elszakadást siratták. Jó volt együtt. De láttam már „boldog” véget, amikor valaki nehéz helyzetből, nehéz ember mellől szabadult, és minden jobb volt, mint maradni. Az elválás boldogságot hozott.

A vég és befejezés nem feltétlenül jó, vagy rossz. Csak vége lesz. Általában meglepetést okoz. Még akkor is, ha kiszámítható volt. Egyszerűen azért, mert megtörténik. Olyankor más lesz, mint előtte. Valami nem lesz többé. Nem jön vissza többé. Nincs többé. Ez a nem és nincs ez új. De előtte a van, az megtapasztalt.

Így, amikor két nyugdíjas esperest is veszítettünk és temetünk rövid időn belül, még akkor is, ha számítottunk rá, mégis meglep, hogy nincsenek többé. Akkor is, ha már előtte elmentek professzoraink, lelkésztársaink, akik fontosak voltak, és már megtapasztaltuk, hogy hogyan történik mindez. Minden alkalommal meglepődünk, amikor elmennek családtagjaink is, pedig láttuk már ilyet. Ésszel tudjuk. Megélni más.

Ezért kell a befejezésre gondolni. A saját befejezéseinkre is. Úgy kell élni, hogy be tudjuk fejezni. Nem meglepő ez. Meg kell tanulni elengedni. Meg kell tanulni azt is, hogy nem mindig siker a vége. A happy, a taps, a lendület, a világmegváltás, a dicső vég álomban és romantikus, vagy motiváló filmekben jól hangzik. A valóságban nincs ilyen, vagy korántsem romantikus. A westernfilmben a cowboy lelövi párbajban az ellenfelét és ellovagol a naplementében. A film végén bejátszák a záró dallamokat, és a szereposztás megy, míg összeszedjük magunkat a moziszékről, telve lelkünk az „igazság győzött” érzésekkel, lelkesedéssel. De semmit sem tudunk arról, hogy a főhős megsebesült-e, van-e hová mennie, vagy innentől kezdve festegetni fog, vagy kapálni a kiskertben, vagy feltaláló lesz, esetleg hulla egy következő párbajban. Az élete lehet nagyon egyszerű és földhözragadt ezután.

A dicső halál helyett, amellyel a valhallába, az elesett harcosok klubjába kerülnénk, inkább azon kell gondolkodunk, hogy az az idő, amit a földi biológiai életben kell végigjárni, ne legyen üresjárat. Talán úgy kellene ezt kifejezni, hogy ne legyen eltékozolt idő. Persze nem lustaságról van szó, meg hogy mindig profitot kellene termelni valamilyen számunkra ismeretlen, vagy általunk kreált hatalomnak. A tékozlás az, ha a saját életünk helyett mások életét akarjuk élni. Mások divathóbortjai, világnézete, nyomorúsága, agymenései elveszik az időt a mi sajátos, gyönyörű, ajándékba kapott életünktől és lehetőségeinktől.

A tékozlás ellentéte a beteljesedés. Egy életet, vagy bármely részletét akkor lehet jól befejezni, ha valami beteljesedett. Egy ígéret, egy múltbeli feladat, bármi, aminek meg kellett lennie. Akkor nincs hiányérzet. Akkor van valami továbblépés, következő opció.

A befejezésekkor felerősödik az eltékozolt idő, a meg nem történhetett események hiánya, az utólagosan többre és jobbra tartott cselekedetek elmulasztása. A családi idők feláldozása, hogy előre jusson valaki ranglétrán. A ki nem mondott szeretlek, bocsánat, köszönöm, ölelés. A barátokkal töltött idő elvesztegetése, mert fontosabb volt a kütyü. Milyen jó dolog is az automata mosógép és mosogatógép. Karácsonykor mosogatás helyett lehet társasozni. Milyen jó, ha valaki időnként laza és lustulni is tud. Inkább a családjával, vagy barátaival sportol, úszik, fut, kirándul, esetleg közösen főznek, mint mindent az élére állítanának, és porszívóznának. Kivéve az allergiát.

Az év végéhez közelítve megérezhetjük azt, hogy mit jelent elmúlás, elengedés. Tudhatjuk mit mulasztottunk, mit kellett volna jobban csinálni. Az a jó ebben az évfordulóban is, hogy még van lehetőség újra és újat kezdeni. Még lehet váltani. Mert nem mi vagyunk a kezdet és a vég. Nem velünk kezdődött és nem velünk ér véget. Még a vég legvége előtt vagyunk a véghez vezető úton. Nem késő megtanulni azt, hogy a jó utat válasszuk a jó befejezéshez, mielőtt odaérnénk, legyen szó tanulásról, iskoláról, táborról, munkáról, kapcsolatról, barátságról, szerelemről, életről, halálról.

A szerző

Írások

Soós Szilárd a nevem. Református lelkész vagyok. Mivel a „nincsen benne állandóság” világhoz tartozom, örök változás. „Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat. Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten.” 1 Korinthus 13, 11-12