Puha volt nagyanyám tollpaplana, és könnyű, mint a sóhaj. Hajnalban sem fáztunk alatta, amikor pedig már leégett a kályhában a tűz. Beburkolt, körülvett, mint az idő végtelensége.
Téli reggeleken szánkón húztak minket az óvodába. Ott aludni nem kellett. Csak amíg otthon elvégezték a dolog nagy részét, addig maradtunk. Délutánonként, ha belefáradtunk a rosszalkodásba, csak ücsörögtünk a párás, meleg konyhában, a sparhelt melletti sezlonyon. Majszoltunk valamit, ami épp kisült, hallgattuk, ahogy pattogott a tűz, és amit beszélgettek. Kerek szemekkel, csendben figyeltük, hogy vajon miről. Aztán ahogy eluntuk ezt is, szórakoztattuk magunkat tovább.
A hagyományos értelemben, szinte azt lehetne mondani, hogy nem voltak játékaim. Volt egy irkám, amit a padláson találtam, még apámé lehetett valamikor, és hat-hét, jócskán elfaragott színes ceruzám. Ezen kívül volt egy plüss kutyám, és egy igazi, élő, öreg kandúrom, akinek mindig megcakkozta a fülét valamelyik ellensége. Aztán ott voltak a bodobácsok, cserebogarak, kacsák, békák, gyíkok, pókok, meg miegymás. Hosszabb időre le tudták kötni a figyelmemet, mint bármi élettelen játék-féle. Persze velük inkább csak nyáron találkoztam. Télre maradt az irka. Az biztos, hogy unalmasabb volt télen, mint nyáron. Persze azért voltak történések. Leginkább a disznóvágás. Olyankor tele volt a ház, mindenki tüsténkedett, kipirult arccal úszott az orjaleves és a sült oldalas illatában, amit pillanatokra megszínezett a pálinkagőz, és a kolbászba aprózott fokhagyma aromája. Olyankor volt minden. Jómagam pedig, aprócska leánygyermekként, csak úgy sodródtam erre-arra ebben a mindenben, mint egy báli forgatagban, amíg ágyba nem parancsolt valamelyik szülém. Akkor aztán ott maradtam egyedül, a váróterem méretű szobában, a csaknem ember nagyságú, imádkozó Jézus-kép, és nagyanyám puha tollpaplana alatt. Anyám még odabújt egy jóéjtpuszira, apám rakott a tűzre, aztán kimentek. Hallottam még egy darabig a hurkatöltők mondásainak dallamát, aztán elindultam a gyíkocskák, kis békák, aprócska pókok után a végtelen sötétbe, hátamon egy pehelykönnyű paplannal.
Ötven év is eltelt azóta. Nyáron apám hazament az égi hazába. Húsz évvel nagyanyám után. Ennyi is volt köztük a korkülönbség. Ha a megszokott ütemben mennek a dolgok, én még időzöm itt egy darabig. Ebben az egészen másmilyen világban. Nem mondom, hogy rosszabb, de azt se, hogy jobb. Olyan, mint volt, már nem lesz. És ha valahogy mégis olyan lenne, akkor se lenne ugyanolyan, mert mi magunk mások lettünk. Ami volt, az a múltunk. Emlékek, amiket ugyanolyan hálával és szeretettel hordozhatunk a szívünkben, mint amilyen hálával és szeretettel élhetjük meg a pillanatot, amiben épp vagyunk.
Visszanézve, például a 2023. évre, az erőnket, hitünket és emberségünket próbáló évek közül erre a legutóbbira, a sok rossz között meglátom Isten kegyelmét. Ahogy maga felé fordítja a tekintetünket, ahogy önvizsgálatra és megújulásra hív, ahogy odagyűjt minket maga köré, és ahogy előkészíti számunkra, mint az Ő népe számára, a megígért győzelmet.
Hogy gyerekkoromban a korszellem volt-e olyan, vagy a nagyszüleim, szüleim sajátos hozzáállása tette, nem tudom, de akárhogy is volt, az nem volt kérdés, hogy amit elkezdünk, azt be is tudjuk fejezni, hogy a győzelemhez szükséges minden feltétellel rendelkezünk, hogy a terveink megvalósításához csak kitartás kell és szorgalom. Ma pedig azt éljük meg, hogy ha tervezünk, valahogy szükségszerűen lesz A terv, meg B és C terv, vagy esetleg D és E is. És amikor ezeket – a legjobb tudásunk szerint részletezve, és minden lehetőséget beleszámítva – leírjuk egy lapra, érezzük, hogy akárhogyan is igyekszünk, folyton csak a sötétben tapogatózunk. És hogy ez kicsivel nagyobb kaland, mint amire vágyunk.
Meg kell tanulnunk lazán tartani a terveinket, hinni az ígéretekben, hinni a győzelemben, és győzelemre hangolt, bátor, bizakodó szívvel megélni a napjainkat! Ma a korszellem vagy a neveltetés kevés ehhez. Nagyanyáink könnyű tollpaplana pedig rég szétfoszlott már. – De Jézus nem is a fájdalom keserű poharát emeli magasra, mint hajdan, az ágyam feletti képen, hanem királyként jön az övéiért!
