Egy jó évtizede fogalmazta meg egy ausztráliai rokonom, hogy akárhányszor csak Európába utaztak, annak mindig ABC túra volt a vége. Az ő olvasatában az ABC nem a boltokra, hanem a kastélyokra/várakra tett, és nem éppen elragadtatottságot kifejező utalás. (ABC = Another bloody castle!; magyarul: Még egy rohadt vár!) „Szinte mind egyforma! Egyet láttál – mindet láttad!” – fakadt ki, amikor próbáltam vitatni megfellebbezhetetlennek vélt igazságát. Talán bocsánatos bűn ez egy olyan valakinek a szájából, akinek a kontinensét 1770 után kezdték gyarmatosítani és betelepíteni az angolok. (Az őslakosságról ne beszéljünk, hiszen az ő kultúrájukat csak az utóbbi évtizedekben kapták fel.) Nincsenek ők hozzászokva a történelem évszázadokon át hömpölygő folyamában való megmártózáshoz. Olykor mi magunk is érezzük, hogy mennyire mély víz ez, kell hozzá némi vízi jártasság. Európa történelméhez is, ezen belül a Kárpát-haza történelméhez is.
A múlt héten kalandoztunk kicsit a történelmi Magyarország északi végein. Azon túl, hogy megcsodáltuk a Magas-Tátra szépségeit, hogy kiruccantunk kicsit Lengyelországba is, nem tudtuk – megjegyzem nem is akartuk – megtenni, hogy néhány várat fel ne keressünk. Némi autós, többnyire gyalogos felfelé kapaszkodás, megszámlálhatatlan mennyiségű lépcső legyűrése után 3 várról szeretnék egy-egy rövid benyomást megosztani a kedves olvasókkal. A meglátogatás sorrendjében ezek: Szepes, Árva és Bajmóc vára.
Szepes vára a távolból nagyon lenyűgöző látványt nyújt, uralja a környéket. Az útikönyv szerint Közép-Európa egyik legnagyobb kiterjedésű várromja, aminek történetét a 12. századtól jegyzik. Olyan történelmi családok uralták, mint a Szapolyaiak, a Thurzók vagy éppen a Csákyak. 1780-ban azonban egy véletlen baleset folytán állítólag az itt állomásozó, pálinkázó részeg katonák véletlenül felgyújtották. Azóta sem építették újjá, többnyire kopasz falai merednek az ég felé. Némi szedett-vedett kiállítási anyagot összeraktak ugyan egy olyan „tótosan” lefedett részen, de az nem volt valami érdekfeszítő.
Így múlik el a világ dicsősége. Ami valaha telve volt élettel, kinccsel, az ma már csak a megfelelő távolságból parancsol tekintélyt, közelről csupán rom, puszta falak együttese. Nincs kivel, nincs mivel megtölteni. Azok és utódaik, akik valaha birtokolták a várat, azok a mesterek és utódaik, akik valaha értettek az építkezéshez, az a történelmi szerep, melyet a vár valaha betöltött – sajnos már rég idegen ezen a tájon. Így nem más, mint egyfajta szívszorító mementó. Bár most dolgoznak rajta, próbálnak talán valami turisztikai attrakciót idehozni, de a lélek valahogy már hiányzik belőle. Erre szoktam mondani, mivel a belépés árát viszont jó borsosan megkérték: Ez is olyan igazi „turista szopacs”!
Eszembe idézte a vár az elnéptelenedő falvak elfogyó gyülekezeteit, elhagyott, romosodó templomait. Talán még néhányaknak fáj, hogy az enyészeté lesznek, talán még páran kötődnek hozzájuk. De mára kiüresedtek, és néhány történelmet bogarászó emberen kívül a többségnek már nem mondanak semmit. Jelen állapotuk egyfajta csalódást is jelent, mikor közelről is megnézzük őket, főleg, ha előtte beleolvastunk hajdani dicső történetükbe. Nincs már bennük lélek. Jaj, csak szeretett egyházunk egésze soha ne jusson erre a sorsra! Ez a mi felelősségünk is.
A második vár Árva vára volt. Hihetetlen szép helyen, az Árva folyó partján magasodik egy sziklabérc tetején. Vigyázza az utat Lengyelország felé a 13. század óta. Mátyás király, Corvin János, a Thurzók, az Erdődyek és a Pálffy család is uralta a várat. Itt is pusztított tűzvész, de ezt a várat helyrehozták, nem hagyták, hogy a pusztulás útjára lépjen. Jó sokáig tartott, mire zegzugait bejártuk. Kevés ilyen gazdag, sokszínű várat láttam eddig. Árva vára – neve ellenére – tele van turistákkal, tele van látnivalóval, tele van élettel. A jelenlegi gazda ugyan próbálgatja a történelmi neveket elszlovákosítani, például a Král’ Matej fedőnév Mátyás királyt takarja. De Juraj Thurzo és Alzbeta Czobor neve a kápolna festményein és az 1900-ban emelt márványtáblán mégis Thurzó Györgyre és Czobor Erzsébetre vált vissza. A magyar nyelv fellelhető a végeken. A történelem teljesen el nem tagadható, mert akkor ennek a várnak a lelkét is megölik. Persze kísérlet van, hiszen a bejáratnál már egy itt forgatott horrorfilm Drakula-szerű alakja fogadja a látogatót. A rárakódó rétegek alatt azonban itt még van bőven mit keresni.
Vajon milyen rétegek rakódnak rá hitünkre, egyházunkra? Ugye mindent megteszünk, hogy ránk ne az a termékleírásokból ismerős szófordulat legyen igaz, hogy nyomokban evangéliumot tartalmaz? Ugye még valami fellelhető a lényegből végeken is? Ugye érdemes újraépíteni, újítani hitünket, egyházunkat? Ugye van benne még bőven a krisztusi evangéliumból?
A harmadik meglátogatott vár a hazaúton Bajmóc vára volt. Fantasztikus kincsesbánya. Itt is mélyre nyúlnak vissza a gyökerek, egészen a 12. századig. Legfontosabb, a vár kinézetét befolyásoló birtokosok a Thurzók és a Pálffyak voltak. A vár előtt van egy ősrégi hársfa, amit a hagyomány szerint Csák Máté ültetett. Mátyás király is szívesen ült alatta, állítólag országgyűlést is tartott itt. Több rendeletén fellelhető, hogy „a mi bajmóci hársfáink alól” keltezték őket. A vár hihetetlenül gazdag, aranymennyezettől cseppkőbarlangig minden van benne. A ma látható mesekastélyt Pálffy János gróf álmodta meg, és finanszírozta átépítését 1889 és 1910 között. Sajnos nem érhette meg a munkálatok befejezését, 1909-ben elhunyt. A várban temették el.
Halála előtt így rendelkezett: „Életem hosszú folyása alatt tett külföldi utazásaimnak és ottani huzamosb tartózkodásaimnak az oka és czélja … az volt, hogy … a külföldnek, a képzőművészeteknek gazdag tárházából megszerezzek annyit, amennyit a körülményekhez és anyagi erőmhöz képest megszerezni lehetett s, hogy e megszerzett képzőművészeti tárgyakat hazahozva, hazánknak ily tárgyakban szűkölködő voltán segítsek s ezekkel a hazai műízlést nemesítsem, s a művészetet ébresszem.” Azt szerette volna a gróf, hogy életművét és kincses gyűjteményét az örökösök nyissák meg a nyilvánosság előtt. Nehéz tudomásul venni, hogy az örökség körül fellángolt viták és értékesítések figyelmen kívül hagyták a testamentumot. 1945-ben a Csehszlovák állam sajátította ki Bajmócot, ma Szlovákia gondozza.
Elgondolkoztató a sok felhalmozott kincs sorsa. Hiába a végakarat, a gróf nemes szándéka, nem tudom, mit szólna, ha most örök álmából felébredne, és azt látná, hogy amiért küzdött, amire annyit áldozott, amit összegyűjtött, azt nem azok birtokolják, akiknek szánta. Lehet elverni a port az örökösökön is, de a politika is vastagon beleszólt a vár és a gyűjtemény sorsának alakulásába. Végső soron azonban mindig bebizonyosodik: ember tervez, Isten végez. Hiszen akárki is legyen a vár tulajdonosa, amíg mi látogatjuk, amíg saját kulturális örökségünknek tartjuk, amíg rácsodálkozunk és megismerjük, addig ez a mi örökségünk is. Éppen ezért valahol egy-egy ilyen hozzánk hasonló látogatás alkalmával mégiscsak beteljesedik a gróf végakarata.
Nekünk, reformátusoknak is gazdag örökségünk van, amit a köz javára testáltak ránk eleink azzal a szándékkal, hogy mindenki gyönyörködhessen a Szentírásban, Krisztus evangéliumában, valamint – Pálffy gróf végakaratának szavait kölcsön véve és kicsit átfordítva – hazánknak ily tárgyban szűkölködő voltán segítsünk, és a hazai biblikus keresztyén hitet, és az azon alapuló közerkölcsöt nemesítsük és Krisztus követésére ébresszük.
Három vár, sok gyönyörűség, három tanulság a sok közül. A saját történelmét szerető, megismerni akaró, kereső magyar lélek számára sosem lesz ABC túra a Kárpát-medence váraiban tett látogatás, akármilyen mai ország területén járunk is, mert minden vár ad valamit, akár gyönyörködtet, akár elgondolkoztat, akár ismeretet közöl, akár legendáival találkozunk. Mert mindegyikben otthon vagyunk.
