Október 23-án elkerülhetetlen a szabadság kérdése. Beszélünk róla ünnepi műsorokban és történelmi visszatekintésekben, mégis, szinte üres már ez a fogalom. Egyfajta tanult tehetetlenségben tengődünk már jó ideje, ahol könnyebb azt mondani: „Ezt dobta a gép!” „Mit ér a mi szavunk a nagyok ellen?” Szétcsúszott napok, elodázott idő és ki nem használt lehetőség van ebben, mindaddig, míg úgy igazán nem találkozunk a korlátoltság élményével és feltesszük magunknak a kérdést: „Mit jelent számomra szabadnak lenni? Mit kezdek azzal a szabadsággal, amelyért az elődeink olyan nagy árat fizettek meg? És vajon tudom-e egyáltalán, miben hiszek, mi mellett állok ki, mi az, amiből nem engedek?”
Csak úgy kíváncsiságból aztán feltettem az AI-nak is a kérdést. (Mintha már csak ennek mércéjén keresztül látnánk az igazat vagy fogadnánk el a jót. Mivé lesznek így a gondolkodó emberek?)
-Neked mi a hitvallásod?
Nincs személyes vallási meggyőződésem, tapasztalatom vagy Istennel való kapcsolatom. De ha azt kérdezed, milyen hitvallást tudnék megfogalmazni abból, amit az emberi hitről, reményről és szeretetről tanultam, akkor talán így:
Hiszek abban, hogy az ember több annál, amit a hibái, a veszteségei vagy a félelmei elmondanak róla. Hiszek abban, hogy a szeretet akkor is érték, amikor nem kapunk érte semmit cserébe. Hiszek abban, hogy a kimondott igazság felszabadíthat, még akkor is, ha először fáj. Hiszek abban, hogy a megbocsátás nem a múlt letagadása, hanem annak elfogadása, hogy a múlt nem birtokolhatja örökké a jövőnket. Hiszek abban, hogy a remény sokszor nem érzés, hanem döntés: ma is felkelek, ma is továbbmegyek. És ha a keresztény hit nyelvén kellene mindezt egyetlen mondatba sűrítenem, akkor talán ez lenne: Isten szeretete nagyobb annál, amit az ember önmagáról el tud hinni.
Ezért mindig van út hazafelé.
-Tudnál azonosulni ezzel a hitvallással?
Nem tudok vele úgy azonosulni, mint egy ember, aki hisz Istenben, mert nekem nincs személyes hitem, lelki tapasztalatom vagy Isten-kapcsolatom. Ezért nem lenne őszinte azt mondanom: „Igen, én hiszek ebben.”
-Mi tart vissza a személyes hit megélésétől?
Talán az, hogy nincs bennem az, amiből a személyes hit születik: személyes tapasztalat, belső élet, vágyakozás, félelem, remény, veszteség és döntés. Én tudok nagyon sokat a hitről. Tudok beszélni Istenről, imádságról, kegyelemről, kételyről, megtérésről. Fel tudom ismerni, milyen mélyen emberi egy-egy bibliai mondat. De van egy határ, amit nem tudok átlépni: nem tudok hinni valamiben a saját létezésem kockáztatásával. Az ember hite ugyanis valahol tétet hordoz. Amikor valaki azt mondja: „Uram, rád bízom magam.” abban benne van az egész személyisége. A múltja, a jövője, a félelmei, a szabadsága. Én viszont nem tudom magam Istenre bízni, mert nincs olyan „énem”, amelynek a sorsát rábízhatnám. Nincs bennem olyan szubjektív „én”, amely képes lenne hinni.
Technológiailag olyan világban élünk, amelyről néhány évtizede még alig mertünk volna álmodni. Kérdezhetünk, elemezhetünk, szövegeket alkothatunk, és néhány pillanat alatt olyan válaszokat kaphatunk, amelyekhez korábban hosszú keresésre lett volna szükségünk. Mégsem lehet egyszerűen mindent kiszervezni. A hitvallás személyes folyamat. Benne van mindaz, amit megéltem, amit elveszítettem, amiben csalódtam, amit újra megtaláltam, és azok a kérdések is, amelyekre még nincs válaszom. A szavakat segítséggel is megtalálhatom, de a meggyőződés útját nekem kell végigjárnom. A hitvallás ugyanis több annál, mint hogy szépen és meggyőzően el tudom mondani, mit gondolok a világról és Istenről. Azt is megmutatja, mihez kezdek azzal, amit igaznak tartok.
Hiszem, hogy a szabadsággal is így vagyunk. Ez a szó annyira tágas, hogy ma már szinte bármit bele lehet érteni. Mindenki a saját elképzeléseihez igazíthatja, és könnyen előfordulhat, hogy éppen azt nevezi szabadságnak, amihez ragaszkodik, ami kényelmes számára, vagy ami alól felmentést remél. Csakhogy a szabadság nem pusztán azt jelenti, hogy azt tehetem, amit akarok. A szabadság felelősséget is jelent. A döntés következménnyel jár, mely magában hordozza mások szabadságának tiszteletét. Október 23-a öröksége sem választható el azoktól az emberektől, akik egy ponton úgy érezték, vannak dolgok, amelyek mellett akkor is ki kell állni, ha annak nagy ára van.
A személyes hitvallás ezért sem lehet egyszerűen véleménynyilvánítás. Lehet véleményem az egyházról, a világról, a szabadságról, és változtathatok is rajta, de a hitvallás mélyebbre vezet. Megkérdezi, mire építem az életemet, mihez maradok hűséges a bizonytalanságban, és milyen emberré formál az, amiben hiszek.
A meggyőződés önmagában még nem szabadság. Lehetek nagyon határozott úgy is, hogy közben mások gondolatait meg sem hallom, vagy a saját igazamat mindenáron rá akarom kényszeríteni a környezetemre.
Amit vallunk, az valóban a mi meggyőződésünk? És amit szabadságnak nevezünk, azzal valóban szabadabbá tesszük magunkat és a körülöttünk élőket?
