Bő egy évtizeddel születtem 56 után. Még egy évtized és az iskolában már a színjátszókörben mindenféle darabokat próbáltunk. Nem 56-os és nem 1848-as darabokat. Hanem az úttörőnek a november 7-i darabjait is. Az Auróra leadta a lövéseit a téli palotára és mi, mint matrózok rohammal foglaltuk el a helyi emlékkőfalat. Lelkesen. Még hitelesebbé is akartuk tenni, és az akkori réz tollbetétbe gyufafejről nyert anyagot tettünk, és azzal akartunk hanghatásokat elérni. Ezt nem engedélyezték. Annak ellenére megcsináltuk. És mindent, ami férfias játéknak tűnt. Egyik osztálytársunk apja rendőr volt, és néha szerzett töltényeket, amelyből kiszedtük a lőport. Ne kérdezze senki, hogy hogyan, mert nem tudom és még mindig remegek, ha erre gondolok. Hilti patronnal egész sorozatokat „lőttünk” a HÉV sínekre rakva. Amit a közelben lévő óvoda dolgozói jelentettek is. Intővel megúsztuk. Egyik társunk, nem vont be minket, nitroglicerint állított elő. A kerti budit robbantotta fel. Enyhe irónia az egészben, hogy a kémiatanárunk a szomszédja volt. Nem kapott jelest. Viszont pár hónapos kezeléssel megúszta, és nem lett maradandó károsodása. Mindenesetre az emlékkőfal előtt olyan gyönyörűen estünk össze a sortűztől páran, akik erre voltunk kijelölve, hogy csak öröm volt nézni.
Ez ugrott be, amikor az iskolás gyermekek műsorát néztem a községi ünnepségen, és olyan gyönyörűen estek össze a kijelöltek a sortűzben, hogy csak na. Még a táblákat is rájuk dobálták, hogy „RUSZKIK HAZA”, „ELÉG VOLT”. Még valamelyik szereplő kislány le is hajolt, hogy megigazítsa az egyik fekvő kabátját, ami természetellenesen állt fel. Végtelen szomorúság fogott el a halál ilyen ábrázolásán. Szóltak a hangszóróból a sorozatok, és ők meg ledőltek. Nem sokkal később Nagy Imre ismert rádiós beszéde hangzott, „csapataink harcban állnak”. Majd egy kislány egy ósdi bőrönddel elindult, hogy vissza se nézzen.
Arra gondoltam, hogy most hősök voltak az 56-osok, vagy balekok. Hiszen már Sztálin megmondta, hogy a magyarkérdés csak vagonkérdés. A szovjet végül nem tárgyalni akart, hanem erőt demonstrálni. A nyugat pedig, ha egy ideig biztatott is, talán soha nem volt akarata valóban segíteni. Mintha a magyar vérrel üzengettek volna egymásnak. De mit jelentett ez a magyarok számára. Itt értem az összes embert, aki Magyarországon élt, és valahogy belesodródott a történésekbe.
De ennek megértéséhez segítségül hívom Freund Tamás agykutató egy érdekes megállapítását, amelyet a nyálkáspenész-telepekről tett.
„Az önzés az egyed túlélése, elszaporodása szempontjából egyértelműen jó stratégia. Viszont, ha egy egész populáció szempontjából nézzük, más a helyzet. Ugyanis minél több egy közösségben az önző egyed, annál kevésbé lesz versenyképes a többi populációval szemben.
Mondok erre egy példát. A nyálkáspenész-telepek egysejtű, amőboid mozgásra képes egyedekből állnak. Amikor optimális, nedves területen szaporodnak, akkor mindegyik próbálja a másik elől elfoglalni a jobbnál jobb tenyészterületeket, hogy ő tudjon jobban szaporodni: tehát önző módon kiszorítja a másikat. Viszont, amint kiszáradás fenyeget, és az egész telep léte kerül veszélybe, akkor ezeknek a nyálkagomba sejteknek egy jelentős része átalakul spóratartó szárrá, méghozzá azáltal, hogy önfeláldozó módon kiszáradnak. Ezáltal spórává alakult testvéreiket kiemelik a nyálkából, így azokat a szél elrepítheti egy jobb tenyészterületre, és ott újra kialakulhat belőlük a telep. Tehát az önző nyálkagombasejt, veszély esetén hirtelen önzetlenné válik, sőt az életét áldozza azért, hogy az egész telep, az egész faj túlélje a megpróbáltatást.
No, de keletkezett egy mutáns. Ez a genetikai variáns soha nem volt hajlandó szárrá alakulni, ő mindig csak spóra akart lenni. Ráadásul felszabadított magából egy olyan kémiai anyagot, amely a környezetében lévő sejteknek a szárrá alakulását serkentette! Nehéz ennél „pofátlanabb” önzést elképzelni… Nyilvánvalóan a szelekció – az egyed szintjén – azt részesíti előnyben, amelyik csak spórává hajlandó alakulni, hiszen ez az a génállomány, amelyik elrepül és újabb telepeket fog alkotni.
Na, de mi van akkor, ha a szelekciós erőket az egész populáció oldaláról nézzük? Minél jobban megnő a csak spórává alakulni hajlandó mutánsok aránya a telepben, annál rövidebb lesz a spóratartó szár. Végül olyan rövid lesz, hogy a spórák nem tudnak elrepülni, mert beleragadnak a nyálkába, és az egész telep elpusztul. Tehát minél jobban megnő az önző egyedek aránya az egész populációban, annál kisebb lesz az adott közösség vagy faj versenyképessége.”
Sokat gondolkodtam már azon, hogy ez a fajta szabadságharc, véráldozat megérte-e. Az, hogy a fiataljaink, időseink sorozatok után csak ledőlnek, majd menekülnek. Csupa halál, elnyomás, veszteség. Megérte egy olyan országgal bajuszt akasztani, amely még véletlenül is átgyalogol rajtunk, mert rossz az iránytűje és Szuez helyett Battonya, Szolnok, Budapest lett az iránya a haditechnikának.
Akkor most hősök voltak az 56-osok, vagy balekok? Valószínűleg már annyi normális, magyar identitású ember sem lenne, mint amennyi még éppen van Magyarországon. Fiatalként, lelkesen talán még rohantam volna a forradalomba, mint ahogy tettük a szereplések idején. Idősebbként már meggondolnám százszor, a tapasztalat miatt. Talán ezért halnak meg leginkább a fiatalok, mert nem mérlegelnek. Áldozatot hoztak.
Nem véletlen volt az a vers Márai Sándortól: Mennyből az angyal. Teológusként berzenkedem a Jézus Krisztussal való hasonlítástól. De magyar emberként, a jóbi fájdalomból bűnösen is, mégis értem mi akar ez lenni.
„MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE
Az üszkös, fagyos Budapestre. …
… Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország. …
… És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta –
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer. …
… Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról. …
… De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták –:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?
Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből. …”
Az akkor fiatalok, idősek áldozatát a bukott szabadságharc után is akkor becsüljük meg, ha élünk az „élvemaradás és identitás” ajándékával a következő áldozathozatalig.
