Pásztor-Dudinszki Éva lelkipásztort körbe udvarolta Isten, mire igent mondott a lelkészi szolgálatra. Erről a hosszú folyamatról és megannyi átélt eseményről mesélt az asszony, aki egy zsákfaluban született, de idővel átkelőhellyé lett szülőfaluja; aki misszionáriusnak készült, mégis „csak” Pápáig jutott; aki a békesség evangéliumának hirdetője, pedig katonafeleség. A lelkipásztor, aki pontosan tudja, hogy az élete összes véletlenjét Isten rendelte el. Ismerje meg az olvasó, hogy erőt merítsen, elgondolkodjon, hitben erősödjön a bizonyságtévő sorok által!
Kérlek, mesélj arról a világról, amibe beleszülettél!
Kárpátalján születtem, az akkori Szovjetunióban. Hú, milyen sokszor leírtam már ezt életrajzban negyvenkilenc évem alatt! Asztély egy Beregszász melletti falu a határsávban, úgy ismerik a híradóból az emberek, hogy Beregsurány-Asztély határátkelő. Piciny, református, magyar falu. Volt. (szomorúság jelenik meg az arcán) Gyerekkoromban nem volt még nyitva a határ, tehát akkor egy zsákfalu volt Asztély. Azt tudtuk gyerekként, hogy az Almáskert felé nem szabad sétálni, mert ott katonák vannak, és ott van a zóna. A zóna területére csak engedéllyel mehettek nagyapámék kaszálni. Amikor 1988-ban megnyílt a határ, megváltozott a falu és az életünk. Kicsit úgy éreztük, mintha új dimenziót nyitottak volna nekünk. Nagy reményekkel voltunk, de akkor még nem volt annyira könnyű az átjárás, mint később. Anyukám származik Asztélyból, az apám beköltözött volt. Mindkét szülőm családja magyar, anyai ágon erős református család voltunk. A dédszüleim házában laktunk, a nagyszüleim pedig pár házzal arrébb laktak. Anyukám laboratóriumban dolgozott, apukám villanyszerelő volt, és van egy nővérem, aki három évvel idősebb. Az első trauma akkor ért, amikor hároméves koromban beraktak engem egy szín orosz óvodába úgy, hogy én egy szót nem tudtam oroszul. (nevet) Praktikus jó ötletnek gondolták, hogy majd megtanulom az idegen nyelvet. Tény és való, hogy hatéves koromra folyékonyan beszéltem oroszul, de bennem abból a három évből mára az elszigetelődés, a magány és a nem értem helyzetek rossz emléke maradt meg. Attól kezdve én csak felejtettem az orosz nyelvet, mert hála Istennek utána már magyar iskolába jártam, de tény, hogy amit ma is tudok bármilyen szláv nyelven, azt az óvodában szereztem.
Beregszász, a járási és kulturális központ közelsége miatt gondolom, ott érettségiztél.
Talált, süllyedt! (nevet) De amikor iskolába kezdtem járni, akkor négy évig a falunk piciny általános iskolájába jártam, és utána mentem Beregszászba. Ott érettségiztem tizenhét évesen, mert nálunk tizenegy éves volt az általános és középiskola. Az érettségim évében, 1994-ben nyílt meg a beregszászi főiskola, ami tavaly ünnepelte az egyetemmé válását, és a kezdő évfolyamba sikerült felvételt nyernem. Nyíregyházi tanárok jöttek az anyaintézményből oktatni, és én magyarországi diplomát kaptam, így nem kellett nekem soha honosíttatni a diplomámat. Tanító szakon végeztem. Nem azért, mert világéletemben tanítónéni akartam volna lenni, hanem mert nem nagyon volt miből választani. Földrajz vagy angol tanár nem akartam lenni, óvónő sem, és kizárásos alapon a tanítói szak maradt. Az egyházi közeg az otthonunk volt Kárpátalján, gyakorlatilag az egy ifjúságmegtartó közeg is volt. Kárpátalján mindig is sokkal aktívabb egyházi élet volt, mint a magyarországi. Nagyon szép volt az ifjúságom korszaka, mert rengeteg magyarországi lelkipásztor jött vendégigehirdetőként, például Dani Eszterék, Tóth-Kása István bácsiék. Virágzó időszak volt, számos ifjúsági csoport működött, hittanoktatásban segítettünk a lelkészeknek. Én is megcsináltam a gyorstalpaló hitoktatóképzést, ami nem adott diplomát, csak valami igazolást. Mindegy is, nem az volt a lényeg, hanem hogy gyakorlatban segítettünk a helyi gyülekezetekben.
Mennyi ideig voltál iskolai tanító?
Egy napot sem tanítottam. Húsz évesen ott álltam egy tanítói diplomával, a fejem tele volt mindenféle evangéliumi kiadós könyvek tartalmával, és tudtam, hogy tanító nem leszek, mert én misszionárius leszek. Ez amúgy valósággá lehetett volna, mert akkortájt Kárpátalját elözönlötték holland és német támogatók és segítők, hogy felkarolják a Szovjetunió szétesését követően létrejött Ukrajnát. Arra gondoltam, hogy elmegyek egy német bibliaiskolába, felkészülök a misszionáriusi szolgálatra, és valahol a nagyvilágban misszionárius leszek. De aztán két ember változtatott a hajóm irányán. Tóth-Kása István bácsi azt mondta nekem, hogy miért akarok én Afrikába menni, mikor Magyarország is missziós terület, tanuljak inkább teológiát. Bár akkor ez szöget ütött a fejembe, de elhessegettem. Füzesi Magda költőnő, aki az irodalom témakörben írt diplomamunkám témavezetője volt, azt mondta nekem, hogy amíg gondolkozom, menjek Magyarországra, ahol van egy lelkészcsalád, aki egy-egy évre szokott Erdélyből vagy Kárpátaljáról fiatal lányokat fogadni a négy gyerekük mellé. Rábólintottam, és így jöttem Dunántúlra.
Egy évre terveztél, és évtizedek lettek belőle. Hogyan jutottál el a lelkészségig?
Teljesen egyedül jöttem, nem hozott senki, a szüleim sosem jártak ilyen messzi. Nagyon érdekes volt az ideutam, mert éppen a Beregszászból Budapestre tartó Bacskai Bálinték (Szerkesztői megjegyzés: jelenleg a Budapest-Józsefvárosi Református Egyházközség vezető lelkipásztora) buszára kéretőztem fel, és a későbbi időkre értékes kapcsolati bázisom alakult ott ki. Celldömölkön, ahol a református lelkészcsaládhoz költöztem egy évre, hónapokig nem tudtam azzal betelni, hogy mindenki magyarul beszél, és a boltban magyarul vannak kiírva a dolgok. Eufórikus volt, és annyira jól éreztem magam, hogy például a gyerekkorom óta gyakran kínzó hasfájásom erre az időre teljesen megszűnt. Az az egy év nagyon hamar elrepült, és bár voltak ötleteim a jövőmmel kapcsolatban, annyira mégsem láttam tisztán. Azt tudtam, hogy nem megyek Németországba missziói iskolába, hanem valami vallásos dolgot fogok csinálni Magyarországon, viszont a kárpátaljai meghatározottságom miatt bennem fel sem vetődött a női lelkészség. Ahol bébisitterkedtem, a lelkészcsaládnál, ott a lelkész, Szentpály-Juhász Imre szolgálata révén ismertem meg a dunántúli szórvány reformátusságot, ami egy teljesen más világ, mint a kárpátaljai tömb reformátusságé. Tehát nem voltak lelkipásztori ambícióim, viszont a gyülekezeti munkában jól éreztem magam és „véletlenül” pont akkor nyitották újra a Pápai Református Teológiai Akadémiát, amikor tanulási „hovatovább” dilemmám volt. Szentpály-Juhász Imre biztatott, hogy menjek Pápára, én pedig kicsit sodródva elmentem felvételizni. Felvettek, és innét már tudod is a sztorit, mert azóta ismerjük egymást. (nevetünk) Akkor fel sem fogtam, hogy ennek az 1998-as újraindulásnak milyen történelmi jelentősége van itt Dunántúlon, és az én életemben új korszak kezdődik.
Milyen meghatározó emlékeid vannak teológusi éveidből?
Erős az alkalmazkodó képességem és hatalmas a megfelelési vágy bennem, ezért a teológián nagyon gyorsan elhagytam a tájszólásomat. Sajnálom, de ez egy túlélési eszköz volt. A tanulást és a tudományokban való belemerülést nagyon élveztem. Barátokat szereztem, a mai napig tart a hármas barátság. (Szerkesztői megjegyzés: Filotás Julianna soproni lelkipásztor és Borsos-Pintér Nóra kecskeméti lelkipásztor) Nem beszélve arról, hogy a hitemet földrengésszerű hatás érte, ami ledobott mindent a polcról, és amit nekem újra vissza kellett raknom. Harmadévre belefáradtam abba, hogy mindent megkérdőjeleztem, amiben addig hittem, és bár pozitív eredménye van a kérdések megválaszolásának, akkor mégsem így éltem meg. Harmadévem és ötödévem után is volt egy-egy „lógós” évem, amikor kimentem Németországba nyelvet tanulni, némi teológiát is, de főképpen más nemzetiségeket és kultúrákat ismertem meg, aminek hatására sokat változott a világlátásom. Ugyanakkor huszonnyolc évesen még mindig ugyanazzal a mondattal éltem: nem akarok lelkész lenni, pedig nyolc éve teológiát tanulok.
Mi hozta meg a változást?
Hatodéven a pápai gyülekezetbe küldtek gyakornoknak, ahova néhány évvel korábban Márkus Mihályt választották meg lelkipásztornak. Az az év, amit ott töltöttem, meghatározó volt. Szerettem minden részét a rám bízott szolgálati lehetőségeknek. Még azt is elviseltem, hogy palástot tettek rám. (elneveti magát) Szerettem a gyerekmunkát, ifimunkát, szerettem a látogatást, az időseket, szerettem prédikálni is. Végül is azt tartalmazta a lelkészi munka, amit szerettem, és rájöttem, hogy nincs is bajom a lelkészséggel. Mire a lelkészszentelésem ideje eljött, igaz szívvel mondtam igent az eljegyzésre, mert körül udvarolt engem Isten ezzel a hivatással. A gyakornoki évem, a segédlelkészi időszakom és a felszentelésem pont arra az időszakra esett, amikor a Kárpátaljai Református Egyház megtiltotta a nők felszentelését, palástviselését és lelkipásztori szolgálatát, így ez gondolkodás nélkül eldöntötte a sorsomat. Kárpátaljára nem kellettem, Pápán meg azt mondták, maradjak. Négy évig voltam itt, és egyszer csak jött az az érzés, amit a Köntös így fogalmazott meg egyszer: van úgy, hogy a cipőnk elkezd szorítani. (Szerkesztői megjegyzés: Köntös László lelkipásztor, ny. gyűjteményi igazgató, akkori egyházkerületi főjegyző, jelenleg egyházkerületi kommunikációs igazgató)
Azért váltottál, mert önállósulni szerettél volna?
Nem ambíciókra vágytam, és nem akartam vezető gyülekezeti lelkész lenni, csak valahova szerettem volna elmenni, hogy kipróbáljam magam és távolodni is akartam Pápától, mert túl sok érzelmemnek volt a helyszíne. Steinbach József püspök úr azt mondta, hogy „csak” beosztottként nem tud elhelyezni, mert az egyházkerületben vezető lelkészekre van szükség. Hónapokig imádkoztam, és a mai napig emlékszem arra, milyen volt, amikor Isten megadta a bátorságot, és azt mondtam püspök úrnak, próbáljuk meg az önálló lelkészi szolgálatot. Erre elküldött nyolc kilométerre Takácsiba! Én azt hittem, Somogyba vagy a Duna mellé küld, nem a szomszédba! (nevetünk) Akkor ment el Takácsiból Emese néni nyugdíjba, aki – Istennek legyen hála -, az ő női lelkészségével megalapozta az én elfogadásomat, így segítve az én kárpátaljai származásomból fakadó identitás-krízisemet. Nagyon jó lelkész után egy nagyon jó, befogadó gyülekezetbe kerültem, mert Isten a tenyerén hordozott. (Szerkesztői megjegyzés: Szalayné Gubricza Emese Ildikó lelkipásztor 1942-2026) Amikor belemerültem Takácsi és Szerecseny gyülekezetek, meg az ide tartozó sok-sok kis település életébe, akkor azt éreztem, hogy most vagyok misszionárius: keresem az embereket éjjel-nappal. Szárnyakat kaptam, és én, aki addig nem vezettem soha, pedig volt jogosítványom, autóztam a gyülekezetek között. Összefoglalva, a 2009/10-es tanév az identitásváltás ideje volt, amikor elfogadtam, hogy én ezt szeretem és tudom csinálni. A helyi evangélikus gyülekezettel sok közös, ökumenikus programot szerveztünk istentiszteletektől kezdve ifjúsági csoporton és alfa-kurzuson át bibliaóráig és nyári táborokig. Isten pont úgy adta ezt az időszakot, hogy Tóth Károly evangélikus lelkész egészen addig volt itt, amíg az első gyermekem, Julcsi megszületett.
Belelendülve a lelkészi életutadba meg sem említetted, hogy férjhez mentél. Kérlek, gyorsan meséld el, hogyan vett fordulatot a magánéleted?
Krisztián takácsi származású és katona. Egy afganisztáni küldetése után látogatóba ment egy falubeli ateista barátjához és amikor elmondta neki, hogy szeretne megkeresztelkedni, csak azt nem tudja hol, akkor a fiú egy gyülekezeti kirándulós szórólapot nyomott a kezébe az én elérhetőségemmel. Ezt a buzgó presbitereim dobták be mindenki postaládájába. Látatlanban, ismeretlenül felhívta a számot, bemutatkozott, elmondta, hogy mit akar. Hát, megkereszteltem; egész jól megkereszteltem (felnevet) egy év múlva. Majd a keresztelője után egy év múlva megkérte a kezemet, és összeházasodtunk. 2013. április 13-án, pénteken házasodtunk össze, megmutatva a falunak, hogy tényleg nem félek a babonáktól. A férjem katona, és úgy alakult, hogy nagyon jó „lelkészfeleség” lett belőle (kacag), mert kezdettől nagyon támogató volt. Első gyermekünk megszületése után nem mentem el gyesre, mert abban a naivitásban voltam, hogy tudom én ezt csinálni, de aztán a gyülekezeti szolgálatban háttérbe kerültem, mert a palástos szolgálatokat és a hittanórákat átadtam, és csak a papírmunkát, kirándulásokat, gyerekműsorokat és a konfirmandusok felkészítését csináltam. Ja meg egy felnőtt bibliakörhöz hasonló Közös Pontot vezettem évekig. Főleg amit otthon, asztal körül vagy éjjel íróasztalnál lehetett csinálni, azt végeztem, de a gyülekezet nem nagyon látott palástban.
Mindhárom gyermeketekkel így nem voltál gyesen?
Részben. Volt egy nagy fájdalom az életünkben, amikor Julcsink két éves volt. A második gyermekünket vártam, akiről már három hónapos magzatként kiderült, hogy súlyos betegsége van. Hetente kellett Pestre járnom, rengeteg genetikai vizsgálaton estünk át, minden orvos elmondta, hogy mondjak le erről a gyermekről, mert nagyon beteg. Nem tudták megmondani konkrétan, hogy mi a baja, csak azt látták, hogy nem lesz egészséges. Ebben a nagy etikai dilemmában hiába várták el az orvosok, nem csináltattam meg az abortuszt, mert elfogadtam, hogy Isten betegen adja a gyermekemet. Ugyanakkor annyira reménykedtem abban, hogy az orvosok mind tévednek, Isten pedig csodát tesz. Kihordtam a babát a hetedik hónapig, de akkor veszélybe került az egészségem és meg kellett szülnöm. Tényleg nagyon beteg volt, és őt látva tudatosult bennem, hogy Isten most nem úgy hallgatta meg az imádságainkat, ahogy vártuk. Fél órát élt, és meghalt. (elcsendesedik) Viszont ezért a fél órájáért annyira hálás vagyok, mert ezzel jogilag beírta magát az élők közé – anyakönyvezték, TAJ számot kapott. Attilát Bakonybélben temettük el.
Anyai veszteségedben mi adott erőt?
Nem tudom, milyennek látott akkor a gyülekezet, én azt tudom, hogy nagyon magamba fordultam és örültem, hogy a palástos szolgálatok nélkülem is rendben folynak. Nagyban hozzájárult a gyógyulásomhoz, hogy a pápai lelkészi éveim alatt elvégeztem a lelkigondozói szakot, ami átstrukturálta a világlátásomat, és meg is tartott engem a nehéz időben azáltal, hogy egy segítő közeg vett körül a képzés hozományaként. Immáron tizenöt éve minden hónapban közös szupervíziós csoportba járunk, ahol egymásért imádkozó, hívő, ökumenikus közösség van együtt. Gyakorlatilag velem együtt hordták ki Attilát, és a saját családom, illetve néhány gyülekezeti tag mellett ők voltak az erősítő közegem. Egyébként nem volt hosszú a gyászidőm, mert nagyon szép vigasztalást adott Isten, amikor egy év múlva egészséges gyermekünk született. Bár a sorban a harmadik, de másodiknak nevezzük, mert az élő gyermekeink sorában Julcsi után András következik. Majd hamarosan jött Ádám, akit egy kicsit félve vállaltam a korom miatt, de Isten ajándéka volt, hogy a vérképem a húszévesekével vetekedett, úgyhogy nagyon boldog voltam. Amikor Ádámot vártam, akkor a szolgálati úton kértem Tóth András esperest és Steinbach József püspököt, hogy gyesre mehessek és kiköltözhessek a parókiáról. Tudtam, hogy a GYES után nem állok vissza önálló lelkészi szolgálatba három gyermek mellett, mert nem tudom száz százalékkal, tisztességesen csinálni a lelkipásztori munkát. Ezért zártam le a tízévnyi szolgálatomat és mondtam búcsút a gyülekezetnek. De csak a falu végéig jutottam, (mosolyog) mivel a férjem takácsi lakos, és a faluban lévő házát újítottuk fel, oda költöztünk.
A GYES ideje után hogyan folytatódott az életed?
Érdekes, hogy az események láncolata visszakanyarodott Pápára. Két év GYES után félállásba visszahívott Márkus Mihály esperes, hátha beválok óvodai szolgálatban, mert addigra a gyülekezet óvodájában öt év alatt én voltam az ötödik lelkész. Jelentem, én idén a hatodik nevelési évemet kezdtem meg az Édenkert Pápai Református Óvodában, úgyhogy beváltam. (hálásan mosolyog) Ez jó érzéssel és hálával tölt el. Annál is inkább, mert családbarát munkát kaptam jó munkatársakkal. Ugyanaz a két pápai lelkipásztor, Márkus Mihály és Szakács Gergely várt és fogadott vissza, csak plusz tíz évvel lettünk tapasztaltabbak mindhárman. Megtisztelő volt és örömmel mentem vissza Pápára, mert jó tapasztalataim voltak gyakornokként, segédlelkészként és beosztott lelkészként is, valamint tudtam, hogy különböző erősségeink miatt jó csapatot alkotunk. Egyébként a Pápa mellett eltöltött tizenkét év alatt Gergővel a szupervíziós csoportban továbbra is rendszeresen találkoztunk, Misivel pedig könnyű ott folytatni, ahol abba hagyod, mert mindenkivel barátságos, és ő nem játssza ezt meg. Mindig éreztette velem a munkatársi megbecsülését, de Gergő is ilyen. Sosem kellett félnem, hogy nem lehetek őszinte köztük, tudunk egymás felé bátorítást vagy kritikát is megfogalmazni. Szerintem motiválók is tudunk lenni egymás felé, legalábbis én így élem meg őket. Misi akkor sem változott meg, amikor esperes lett, mert ő is mindenkit magával egy szinten kezel, és ez bátorító.
Örülök, hogy jó szolgálói közösségben vagy. Mesélnél a mindennapjaidról?
Mai napig az óvodában félállásban vagyok, és mellette bizonyos szolgálatokat vállalok a gyülekezetben, például kb. kéthavonta istentiszteletet tartok, nyári táborban szolgálóként ott vagyok, amikor kell, esketek vagy keresztelek. Azért örülök, hogy nem csak óvodai lelkész vagyok, mert így az egyházi élet szélesebb spektrumában élek. Egyházmegyei lelkészértekezletre, alkalmakra a közösség miatt eljárok, szeretem a pápai presbiteri gyűléseket, mert konstruktív gyülekezetépítő munka folyik ott, és lelkészi bibliakörön is, ami munkatársi megbeszélés igazából, mindig ott vagyok. Ezen minden Pápán, a gyülekezetben szolgáló lelkész ott van, tehát nemcsak Misi, Gergő meg én, hanem a mindenkori hatodéves gyakornok, aki most Tatai Márta, és az öregotthonokban szolgáló Zajzon Istvánné Róza is. Építő és nagyon hasznos közösség ez. Többet nem tudok vállalni, mert a három gyermekünk még mindig az én koordinálásomra és logisztikámra szorul. Mivel a férjem katona, a változó beosztása miatt a gyerekek hétköznapjaiban nem tud állandó segítő lenni, így legtöbbször nekem kell naponta kb. 60 kilométert autózni velük Takácsi-Vaszar-Pápa háromszögben többször oda-vissza, hogy mindenki eljusson iskolába, zenére, táncra és munkába.
Hova jártok templomba?
Ez egy nagyon jó, tízpontos kérdés! (nevet) Két helyre is. A pápai gyülekezetben jelen vagyunk, ha a szolgálatomhoz kapcsolódó jeles alkalom van, de a szabad vasárnapjaimon Takácsiba megyünk istentiszteletre, ahol gyerekistentiszteleti szolgálatot is vállaltam a helyi lelkész, Körözsi Sándor mellett. Feleségével, Barbarával tartjuk az alkalmakat és a nyári hittantábort is. Egyébként érdekes, hogy ők is fiaikkal Kárpátaljáról jöttek, ahol csak 5 kilométerre laktunk egymástól. Az óvodai szabadnapomon a vaszari iskolában a takácsi gyerekeket hitoktatom, valamint a karácsonyi műsorra is felkészítem a gyerekeket. Szóval nem szabadult meg tőlem a takácsi gyülekezet, még ha Pápán szolgálok is.
Azt szokták mondani, hogy egy intézménnyel csak a nyűg van. Mit gondolsz erről?
Az intézmény fenntartójának lehetnek olyan feladatai, amik ezt sugallják, de azért ez nem teljesen állja meg a helyét. Nyilván nem anyagi haszna, hanem közösségépítő hozadéka van egy gyülekezeti óvodának. Missziós céllal alapítottak vagy vettek át intézményeket a gyülekezetek, ebben semmi újdonság nincs ma sem. Mivel a pápai óvoda nem újonnan alapított, hanem táblacserével átvett intézmény volt, így a szokásos nehézségekkel küzdünk. Az évek alatt a munkatársak személye és a közösség hangulata is sokat változott. Azt hiszem lelkiségében is sokat formálódott pozitív irányba az ovi: tartunk valahová, a gondok és problémák mellett sok a derű, sok kreativitása van az óvónéniknek és szerencsére mindenben támogató az óvodavezetőnk, Kovács Helga. A szívügyem a munkatársak heti beszélgetős áhítata, ahol igyekszem megragadni az ő valóságukat, ami néha nagyon messze van a Bibliától, de megpróbáljuk közelíteni. Arányaiban kevesebb az a család, amely kizárólag hitbeli meggyőződés miatt hozza református óvodába a gyermekét, sokan a színvonalát, a modern épületét vagy a jó elhelyezkedését nézik, és nekünk a gyülekezethez közelebb kell őket segíteni, és valami áldottat kell kihozni a helyzetből. Ezt szolgálja az, hogy a szülői értekezlet mindig lelkészi áhítattal kezdődik, évente három kötelező templomi istentisztelet van, azaz befogadó, karácsonyi és kibocsátó alkalom, meg még a gyülekezet családjaival együtt szervezünk játszóházat a gyülekezeti házba, ahova az óvodás családokat is meghívjuk, valamint nyáron közös szabadtéri családi napot tartunk. Őszintén megmondom, hogy már nem próbálkozom szülői bibliaórával, mert kisgyerekes szülőként tudom, gyerekek mellett délután nincs idő erre. A lelkigondozás lehetőségét mindig felajánlom, és néhány szülő él is a magánbeszélgetés lehetőségével. Egy fontosabb kapcsolatépítést, a családlátogatást október-november folyamán tervezem. Ezzel pedig a felsorolás végére értem, és úgy gondolom, a felnőttek világában elértünk a falig, mert az egyházi intézmény a gyülekezetépítés korlátozott eszköze. Önmagában egy egyházi logóval ellátott intézmény nem hoz csodát, mert önmaga is csodára vár.
És mi a helyzet az óvodás gyerekekkel?
Jaj, hát a gyerekekben alap a nyitott és befogadó kapcsolat! Minden nap eltöltök velük egy órát bibliai foglalkozással. Mindent is csinálok, éppen csak fejen nem állok. (nevet) Történetet mesélek, bábozok, játszunk, éneklünk, gitározok. Nekem a gitár nagy fegyverem! Tizennégy évesen beleszerettem, és az asztélyi ifiben én lehettem a gitáros – igaz, azóta sem fejlődtem túl sokat, de nekem ez elég ahhoz, hogy gyermekénekeket kísérjek. Három évig ott vannak, úgy hívnak, hogy a gitáros Éva néni, és a negyedik éven nem ismernek meg az utcán, mert az életük annyira megváltozik az iskolával. Ezen nem kell megsértődni, mi is sokat változtunk annak idején.
A kárpátaljai orosz óvoda óta valóban nagy változások történtek. Megmaradt bennem egy szó, amit különösen kihangsúlyoztál, amikor mesélni kezdtél a szülőfaludról: „Piciny, református, magyar falu. Volt.” A gyerekkori Kárpátalja árnyéka önmagának. Milyen gyakran jársz haza?
Minden áldott évben hazajártam évente egyszer, még a háború kitörésének az évében is, az utóbbi három évet kivéve. Legutóbb nagyon lesújtott, ami fogadott. Az egykor négyszáz lelkes faluban rengeteg a lakatlan porta. Embermagasságú a gaz olyan udvarokon, ahol tipp-topp családok éltek. Úgy sétáltam végig hosszú utcaszakaszokon, mintha szellemfaluban jártam volna. Élnek még ott, de egyre kevesebben. Az idősek sorra halnak ki édesanyám szomszédságából is. A barátnőm az iskola tanítónője, néhány kisgyerek jár hozzá. Csoda, hogy az ukrán állam nem zárta még be. Amikor elmentem a templomba hétközi istentiszteletre, néhány asszony volt, de férfiak nem. Vagy nagyon öregek, vagy bujkálnak, vagy nem léteznek. (szomorúan elhallgat) Bementünk a beregszászi piacra, ahol látni lehetett fiatal férfiakat – vannak bizonyos védett szakmák -, ezért az az illúzió, hogy minden rendben van. Az élet zajlik, az emberek próbálnak élni, de minden furcsán működik. Például a családunkban most egy 130 fős lakodalom volt, és a vőlegény otthon volt, mert védett szakmában dolgozik, de a menyasszony apja és fiútestvére Magyarországról egy kanapén ülve nézték végig az esküvőt kameraközvetítéssel. Egy szomorú, hasadt állapot. Beszélek a gyerekeimnek róla, mert úgy gondolom, ennél nehezebbet kellett átélniük a dédszüleimnek és nagyszüleimnek, úgyhogy bírják ki, hogy én mesélek róla. Nekik nem kell átélniük, de legalább tudjanak róla. Mindig elviszem magammal őket, mert ott Asztélyban azért biztonságban vannak, ott nem lőnek. A 12 éves nagylányom már sokat ért, de a 9 és 7 éves kicsi fiaim is kapizsgálják már.
A nővéred odahaza él, vagy csak az édesanyád?
Nem, ő már a háború kitörése előtt elment Angliába. Aki ismeri Ukrajna teljes történetét, az tudja, hogy a 2022-es háború kitörése előtt már volt egy háborús konfliktus, amikor a sorozások hatására elkezdődött egy kivándorlási hullám. 2014 után jóval több kortársam kijött, mint a kilencvenes években, mert mentették a férfiakat a családok. Hasonló szándék volt abban is, amikor 2012-ben magamhoz vettem a keresztfiamat, azaz a nővérem fiát, Misit, hogy ide járjon a Pápai Református Kollégium Gimnáziumába, és azzal megvédtük a bekövetkező ukrajnai katonai sorozásoktól. Azokban az években Misi ott élt a takácsi parókián, és ő pótolta egy kicsit a távoli családomat. Érettségi után egyetemista lett és elköltözött, ma pedig már Nyíregyházán pilóta, családos ember. Azóta is szoros a kapcsolatunk. A nővérem azért jött el Kárpátaljáról, mert megroggyant az ukrán állami struktúra, és a földmérői hivatali keresetéből nem tudta eltartani a két gyerekét, ezért elment. Misit már említettem, a testvére, Zsófi pedig szintén Magyarországon él, ő még egyetemista. Félő, hogy sosem lesz olyan állapotban Kárpátalja, hogy a szülői házunkban együtt legyünk. Adná Isten, hogy már holnap vége legyen a háborúnak, de vajon elmúlna-e az a félelem, hogy ez bármikor megismétlődhet!? Nagyon nehéz ügy. A másik nehéz dolog számomra, az a magyarországi magyarság határontúliakhoz való viszonya, annak szomorú jelenkori állapota. Fájó, hogy ahogy időben távolodunk Trianontól, úgy válik egyre többek számára értelmezhetetlenné, miért vagyunk egyek határon innen és túl, mi magyarok. Az egyházban nagyon szép és jó ez, de az egyházon kívül nagyon rideg, sőt ellenséges a légkör. Követem a politikai eseményeket, és elszomorít, ha lenéző vagy idegen hozzáállást tapasztalok. Ha a magyar állam nem fogja a köztudatban tartani a magyar nép örökségét, azaz hogy nemcsak ebben a kishazában vagyunk magyarok, akkor a gyűlölet emészt el minket. Az egyházon belül azért is van rendben az összetartozás, mert nálunk megvan a tudás átörökítésének folytonossága. Nem az anyagi támogatás kell, hanem a valódi testvéri légkör, amit például megkaptunk Márkus Mihály püspök úrtól itt a Dunántúlon, anno a pápai teológián. Szerintem az egyik legjobb dolog, amit tőle kaptunk, az a „Püsi-túra” volt, amikor nyaranta egy-egy történelmi egyházkerületet végig járt velünk. Végig vitt bennünket a történelmi Magyarországon, és úgy adott nekünk valódi örökséget, reális egyházképet és magyar református világlátást. Azt fájlalom, hogy ez a fajta összetartozás tudat állami szinten nincs továbbvíve. Kicsit féltem ezt a Magyarországot, ahol az én gyerekeim is felnőnek, és kicsit félve nézek a jövőbe, hogy vajon az én gyerekeim, akiknek általam lesz egy csomó tudásuk, úgy tekintenek-e a határontúli részekre, mint egy elrabolt gyerekre, akinek nem mondhatja azt az otthonmaradt testvér, hogy „hát, pechje volt a másiknak”! Nem szabad ezt a pusztító szemléletet parttalanul hagyni!
Az jár a fejemben, hogy mennyi minden történt veled és milyen sok kihívás formált rajtad azóta, hogy elindult a pápai teológia, hogy Márkus Mihály püspök úrral a Felső-Tisza vidéken és Kárpátalján jártunk, hogy a Somlón Farkas Bertalan és Gagarin aláírása mellett Stubánné pincéjében önfeledten nevettünk, mégis megmaradt benned a lelkesedés. Olyan jó, hogy így van ez!
Tényleg, lelkes és hálás vagyok. De a férjem egy másik oldalamat is ismeri, és jogosan mondja, hogy én vagyok az örök kritikus, az az ember, akinek soha nem elég jó semmi. Egyébként én magam felé is nagyon kritikus vagyok. Egy csomó mindent azért nem csinálok, mert nem tudom tökéletesen csinálni. Éppen ezért, ha valamit csinálok, szükségem van a megerősítő visszajelzésre. A lelkészi szolgálatban haragszom azokra, akik félgőzzel vagy rosszul csinálják, mert azt érzem, hogy megengedhetetlen.
Szigorú elvárásaid biztos sok időt követelnek tőled, ezért félve kérdezem meg, mi a kedvenc szabadidős tevékenységed?
Lehet, hogy nagyon furcsán hangzik, de ha őszintén válaszolok, akkor azt mondom: az alvás, ébren pedig az olvasás. A férjem túlzásnak tartja, hogy még mindig vásárolok könyveket. Lánykoromban missziós regényeket és életutakat olvastam, de a mai napig végignézem a mások életéről szóló sorozatokat. Mára ez már átkerült az online térbe. A Bizony, Isten!-nek és a Lét-Igének van egy csomó bizonyságtétele, amit nem fáradok el hallgatni. Ha éjjel majd’ kifolyik a szemem, akkor is megnézek még egy életutat, vagy végig hallgatok egy bizonyságtételt, mert annyira megragad és leköt. De mindenekelőtt a saját gyerekeim, családom áll az életem első helyén. Bár ők ezt nem biztos, hogy tudják.
Köszönöm, hogy megengedted az olvasóknak, hogy betekintsenek az életutadba! Remélem, sok értékes, építő és hasznos dolgot kapnak az interjú által! Gondolom, tudod, hogy villámkérdésekkel zárom a beszélgetéseket.
Tudom, és már előre félek, hogy lefagyok, de azért csináljuk. (nagyot nevetünk)
Zsák vagy zacskó? Zacskó.
József pohara vagy Mózes saruja. József pohara.
Ppt vetítés vagy flanellográf? Flanellográf, mert azt néha szoktam előkotorni, és nagyon élvezik a gyerekek.
Űrhajó vagy tengeralattjáró? Űrhajó! Semmi dolgom a víz alatt, nem tudok úszni.
Noé bárkája vagy Nábót szőlője? Ha nem vernek senkit agyon, akkor a szőlő.
Papírrepülő vagy papírsárkány? Sárkány!
Benézni a leprás Simon házába vagy belesni a damaszkuszi Júdás házába? A leprás Simon házába néznék be.
Traubiszóda vagy fanta? Egyik sem, inkább kóla.
Lorántffy Zsuzsanna felolvasója vagy I. Erzsébet társalkodónője? Felolvasó.
Drapp vagy szürke? Drapp.
Köszönöm a beszélgetést! Szívesen!
