Pici bácsival, Presser Gáborral olvastam egyszer egy riportot. Születésnapja vagy a KÉPZELT RIPORT EGY AMERIKAI POPFESZTIVÁLRÓL című album valamilyen apropójából beszélgettek vele. Ezt a művet elemezgették, Adamis Anna szövegeit és a zenéjét. Kérdezték, hogy melyik a kedvence, de azt is, hogy esetleg van benne olyan, amin változtatna. A kedvencre mondott valamit, de inkább az volt meglepő, hogy volt, amin ha nem is változtatna, de nem kedveli igazán. Ez pedig pont a Finálé. Szöveggel: „És mi arra születtünk, hogy a föld sebeit begyógyítsuk, életünkön át, életünkön át”. A kérdező meglepődött, mert ez a dal olyan jól eltalált. Valami olyasmit mondott rá a zeneszerző, hogy ez a dal nem hiteles. Hurrá-optimista. Ezt nem szereti. Az egész darab dráma, és arra nincs jó válasz. Mintha csak az embereken múlna minden. Ez a dal nem jó befejezés.
Néha hasonló érzés fog el, amikor itt mi a földünket akarjuk megmenteni, és fenntartható fejlődésről beszélünk meg gazdasági növekedésről. Ezek egymásnak ellentmondó fogalmak. Hiszen, ha az emberi növekszik, akkor minden egyéb csökken.
Két érzelmeket mozgató kisfilmet sikerült megnéznem. Az egyik környezetvédelmi propaganda, a másik dráma. Egyikkel sincs bajom, mert bizonyos gondolatokat nagyon leegyszerűsítve kell megfogalmazni.
Az első a természet és az emberi tevékenység kölcsönhatásáról szól. Kis kép – nagy üzenet.
Ezt mondom propagandának, kicsit hurrá-optimizmusnak. Ha ilyen egyszerű lenne. Gyerünk, szedjük össze a szemetet és minden kizöldül. Ugyanakkor meg igen. Ha mindenki törődne azzal, ami rá van bízva, akkor rendben is lehetne. A pénz-, vagy profitorientált emberek egyszer végre mások, netalán más élőlények, fák, állatok igényeire, szimbiotikus életmódjára, az egész ökoszisztémára figyelemmel lennének, akkor nem is kezdenének bele bizonyos beruházásokba. Sőt, igyekeznének a legkevesebbet beleavatkozni ezekbe. Igaz, akkor lassan megszűnnének gazdagnak lenni. Viszont milyen jó életet élhetne mindenki. Ez az álom része, mert az ember minden olyan állítással szemben, ami hurrá-optimista módon jónak állítja be őt, mégsem az. Nem jó, de legalább önző.
A kisfilm megmutat egy összefüggést. Valószínűleg ennyiben is maradunk. Az üzenet megérkezik. A többi rajtunk is áll, meg a jól elrontott, tévedésre felépített rendszerünkön. Ez pedig konkrétan ma „error”, az életvitelünk teljes rendszerhibája. De néha annyira kell hinnünk abban, hogy megoldjuk, mert másképpen nem lenne kedvünk felkelni holnap.
A másik film – mint említettem – dráma, és érzelmi húrokat penget. Vannak pillanatok, amikor ezt szeretjük.
Ez a BOCSÁNAT című film csak egy 2 perces film, és 30 perc alatt készült el. De az Oscar-t bezacskózta.
Bevallom, szeretem. Azért, mert van az a pillanat, amikor valaki rájön, hogy tévedett. A tanár rájön, és még nem ment túl messze a büntetgetésben. Még bocsánatot tud kérni a fiútól. Akiről semmit nem tudunk, azon kívül, hogy egy tolókocsis embert tol minden reggel valahová. Lehet édesanyja, valamilyen családtagja. Nem lényeges. A feladat a lényeg, és ezzel összefüggésben, hogy mindennap elkésik az iskolából. Amúgy a fiú akár lehet tenyeresre, vagy körmösre is érdemes csibész. Jó érzéssel tölt el, hogy a tanár képes a megismert igazság fényében helyére tenni a dolgokat.
Egy kicsit ez is hurrá-optimista, hiszen a megismert igazságok fényében sem szoktuk mindig rendbe tenni a dolgainkat. De annyira jó abban hinni, hogy egyszer a helyére kerülnek a dolgok.
Bármilyen is a tapasztalatunk az életmódunk pusztításával és annak helyreállításával kapcsolatban, vagy az emberi kapcsolataink rendbetételével, még jó arra gondolni, ha nem is hurrá-optimistán, hogy van valahol valami jó még. Ami tőlünk függetlenül is jó, és visszasugárzik ránk, felemel, megváltoztat. Elvarázsol, vagy csak simán újból indítja azt, ami már nem működik.
Kicsit megpróbálom bibliai szimbolikus nyelvezettel megmutatni.
Jézus egyszer azt mondta: „Minden palántát, amelyet nem az én mennyei Atyám ültetett, ki fognak gyomlálni.” (Mt 15,13) Az emberi tragédiáinkat, életvezetési hibánkat, ami emberileg visszafordíthatatlan, nem mi oldjuk meg. Nem a mi palántáink, megoldási kísérleteink lesznek érvényesek. Ezek ki lesznek dobva.
Jézus azt is mondja: „Mert a szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúskodások és az istenkáromlások.” (Mt 15,19) A mi életünk azon dől el, hogy mit engedünk a szívünk közelébe. Ha még azt a felismerést is hozzátesszük, amit egyre több tudós állít, hogy Isten nélkül, az objektív értékei nélkül az emberi lét zsákutca, akkor kezdenünk kell valamit ezzel a szív-témával. Tényleg nem mindegy, mit engedünk oda. Tényleg válogatni kell. Mert ez a „kályha”, amiből minden indul.
Ebből a szempontból mégis szükséges, hogy szülessünk valamire, hogy tegyünk a szeretett földünkért, és ne legyünk gyávák rosszul érezni magunkat, és bocsánatot kérni, amikor igaztalanok voltunk, és attól, akitől talán különbnek gondoltuk magunkat.
Ami itt végül kikerekedett, az csak Isten emberének lehetséges, mert csak Istennel lehetséges. Addig lehetséges, amíg a szív dobog.
(Borítókép: PIXABAY)
