Megszólal

Amikor elfogynak a szavak

Sokszor kérdezték már tőlem, hogyan tudok megbirkózni a temetési szolgálatokkal, mennyire visel meg egy-egy ilyen alkalom. Általában azt szoktam válaszolni, hogy Isten már megtanított együtt élni a halállal, ami a bűneset óta része emberlétünknek, és nekem olyan kiváltságos helyzetem van, hogy nem a magam vélekedését, érzéseit kell vinnem egy-egy temetésre, hanem az isteni vigasztalás igéit, a bűnbocsánat, a feltámadás és az örök élet reménységet adó evangéliumát. Pont az a szépsége, de egyben nehézsége is a nagyvárosi lelkészi szolgálatnak, hogy teljes figyelmemmel, teljes szívemmel, részvétemmel, együttérzésemmel jelen vagyok a gyászolók között a velük való beszélgetésekben, a szertartáson, de utána meg kell rázni a fejem, mert már más alkalomra kell készülni, menni vagy éppen visszafutni a gyerekek közé a hittanórára.

Az esetek többségében ez megy is, sajnos már rutinja ebben van az embernek, de van olyan, amikor feltorlódnak az események. Hiába a fejrázás, nem tudok szabadulni az előttem feltáruló tragédiáktól, emberi sorsoktól. A legutóbbi mérleg: 3 napon belül 3 temetés. Bocsánatot kérek a tisztelt olvasóktól, de azt hiszem, hogy ez a mostani írás elsőrenden számomra terápia, hogy le tudjam tenni a terheket.

Múlt héten éppen egy lyukasórám volt a hittanok között. Még vissza se értem szinte a közeli lelkészi hivatalba, mikor a kapuban összetalálkoztam két csengőt nyomó emberrel. Temetést szeretnének bejelenteni, mondták.  Egy 46 éves nő halt meg teljesen váratlanul banálisnak hangzó influenzában. Reggel még beszélt vele az édesanyja a kórházban telefonon, délután már csak a szörnyű hír jött. Hátrahagyott egy alig 8 éves gyermeket, élete párját, valamint direkt az ő közelségéért egy távoli városból ideköltözött szülőket, akik közül az egyikük komoly betegséggel küzd. Felfoghatatlan tragédia, s már szegezik is nekem a kérdést: „Miért engedi ezt az Isten?” Peregnek a könnyek még a férfiúi szemekből is, facsarodik az én lelkem is. Csendesen csak annyit tudok mondani: „Én lennék a legboldogabb, ha erre én most megnyugtató, az Önök számára egyszerűen érthető és elfogadható választ tudnék adni, de akkor én nem lelkipásztor lennék, hanem a Mindenható Isten maga.” Próbálom belevenni a beszélgetésbe az örök élet reménységét, de magam is érzem, hogy igen nehezen jönnek a szavak. „A gyerek még nem tudja, mit mondjunk neki? Egyébként elég későn jött ő az életünkbe, nagyon megküzdöttünk érte, mire megadatott. Talán emlékszik rá, ön keresztelte meg.  Adtunk neki 2 nap haladékot, hogy farsangoljon, meg szülinapozzon még önfeledten utoljára! De most már oda kell állni elé a szomorú igazsággal!” 

Persze lehetne magabiztosan néhány jól bevált klisét mondani, de nem megy. Nekem is végig kell gondolni a helyzetet, mert akarva akaratlanul érzelmileg teljesen belevonódok az esetbe. A fejemben kergetőznek a gondolatok: „Istenem, 7 évvel fiatalabb volt ez a nő, mint én!  Bele lehet halni ennyi idősen egy influenzába?! Nekem is épp fáj a torkom, érzem, hogy valami kerülget. Lám, nincs semmi garancia a holnapi napra sem.  Nem ismerem a gyermeket, nem tudom, hogyan formálták eddig a világlátását, szabad-e nekem most így bármit is tanácsolni? De szabad-e nekem most hallgatni, amikor kérdőn néznek rám? Uram segíts, hogy úgy legyek az összetört gyászolók mellett, ahogy az nekik a legjobb!”

Elmennek. Még fel sem ocsúdok, menni kell vissza tanítani. Talán jobb is, hogy egy rövid időre felszabadul a lelkem a gyerekek között. Bár nem teljesen, mert épp a kicsik között újra elfacsarodik: „Az elhunyt kisfia is pont ennyi idős!”  Aztán ahogy véget érnek az órák, és amint nem kell másra koncentrálni, már azon gondolkodom, hogy is lesz a temetés, mit lehet mondani a temetési igehirdetésben. Vajon milyen Ige lenne helyénvaló?

Eltelik néhány nap, csörög a telefon. Ugyanaz a család. Meghalt a nagybeteg édesapa is pár nappal a lánya után. Azt szeretnék, ha együtt ravataloznák fel mindkettőjüket, egyszerre lenne a temetés. Másodszorra már csak az elhunyt lány édesanyja jön. Látszik, hogy alig áll a lábán. Miután megtörténik az adatfelvétel és beszélgetünk az elhunyt férjről, érdeklődöm, hogy megvolt-e a beszélgetés a kisfiúval. „Igen – mondta. De nem akar hallani se Istenről, se mennyországról, se angyalokról. Csak azt hajtogatja: „Ha van is Isten, miért pont az én édesanyám kellett neki?” Tényleg elfogynak a szavak. Együttérzés, részvét, segíteni akarás, ugyanakkor hatalmas tehetetlenség. Ehhez én magamban nagyon kevés vagyok.

Uram, a te kezedbe helyezem ezt a győri Jóbot és családját! Erősítsd meg őket, hogy ne veszítsék el a hitüket, ne törjenek végképp össze! Legyen gondod az özvegyre, az árvára, a megszomorodott szívűekre! Adj nekik vigasztalást, gyógyítgasd szeretettel és türelemmel megsebzett életüket!

ui. Csak alázatosan remélem, hogy nem úgy tolmácsoltam Isten üzenetét, mint Jób barátai, akik nem segítettek, hanem inkább rontottak a szenvedő ember helyzetén. (Ők nem átallották magát Jóbot okolni a csapásokért, és nem beszéltek helyesen Istenről).  A temetési igehirdetés alapigéje – nem véletlen – Jób könyvéből szólt: „Jób ekkor felállt, megszaggatta köntösét, és megnyírta a fejét. Aztán a földre esve leborult, és így szólt: Meztelenül jöttem ki anyám méhéből, meztelenül is megyek el. Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az ő neve! Még ebben a helyzetben sem vétkezett Jób, és nem követett el megbotránkoztató dolgot Isten ellen” (Jób 1:20-22) Jóbnak idő kellett az őt érő tragikus események feldolgozásához, hogy el tudja fogadni az Isten akaratát, és szívében a vádló miértek lecsendesedjenek és része legyen az Úr helyreállító szeretetének megtapasztalásában is. Adja Isten, hogy ez a mai Jób és családja is eljusson ide.

A szerző

Írások

„Nem adhatok mást, csak mi lényegem”, vagyis hogy győri, református és lelkipásztor vagyok, akit sok minden érdekel. Szeretek nyitott szemmel járni, rácsodálkozni a nagyvilágra, de bármerre járok, mindig hazahúz a szívem, mert itt vannak a gyökereim. Amit a környezetemben megélnek, vagy amit jómagam megélek, szívesen írom meg abban a reményben, hogy kedves olvasó, benned is megéled.