Az elmúlt időszak felkavaró eseményei valóságos komment cunamit indítottak egyházunk facebook oldalán. Még az is beállt kövezni, aki azt sem tudta, éppen mi a téma, de jó bulinak tűnt, ezért ottfelejtett pár keresetlen szót a kommentfalon. Volt köztük olyan is, aki azt sem tudja, mi fán terem a református, de hangosan kiáltotta, hogy minimum bitófán lesz a legjobb nekik. Akkor születtek a címhez hasonló kommentek.
Egyértelmű, hogy egy közszereplő, egy vezető pozícióban lévő ember mindig is a kritikák kereszttüzében áll. A haja, az alkata, a ruhája, családja, járműve és minden, amihez csak hozzáér, támadási felületté válhat. Akit pedig ki akarnak kezdeni, ki is fogják. Nem először láttunk ilyet, de sajnos nem is utoljára. Hogy mi az igazság, abszolút lényegtelen. Nem is számít. Az egyetlen cél ebben az esetben a nyilvános megszégyenítés és ellehetetlenítés. Mindannyiunkon lehetne annyi fogást találni, amennyit nem szégyellnek, ha éppen úgy diktálja az érdek. „Fogdmeg” kommentelőket pedig pláne lehet találni, ha nincs semmiféle következménye a kimondott szónak. Elképesztő nagyságot öltött mára társadalmunkban a frusztráció!
Hogy milyen püspök vagy ember az, akinek sötétített üvegű autója van, inkább nem kívánom megítélni. Nem lehet és nem is szabad egyetlen kiragadott esemény alapján véleményt formálni. Mert az ilyen jellegű kérdés nem a másikról szól, hanem az ítélkezés és bizalmatlanság vágóeszközét rántja elő, mely rögtön elvágja a kommunikációt, de bármiféle kapcsolat szálait két ember vagy akár egész társadalmi csoportok között. Kár érte, mert a lényeg vész el, ami oldhatná ezt a nagyfokú feszültséget és bizalmatlanságot.
Szomorúan olvastam a kommenteket. Őszintén felkavart, mert arcok, szituációk jutottak eszembe, amikor lelkészként mélyen érintett az ember tökéletlensége. Nem kérdeztem elítélő hangon soha, pedig kérdésem nekem is sok volna. Sorolhatnám, hogy milyen ember az, akinek hittanórára úgy jön a gyereke, hogy elsírja magát, mert az apja öt napig nem beszél vele, ha rossz jegyet visz haza? Mit kellene gondolnom arról a családról, ahol a gyermek felpofozása, fizikális vagy verbális bántalmazása legalább annyira természetes, mint a reggeli kávé? Milyen anya az, akinek a gyereke azt mondja, hogy azért az övé a legjobb anyuka, mert odaadja a telefonját és egész délután nézheti a videókat? Milyen férfi és nő az, amelyik állandóan panaszkodik házastársára, de nem tesz semmit a kapcsolatukért? Milyen család az, ahol a gyerek elalszik az iskolában, mert egész este hangos veszekedés volt otthon, és nem hagyták rendesen pihenni egymást? Milyen ember az, aki vigaszért előbb nyúl a pohár után, mint a segítő kéz felé? Milyen hívő az, ki megkeresztelteti a gyerekét, beíratja hittanra, de soha nem megy el vele templomba, csak kirakja a kapuban? Ha elengedi egyáltalán a templomba! Milyen úrvacsorázó az, aki egyik pillanatban még hiszi és vallja, a következőben meg káromolja?
Nem kérdezem, nem kommentelem és nem ítélkezem. Ehelyett lenézek és észreveszem, hogy a lyukas zokniból kikandikál a lábujjam. Még a tegnapi ebéd szennyes edényei sincsenek elmosva, és ha kimegyek az udvarra, pár lépés után ott pislog velem szemben a kutyagumi, amit még nem szedtünk össze.
Nem kérdezek, nem vagyok elvárásokkal és nem ítélkezek senki fölött, csak a zsoltáros szavai jutnak eszembe: „Könyörülj rajtam kegyelmeddel, Istenem! Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem!” (51. Zsoltár)
