Áll fenn a színpadon a keresztény marketinges néni és ezerrel sulykolja a vele szemben ülő tízezer sikerasszonynak, hogy amit kérnek, az az övéké lesz. Az asszonyok könnyekig ittasult lélekkel gondolnak az „amit”-ra és a tekintetükkel elhitetik a marketingessel, hogy amit pedig ő mond, az úgy is van. Mindenki élvezi a helyzetet! – Engem viszont dühít.
Na, én meg már megint csúszok lefelé a nem létező népszerűségemben! Mert akkor most már legyek szíves, hogy mégis tudom-e egyáltalán, hogy mit akarok … Tudom! Szabadon gondolkodni, hitben járni, tisztán látni és mindenek felett: szeretni.
És akkor ebből az utolsóból indulok ki: szeretni.
Amikor a kutyámat szeretem, az más, mint amikor a gyerekemet. Amikor a gyerekemet szeretem, az más, mint amikor az Istenemet. Nem véletlenül használjuk Istennel kapcsolatban inkább az „imádat” szót, amit én sajátosan így szoktam fordítani a gyerekeimnek: feltétel nélküli alárendelődés, ami boldoggá tesz. (Ez főleg akkor mosolyfakasztó, ha mondjuk a mogyorós csokoládéra alkalmazzuk.) Istent imádom. Boldoggá tesz, hogy a számomra ugyan nem átlátható, de tökéletes tervének részeként gondolhatok önmagamra és életem minden egyes eseményére. Boldoggá tesz, valahányszor villanásnyi megerősítését adja annak a szent titoknak, hogy velem van a világ minden napján. Boldoggá tesz, amikor kéréseim beteljesülésére találok a lassan múló időben valamikor, de még boldogabbá, amikor felismerem, hogy a kérésemnél sokkal előbbre való igazságnak kellett érvényesülnie az Ő tervében a tökéletességhez. Csodálom Őt. De leginkább nem találok szavakat, csak úgy vagyok a jelenlétében.
Elképzelem a tízezres előadóterem megelevenedő gondolatait, hallom a susogását az izgatott terveknek, miután mindenki meg van róla győződve, hogy amit hittel kér, azt megkapja: „uramaztapiroskosztümötavelúrcipővel – uraménmárolyanrégenvágyomarraamercédeszre- drágauramegymásikférjethalehetnekérni- kérlekuramhogyaszomszédkutyájaneugassontöbbet – addhogyaférjembelémszeressen – addhogyalányombarátjatöbbetkeressen – addhogynehízzakelasoghamburgertől – kérlekhogyjólsikerüljönaplasztikám stb.”
Kész kavalkád! Mind hiszi! Mind kéri! Mind megkapja?
Szóval ez nem üzlet. Ez nem a sikeres élet kulcsa. Az önmagát megüresítő Isten Fia nem Aladdin Dzsinnje. Akkor se, ha most ez a típus a trendi a ker. piacon.
Azt viszont mondta, hogy „mindazt, amit imádságban hittel kértek, megkapjátok” (Mt.21:22.)
Amikor valamelyik gyerekem, kisebb korában az ölemben ült, odabújt hozzám, szinte egyek voltunk, olyankor éreztem, ahogy tökéletesen bízik bennem. Biztos bennem. Érdekes módon, ilyenkor nem szoktak kérni semmit. Betöltötte, megelégítette őket a pillanat. Ha viszont egy pár órát távolabb voltunk egymástól, mondjuk én főztem a konyhában, ő meg játszott a szobában, akkor már várható volt, hogy megkeres egy-egy konkrét kéréssel. Ha pedig fél napig nem találkoztunk, mert iskolában volt, olyankor egy egész listával szokott elárasztani. A bennem való biztonságérzete és a kéréseinek a száma fordítottan aránylottak egymáshoz! – Így vagyok én Istennel, és talán te is így vagy. Ha Benne vagyok, betegen is Benne vagyok, meg szegényen is, meg megértetlenül is.
Neked még nem tűnt fel, hogy Ádám nem kérte Évát? Isten tudta, hogy kell neki és adta neki.
Ez az egyik. A másik pedig az, hogy azért engedtessék már meg, de Isten nem valami befogható lóerő, aki önmegvalósító sikerkeresztyéneket hívatott még sikeresebbekké tenni! Mert hallottam már ilyet: „Figyelj, nekem bejött ez a hit dolog. Nyomorult narkós voltam és most van x házam és jobbnál jobb autóim…!” – És barátom, az nem jut eszedbe, hogy „ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön…” meg hogy „menj el, oszd szét vagyonodat a szegényeknek, aztán gyere és kövess engem!” – Vagy ha magadra nézel, ezek a mondások elpárolognak valahova?
Szóval imádom Őt. Boldog vagyok a jelenlétében. Ha ott vagyok, nem kérdezek és nem kérek. Néha megértem és meglátom, hogy mi a tervének a következő mozzanata és nem vágyom semmi másra úgy. Azt kérem, amit adni akar. Nem is kérhetek semmi jobbat. És azt hittel kérem. És megkapom.
