Szép Sándor és felesége, Szépné Czippán Noémi lelkészházaspárként rögös utat járt végig, de hitük megerősödött. Őszintén és nyíltan beszéltek ezekről a rögökről: diplomáért vívott küzdelem, babáik elvesztése, szolgálati hely váltása, lányuk daganata. Nem váltak sértetté, keménnyé, hibáztatóvá, hanem hálásak azért, hogy a tapasztalatok és megtapasztalások által formálódtak, és eljuthattak Isten akaratának teljes elfogadásáig. Öt gyermeküket szeretetben nevelik, szolgálataikat igyekezettel végzik, s mindemellett napvilágot látott két gyülekezettörténeti munka is.
Pápai teológuskorunk óta ismerjük egymást. Milyen utat jártatok be addig?
Noémi: Egy kis somogyi faluból, Inkéről származom. Akkor még, a hetvenes-nyolcvanas években jobb körülmények voltak ott, ma egyre nehezebb a megélhetés a régióban lévő kevés munkalehetőség miatt. Édesapám erdész, Édesanyám óvónő volt, és két testvérem van. Családunkban csak a nagymamáim voltak vallásosak. A velünk élő apai nagymamám katolikus asszony volt, aki gyerekként evangélikus iskolába járt. Annak ellenére, hogy templomba nem járt, hallottam imádkozni, láttam Hozsannát forgatni, esténként pedig elénekelte nekem öreg hangján azt a gyermekéneket, hogy „Jézuska, Jézuska, figyelj csak le rám”. Csak ennyi volt a vallásos nevelésem. A szüleimtől még ennyi sem, mert az akkori rendszerben titkárok voltak. Nem igazán meggyőződésből, hanem a közösségért való tenni akarás miatt. Bennem volt vágyódás a hit felé, emlékszem, még katolikus hittanórára is belógtam. Én akkor nem tudtam, hogy meg vagyok keresztelve, főleg nem tudtam, hogy reformátusnak vagyok megkeresztelve. Azt sem tudtam, hogy van keresztanyám. Merthogy a csurgói nagymamám kereszteltetett meg titokban engem meg a bátyámat Csurgón. Olyan nagy volt bennem a vágyódás azután, hogy hittanos legyek, hogy kitaláltam magamról, hogy az vagyok, és egy bibliai tárgyú könyvet hordtam magammal az iskolába, és mutattam az osztálytársaimnak, hogy ez az én hittankönyvem. Gyermeki világomban oda tartoztam, a valóságban pedig sehova.
Ebből a sehova állapotból hogyan lett valódi egyházhoz tartozás?
Noémi: A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy kamasz koromra eljutottam oda, hogy azt mondtam, Isten egy mese, nincs is, csak emberek találták ki. Akkortájt a csurgói nagymamám mondta, hogy itt az ideje elmenni konfirmálni, mert már annyi idős lettem. A mai napig emlékszem arra az érzésre, ami bennem volt ennek hallatán, és ahogy kitágult a szemem, mert fogalmam nem volt arról, hogy mit mond. Akkor tudtam meg, hogy meg vagyok keresztelve, van keresztanyám, és mi az a konfirmáció. Aztán unokatestvéremmel együtt Nagykanizsán, Balogh Tibor nagytiszteletű úrnál konfirmáltam. Egy évig jártam oda hittanra és konfirmációi felkészítőre. A konfirmáció maga különleges lelki élmény volt. A Szentlélekkel betöltekezésből valamit ott éreztem, és megérintődtem. Volt még egy különleges élményem Nagykanizsán: a buszmegállóban várakozva azt hallottam, hogy lelkész leszel. Különleges volt, de nem törődtem vele, mert elkezdtem élni a bulizós, kollégista életemet Kaposváron. Haverok, pia, lefelé szálló ág következett az életemben, de a közgazdasági szakközépiskolát természetesen befejeztem. Közben újra meg újra visszajött a konfirmációs élmény az emlékeimből, és különböző rendszerességgel el-elmentem templomba hétvégente Inkén. Szombaton buli, vasárnap templom – aztán egy idő után fontosabb lett, hogy a templomba ne táskás szemmel menjek el. Érettségi után ügyintéző lettem a kaposvári városi bíróságon, ahol egyszer csak azt éreztem, hogy nem akarok aktákat tologatni, hanem emberekkel szeretnék foglalkozni. Egy nagyon mély élmény ért ott a bíróság épületében ülve: elevenné vált bennem az az ige, hogy „örüljetek az örülőkkel és sírjatok a sírókkal” (szerkesztői megjegyzés: Róma 12,15), és elkezdtem keresni annak a lehetőségét, hogy ezt megélhessem. Elmentem Őrbottyánba, az ottani református gyerekotthonba.
Miért pont oda, egyáltalán honnét tudtál arról, hogy létezik az a hely?
Noémi: Még konfirmandusként jártam ott a nagykanizsai gyülekezettel. Ám amikor elmentem és elmondtam ott, hogy szeretnék úgy szolgálni, hogy én azért nem kapok egyebet, mint ellátást, akkor kiderült, hogy ez nem igazán járható út. Inkén Páti József után akkor már Valkiné Gúthy Éva volt a lelkipásztor, akivel sokat beszélgettem. Az általa szervezett gyülekezeti kiránduláson ismertem meg a dunaalmási otthont. Elmentem, és raktárosnak vettek fel, de egy idő után a gyermekek közé is beosztottak. Akkor nagyon eleven lelki élet folyt István bácsi és Emőke néni vezetésével (megjegyzés: Szabó István és felesége Szabó Istvánné Bátki Emőke), a maguk csendes szolgálatával. Reggeli áhítatok, munkatársi bibliaórák, külön bibliaóra a fiatal munkatársaknak, külsős lelki programok, mint például Pálhegyi Feri bácsi előadása – ezeken folyamatosan erősödtem és megérkeztem Isten ölelő karjába. Ez egy csoda. Az a régi hang, ami azt súgta, hogy lelkész leszek, ott erősödött fel. Dunaalmáson. István bácsival beszélgettem a teológiai tanulmányról, és ő mondta, hogy újraindul Pápa. Sárospatak túl távolinak tűnt, Budapest nem vonzott, Debrecenbe készültem, de miután megtudtam, hogy Pápa indul, oda jelentkeztem.
A válaszadás jogát előzékenyen átadtad feleségednek, de itt az idő, hogy szólj magadról, Sanyi! (nevetünk)
Sándor: Gondoltam, meghallgatom, hogyan csinálják a profik! Mocsai vagyok. Apukám lakatos, anyukám könyvelő volt. Mivel apukám presbiter is volt, így mi a testvéremmel hittanra jártunk, és természetes volt számunkra a konfirmáció. Császár Sándor nagytiszteletű úrnál konfirmáltam. Szép szál gyerek voltam, mert nyolcadikos koromra elértem a maximális magasságomat, meg is jegyezte apukám egyik barátja, hogy „de jól mutatna ez a gyerek fönn a szószéken” – aztán ennyi volt. Komáromba jártam középiskolába, de nem szerettem előre tervezni, úgyhogy fogalmam nem volt arról, hogy mi legyen a foglalkozásom. Negyedik osztályban, a mai tizenkettedikbe érve aszerint kellett fakultációt választani, hogy hova megyünk továbbtanulni. Ülésrend szerint kérdezett az osztályfőnök bennünket. Mire odaért hozzám a középső padsor leghátsó padjába, már sokféle elgondolást hallottam, és azok közül a legszimpatikusabbat kiválasztottam magamnak, és bediktáltam, hogy építészmérnök szeretnék lenni. Ez alapján matematika és fizika fakultációra jártam, és emelt szinten központi érettségit tettem ezekből a tantárgyakból Tatabányán. El is mentem Győrbe építészmérnök szakra, ahol egyre jobban besokalltam a szaktárgyaktól, és a mechanika nem is sikerült végül, mondhatni, eltanácsolt az egyetem fura ura. Akkortájt beugrott, és egyre többször jutott eszembe az a mondat, hogy „jól mutatna ez a gyerek fönn a szószéken”. Beszéltem Soós Szilárd mocsai lelkipásztorral, akitől megtudtam, hogy Budapestre már nincs jelentkezés, de Pápára még be tudom adni a jelentkezésemet. Tőle kaptam könyveket a felvételihez, amikről elbeszélgettünk, és felvettek.
Kisarkítva a szavaidat, az jön át üzenetként, hogy ha nem megy a mechanika, jó lesz a teológia. Mennyire volt jelen lelki többlet, belső elhívás a teológiára meneteledben?
Sándor: Nem díszelgésből választottam a szószéki szolgálatot, még ha apukám barátja külső tulajdonság alapján fogalmazta is meg a gondolatát. (nevet) Tudatos irányítás nem volt részemről, sokkal inkább Isten irányította és időzítette jól a dolgokat. Biztos vagyok benne, hogy Ő vezetett, mert miután összeházasodtunk, Noéminek mondta el Anyukám, és így én a feleségemtől tudtam meg, hogy engem magzatként felajánlott Istennek. Volt egy testvérem, aki párhetes korában meghalt, ezért amikor engem várt anyukám, tele volt izgalommal. Akkor azt mondta neki Császár Sándorné nagytiszteletű asszony, hogy olvassa a Szentírást, imádkozzon és ajánljon fel Istennek engem. Már e felajánlás miatt sem lehetett kizárólag tudatos a teológiaválasztásom.
Pápán ismerkedtetek meg, és már a harmad- illetve elsőév elvégzése után összeházasodtatok, amivel az újraszervezett intézményben teljesen új útra léptetek. Hogyan éltétek meg annak az időszaknak a hatásait?
Sándor: A felvételikor Noémi is ott volt, mint teológus, és behálózott (nevet). Minden esemény gyorsan követte egymást: szeptemberben elkezdtem a teológiát, októberben elkezdtem udvarolni, decemberben megvolt az eljegyzés, és júliusban összeházasodtunk. Más gondolkodik évekig, nekünk megvolt fél év alatt a döntés.
Noémi: Biztosak voltunk egymásban, és éreztük, hogy Isten akarata rendelt egymás mellé bennünket. Mint utólag kiderült, bennem volt egyfajta naivitás, mert úgy gondoltam, ha Márkus püspök úr azt mondja, hogy a NÁTUS épületében lesz házastársaknak is kollégiumi lakhatási lehetőség, akkor az úgy lesz. Csakhogy jött a pofon, amikor nem költözhettünk be a kollégiumba, és olyan kitételeket hozott a Szenátus, amik fájó pontot jelentettek, illetve Sanyinak a mai napig jelentenek.
Sándor: Igen, mert reálisabban látom a világot – matek-fizika emelt szint- (nevet), és mert azt kellett mindkettőnk szüleinek aláírnia, hogy ha gyerekünk születne, akkor Noémit befogadják a gyermekkel együtt, én pedig kérelmezhetem a kollégiumi elhelyezésemet a teológián. Nemsokkal utánunk házasságot kötő párok szüleivel nem írattak alá ilyen papírokat, de velünk igen, ők bent lakhattak a kollégiumban, mi meg kiszorultunk.
Noémi: Gyakorlatilag a hallgatói életből maradtunk ki azáltal, hogy nem költözhettünk be a kollégiumba. A Dózsa utca végén lévő tanárlakásba költözhettünk be az utolsó pillanatban. A távolság miatt kimaradtunk aztán a mozgalmas teológuséletből. A házasságunk második évének végén született első gyermekünk, tehát mi nem azért kötöttünk házasságot, mert jött a baba, hanem mert tudtuk, hogy közös utunk van.
Sándor: Amikor 2003-ban Sarolta született, féltünk, hogy Noéminek tényleg haza kell költöznie a szülőkhöz vele, de aztán végül maradhattunk a tanárlakásban. Viszont a Szenátus olyan döntést hozott, hogy a hatodévet nem javasolják neki elkezdeni. Mivel a helyi gyülekezet kész lett volna fogadni, és a szenátusi határozatban a javasolja kifejezés volt, úgy gondoltuk, hogy megpróbálja elvégezni a hatodévet. Erre az egyik tanár válasza az volt, ha mi elkezdünk kötözködni, akkor ők is el tudnak kezdeni kötözködni. Végül csak az elméleti tárgyakat vehette fel, a gyakorlati tárgyakat meg csak a következő tanévben.
Noémi: Úgy gondolom, hiányzott a rugalmasság az Akadémia részéről, és ezért kaptunk mi „pofonokat”, amikből felálltunk újra meg újra. Nem szeretnék nehezteléssel élni, de tény, hogy Márkus püspök úr támogatása nélkül nem lett volna meg a hallgatói jogfolytonosságom sem, és el kellett volna kezdeni a diákhitelt visszafizetni, miközben a karomon volt egy újszülött.
Egy ilyen említett felállás eredménye volt, hogy Somogyudvarhelyre kerültetek?
Sándor: Valahogy úgy. A csurgói nagymama 2005-ben szólt, hogy üres Udvarhely és beszélt Szászfalvi Lászlónéval, menjünk, nézzük meg Somogyudvarhelyet. Akkor úton volt a második gyermekünk, és tudtuk, szükségünk van havi javadalomra, mert ösztöndíjból, családipótlékból és diákhitelből nem élhetünk tovább. Ezért elfogadtuk Somogyudvarhelyet, ahova Noémit kisegítő segédlelkésznek, engem pedig kisegítő segédlelkész-helyettesnek nevezett ki Márkus püspök úr. Onnét kellett volna nekem bejárni Pápára nappali képzés keretében. Próbáltam részt venni az oktatáson, aztán halasztottam, majd megint neki lendültem. Akkor még az egyéni tanulmányi rend kiforratlan volt, de a negyedévet elvégeztem Pápán. Közben Somogyudvarhely mellé megkaptuk a somogyszobi körzetet is, valamint hol ide, hol oda kellett még helyettesként elmennem, miközben ott voltak a kicsi gyerekek. Végül úgy döntöttem, hogy átmegyek Komáromba, mert ott van levelező képzés, azaz szombatonként járhattam fel órákra. A komáromi teológián 2009-ben diplomáztam, majd 2012-ben letettem a második lelkészképesítő vizsgát is.
Halleluja, trombitaszó…
Sándor: Nem egészen, mert amikor jelentkeztem szentelésre, akkor kiderült, hogy nem fogadják el a Felvidéken szerzett diplomámat és lelkészképesítő vizsgáimat. Az egységes lelkészképesítőre pedig nem fogadnak Komáromban végzetteket, csak ha különbözeti vizsgát tesznek, azaz honosíttatják a diplomájukat. Teljesen érthetetlen volt ez nekem, mert több tanár tanít ott a magyarországi teológiákról, és én egy pillanatot sem szolgáltam máshol, mint Dunántúlon. Nemcsak érthetetlen, hanem elfogadhatatlan is volt számomra, és azt mondtam, hogy én ezt nem csinálom, és maradok világéletemben kisegítő segédlelkész-helyettes. Teljes letargiában voltam.
Noémi: Ez tényleg így volt. Steinbach Püspök Úr nyomatékosítása és az én hosszas rábeszélésem kellett hozzá, hogy elmenjen honosíttatni a diplomáját és letegye az egységes lelkészképesítő vizsgát.
Sándor: Amikor letettük a lelkészképesítő vizsgát, jött a következő pofon. Még két év segédlelkészi szolgálatot kell letennünk, miközben már tíz éve szolgáltunk Somogyban. Elviekben volt felügyelő lelkészünk, de mindent mi magunk csináltunk. Mi tudtuk, mi az a lelkipásztori munka, presbiteri gyűlés, jegyzőkönyvvezetés, iktatás, anyakönyvezés, költségvetés és zárszámadás készítése, hitoktatás, felújítás, pályázati elszámolás, és sorolhatnánk, mi mindenben volt már akkor jártasságunk. Egyszerűen rugalmatlanok voltak, és tíz év szolgálat után még két évet kértek. Végiggondoltam, hogy nem egy esetben küldött ki az esperes, más okozta problémát helyre hozni, és akkor jó voltam, nekem meg annyit nem tudnak megtenni, hogy tíz ledolgozott évet betudjanak kettőnek – ez elszomorított. De nem volt mit tenni, szolgáltunk tovább, hogy felszenteljenek bennünket.
Noémi: Mivel én egy évvel előbb tettem le az egységes lelkészképesítő vizsgát, és szentelhető lettem, Steinbach püspök úr erélyesen képviselte, hogy Sanyival együtt legyünk felszentelve 2016-ban, így végül neki beszámítottak valamit a tizenegy évből. Ez volt az első olyan, hogy értünk valaki kiállt, és rugalmasságot tapasztalhattunk meg a nagy egyházban.
Az idén ősszel lesz huszonöt éve annak, hogy a Pápai Református Teológiai Akadémiára ismét hallgatók iratkozhattak be. Ennek kapcsán együtt szervezünk jubileumi évfolyamtalálkozót. Milyen gondolataid, érzéseid vannak ezzel kapcsolatban?
Noémi: Először is rám szakadt a felismerés, hogy tényleg eltelt ilyen hosszú idő, és nem véletlenül vannak ősz hajszálaim. Aztán eszembe jut, hogy mennyire más már azóta a pápai teológia, mint amikor mi kezdtük még a maga kialakulatlanságában. Persze nem volt az fejetlenség, csak még nem volt kiforrva az intézmény. Megéltük az induló intézmény helyzetéből adódó nehézségeket, ráadásul néhány évre rá a kreditrendszerre történő átállást is végig éltük. Sokféle emlék kavarog bennem ezekről az időkről, és másokat hallgatva ugyanerről rácsodálkozom, jé, ez is történt, meg ez is. Az évfolyamunkból többekkel bizonyos rendszerességgel tartjuk a kapcsolatot, vannak, akikkel komatársak lettünk. Alapvetően szerettem a teológiára járni, aktív részese voltam a közösségnek. Másodéven a hallgatói önkormányzat vezetője lettem. Különleges kihívás volt egy nem létező dolgot létrehozni. Itt jól jött a jogi szövegekben való jártasságom. Izgalmas volt a diákéletet megálmodnunk, kitalálnunk, szerveznünk. A régi idők teológiájáról hallva egyháztörténeti önképzőkörrel is próbálkoztunk, az egyházkerület egykori püspökeinek életével ismerkedtünk.
Egy egyházmegyében szolgálva, úgy gondoltam, hogy a felszentelésetek után következik majd a somogyudvarhelyi beiktatás, ehhez képest elmentetek Somogyból.
Sándor: Tizenkét éve voltunk már Udvarhelyen, és valahogy furcsa lett volna javasolni, hogy válasszatok meg lelkészeteknek, miközben eddig a feleségem volt a lelkészetek, én meg a helyettese. Aztán végül úgy döntöttünk, hogy keresünk új szolgálati helyet. 2018-ban úgy kerültünk Etére, hogy gyakorlatilag mi soha nem voltunk megválasztott lelkipásztorok Somogyban.
Noémi: A döntésünkhöz az is hozzájárult, hogy hosszú távon nem lehet azt csinálni, hogy öt gyermek mellett az egyikünk helyettes lelkészként folyamatosan úton van, hétköznapokon és minden vasárnap százhúsz kilómétereket tesz meg. A fiatal éveink így teltek el. Ráadásul ez nem egy átlátható és világos állapot, hanem tele van annak a feszültségével, hogy ki, mit, mikor fizet, és a végén elvisz-e mindent az útiköltség.
Sándor: A lelkészházaspárok nehézsége itt, a tatai egyházmegyében is megvan, mert kevés olyan hely van, ami két lelkipásztort el tud tartani. Ráadásul a gyülekezetek önállósága miatt nem lehet meghatározni, hogy a nagy gyülekezetek csak lelkészházaspárt választhatnak. Ezért Etére kerülve Noémi lett helyettes lelkész, és hétközben Komáromba jár hittanórát tartani.
Noémi: Mi szeretjük az egyházunkat, szeretjük a gyülekezeteinket, és igyekszünk hűséggel jelen lenni, ugyanakkor mindig a fejünk felett lebeg a kérdés, hogy anyagilag meddig lehet ezt így csinálni.
Sándor: Főleg úgy, hogy az öt gyerek iskolába járására, továbbtanulására és életkezdésére is gondolni kell. Úgymond szünet nélkül követik egymást a feladatok, mert egymás után születtek. 2003-ban Sarolta, 2005-ben Kincső, 2007-ben Emese, 2009-ben Erzse született, és ott volt egy kicsivel nagyobb szünet, mert 2012-ben jött Áron.
Milyen nagycsaládosnak lenni?
Noémi: Mozgalmas. Beértek a gyerekek a kamaszkorba, már Áron is benn van a kiskamaszkorban, ezért szeretnek elvonulni. Be kell kopogni a szobájukba, ha látni akarjuk a gyerekeinket. Ez a hatalmas etei parókia, a maga hat szobájával teljesen alkalmas arra, hogy külön életterük legyen. Mindegyik gyereknek van saját szobája, bár én jobban szerettem, amikor udvarhelyen össze voltak szorulva, és jobban figyeltek egymásra. Öt gyerekkel nagyon sajátos dinamikája van az életünknek. Sanyi a logisztika gyakorlati részét viszi, de az egészet én egyeztetem és irányítom. Felső tagozatra Kocsra buszoznak a gyerekek, gimnáziumba Tatára. Ugyanakkor gyakran pattanunk értük autóba, ha lekésik valami okból a hazainduló buszt, vagy mert edzésre kell odaérniük. Mindkét helyen református iskolába járnak a gyerekek, mert nekünk fontos az iskola lelkisége és szellemisége. Sarolta is református gimnáziumban érettségizett, most ősszel pedig már a második évét kezdi meg az egyetemen.
Sándor: Mi mindig nagycsaládot akartunk, sok gyermekkel, ahol nincs csend. Furcsa is, hogy most csak hárman vannak itthon, mert Sarolta és Kincső elmentek a Csillagpontra. Nehéz elfogadni, hogy megnőnek, és már nem lehet velük játszani, sőt, szörnyű, hogy önállóan elmennek itthonról. (nevetnek) Nekünk teljesen természetes, hogy öt gyermeket nevelünk, de tudjuk, hogy vannak, akik ezen elcsodálkoznak. Egyszer döbbenten kérdezték meg tőlem, hogy mind az öt egy asszonytól van.
Mire tettétek a hangsúlyt, amikor családot alapítottatok?
Noémi: Talán az önállóság, ami a leghangsúlyosabb. Legyenek a gyerekek képesek önálló gondolkodásra és cselekvésre. Tudjanak megkenni egy kenyeret, tudjanak önállóan megfürödni, tudjanak hibázni és bocsánatot kérni, tudjanak gyakorlati dolgokat megtanulni.
Sándor: Ezzel nincs nagy problémájuk, mert megtanulták az élelmességet, hiszen négy testvérrel kell osztozkodni. Ha veszünk valamit, akkor az gyorsan elfogy, mert időben kell lépni, nem akkor, amikor kedvük van hozzá. (nevetnek) Az önállóság mellett a kötelezőség elkerülése is hangsúlyos nálunk. Amit mi elvárunk, az nincs kötelezővé téve. A vasárnapi templomba járásnál havonta egyszer mondhatnak nemet, hogy a szabadság érezhető legyen számukra. Kincső például soha nem marad távol.
Ha rajtatok múlt volna, akkor még több gyermek zajongna körülöttetek. Isten azonban nagy megpróbáltatáson vezetett keresztül titeket.
Noémi: Nehéz volt elfogadni az Ő akaratát. (mély csend) Főleg azért, mert egymás után nagyobb komplikációk nélkül hordtam ki és szültem meg az öt gyermekünket. A hatodik gyermekünknél is rendben volt minden, örömmel vártuk, aztán hirtelen szembesülni kellett azzal, hogy nincs benne élet. Én érzékeltem, hogy nem igazán mozog, de a védőnő azt mondta, hogy öt gyerek mellett nem érek rá odafigyelni, végül az orvos közölte, hogy nem él. Nagyon nehéz volt ezt hallani, de valahogy az a jóbi mondat, hogy „az Úr adta, az Úr vette el”, megérett bennem, és sikerült kimondanom. De addig eljutni, nehéz küzdelem. Mert bizony nem minden várandósságnak az a vége, amit mi eltervezünk és szeretnénk. Nehéz, de tudom, hogy OTT majd találkozunk. A gyerekeket is segíteni kellett, hogy a hiányt feldolgozzák, hiszen várták a testvérük születését. Amikor hazamentünk a kórházból, leültünk velük együtt és gyújtottunk egy gyertyát. Csak ott ültünk. Minden évben, halottak napján megemlékezünk a testvérükről. A konyhaablak párkányára teszünk egy kis koszorút, amit évről-évre kicserélünk. Ez így volt Udvarhelyen, és így van Etén is. Ábel emlékére mindig van egy kis koszorúnk a konyhaablakban, és megbeszéltük, hogy ha nekünk lesz majd egy síremlékünk, akkor arra lesz felírva a neve.
Sándor: Először szembesülni azzal, hogy meghalt a gyermeked, borzasztóan nehéz, másodszorra csak hajszálnyival könnyebb. A hatodik és hetedik gyermekünk nem születhetett meg élve. (tele fut szeme könnyel) Kínlódtam a tehetetlenség érzése miatt, amíg Noémi megszülte az élettelen Ábelt, és azon tipródtam, hogy Uram, miért csináltad ezt velem. Az is nagyon megnehezíti a gyász feldolgozását, hogy neki nincs sírhelye, nem volt temetése. Nekünk a konyhaablakba tett koszorú maradt. Borzasztó fájdalom a saját gyermeked boncolási jegyzőkönyvét olvasni.
Noémi: Ma már tudjuk, hogy van arra lehetőség és esély, hogy az ilyen pici, halva született babát írásban kikérjék a szülők és eltemessék. Nekem azt mondták, hogy nem ajánlják a megnézését sem. Valamiért ennek Isten rendje szerint így kellett lennie. (hosszú csend) Pedig most játszhatna Áronnal Ábel, és akkor neki is lenne egy fiú testvére, nemcsak a négy lány, akik nehezebben tolerálnak egy kisfiút.
Áron egyedüli fiú, ráadásul négy lány után született. Vannak jákóbi allűrjeitek, és kivételeztek vele?
Sándor: Nem, egyikőjükkel sem kivételezünk. Noémi csurgói mamájának voltak kedvencei a gyermekei és az unokái között is, akiket ő liblingeknek nevezett, de nálunk nincs ilyen.
Noémi: Mi figyelünk arra, hogy ne legyen kivételezés. Amikor vártuk őket, nem volt olyan vágyunk, hogy fiú vagy lány legyen, hanem hogy egészséges legyen.
Sándor: Megkerestük fiúra és lányra is a nevet, aztán a fiú név mindig tolódott. A negyedik lánynév után már fel is adtam, hogy egyszer szükség lesz fiú névre. (nevet) Áron névválasztása végül kivétel lett, mert a lányok második keresztneve valamelyik felmenőtől ered, de Ároné nem. Sarolta az Édesanyám után kapta az Ilona nevet, Kincső az anyósom Márta nevét kapta meg, Emese a nagymamáim Mária nevét kapta, aztán Erzsébet megkapta Noémi nagymamájának a Margit nevét. Ezt a névválasztási rutint azonban Áronnál felrúgtuk, és ő azért lett Áron Mózes, mert nekem mindig tetszett erdélyiesen a Mózsi név.
A gyermekeitek karaktere mennyiben hasonlít egymásra?
Sándor: Csak annyiban, hogy mindegyiknek papírja van róla, hogy Szép. (nevetés) Egyébként mondják is róluk, hogy szépek. Már kisgyermekként kiderült, hogy belsőleg egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. Sarolta kisbabaként tíz perc alatt abbahagyta az ordítást, Kincső meg csak egy óra múlva.
Noémi: Teljesen különböző személyiségek, de van néhány alaptulajdonság, ami közös bennük. Segítőkészek, jólelkűek, szeretettel tudnak mások felé fordulni.
Sándor: Az érdeklődési körük is egyedi. Sarolta óvodapedagógus szakra ment, de az anglisztika is nagyon érdekli, úgyhogy lehet, hogy végül a kettőt kombinálja. Kincső színésznőnek készül, az elmúlt tanévben éppen Júlia szerepét kapta meg a tatai református gimiben, és simán vette az akadályt.
Noémi: Mi azért nagyon féltjük ettől a világtól. Nem magától a szakmától, hanem a szakma világától. Opcióként nála ott van még a teológia is, úgyhogy én imádkozom érte, még ha nem is erőltetem. Emese nagyon jó kézügyességgel bír, most éppen agyagozik,
Sándor: és párbajtőrre jár. A modora is szúrós, úgyhogy a sport alakult hozzá. Még nem tudja, hogy mivel szeretne foglalkozni, de ha ebben rám hasonlít, akkor majd bediktál valamit fakultáció igényléskor. (nevet)
Noémi: Erzsének pedig nagyon jó érzéke van a tanácsadáshoz, a pszichológiához. Szereti a nyelveket, éppen autodidakta módon japánul tanul. Áronnál még nem tudjuk, hiszen csak tizenegy éves. Eredményes súlyemelő,
Sándor: és gamer, ezáltal jó hosszú időre meg van oldva az ajándék kérdése. Születésnapra, névnapra, karácsonyra gamer billentyűzet, gamer egér, gamer számítógépház, gamer szék, szóval csak pénztárca kell hozzá. (nevetünk)
Volt egy óriási harcotok, amikor Sarolta, az elsőszülött gyermeketek rákos lett.
Noémi: Az egy óriási nagy harc volt, ami során bizalomban és hitben sokat fejlődtünk. Biztattak bennünket az orvosok, de ott volt bennünk az áttét miatti félelem. Emberileg nem tudtuk, hogy mi lesz a vége, de bíztunk abban, hogy Isten velünk van, és minden helyzetben segít majd talpra állni. Mind a babák elvesztése, mind Sarolta betegsége, mind Sanyi covid miatti kórházba kerülése kapcsán megélt nehézségnek volt egy olyan pontja, amikor már imádkozni sem tudtunk Istenhez, csak hallgattunk az Ő jelenlétében. Viszont akkor éreztük és tapasztaltuk meg, hogy milyen sokan imádkoznak értünk.
Sándor: Az orvosok mellett hálásak vagyunk a tatai református giminek, mert amikor Etére költözésünkkor Sarolta abba az iskolába kérte az átvételét, akkor nagyon empatikusan álltak hozzá. Azt mondták, hogy semmi gond, mert évet lehet ismételni, csak egészséget nem, úgyhogy nyugodtan menjen a kezelésekre. Szóval a tatai refi tanulmányi szempontból egy elit gladiátorképző, de nagyon emberséges.
Noémi: Istennek hála, ma már jól van Sarolta. A legutóbbi vizsgálatra egyedül ment Pécsre.
Tudom, hogy nagycsaládosok szemszögéből teljesen amatőr a kérdés, de azért megkérdezem: van hobbitok?
Noémi: Öt gyerek és lelkészi szolgálat mellett nagyon kevés időm jut rá, pedig szívesen kézműveskednék gyakrabban. De azért hét emberre mosni és főzni nem csekély dolog, ráadásul Erzsénk gluténérzékeny. Szeretem a régi magyar filmeket.
Sándor: Nekem pedig az egyháztörténet a gyengém, abban szeretek teljesen elmerülni. Amikor elmerülök a múltban, semmi másra nem figyelek, csak a történelmi eseményekre, hatásokra, adatokra.
A somogyudvarhelyi és az etei gyülekezetek története megjelent, valamint kiadásra vár a csépi gyülekezet története. Mi motivált ezeknek a megírásában?
Sándor: Ezek által a kutatások által megismertem azoknak a közösségeknek a múltját, ahol szolgálok. Az egyházmegyében levéltárosként és gyűjteményügyi előadóként szolgálok, ami kapcsán összekötöttem a kellemest a hasznossal, és régi anyakönyveket digitalizálok, hogy ne kelljen lapozni. A mocsai gyülekezeté is készül, ami kapcsán a családfámat el tudom készíteni. Ez a jutalmam belőle. Az első gyülekezettörténet megírása volt a legnehezebb, mert ott kellett a metodikát és rendszert kialakítani, a másodiknál a korábban elkövetett hibákat is ki tudtam küszöbölni. Rengeteg könyvet, jegyzőkönyvet és anyakönyvet forgatok, viszont a világhálót ugyanúgy használom, mert rengeteg folyóiratot és jegyzőkönyvet digitalizáltak. Szeretem eredetétől kezdve megmutatni a dolgokat, ezért hosszú idézeteket használok.
Noémi: Tulajdonképpen ezáltal azoknak is elevenné válnak a régi iratok, akik nem foghatják a kezükbe azokat a dokumentumokat, amikkel ő találkozott.
Az etei gyülekezetről szóló kötet címében egy szójátékot és többesszámot használsz: „Küzdelmeink történETE”. Azt sugallja, hogy mint pásztor belehelyezkedsz a nyáj teljes történelmi kontextusába, és leszel eggyé velük. Így éled meg a szolgálatodat?
Sándor: Mocsai vagyok, de lekerülve Somogyba a somogyiaknak somogyivá lettem. Úgy is mondtam és éreztem akkor, hogy somogyudvarhelyi vagyok. Aztán felkerültünk Etére, itt pedig eteivé lettem. Ez nem tudathasadás, hanem a teljes elfogadás jele. A szójátékkal belőlem is került egy kicsi a kötet címébe. Szeretem a viccet, prédikációban is elmondok viccet, tréfás esetet, belefűzök szójátékot. A beiktatásomkor elmondott prédikációm utolsó mondata az volt, hogy „amit hirdetünk, az az Isten szeretete, és a célunk, hogy elmondhassuk: Isten, szeret, Ete”. Ez a szójáték találó volt, és még a lelkész társak közül is többen felkapták a fejüket. Emlegetik is.
Tavasszal volt egy nagy hálaadó ünnep nálatok, ahol megtörtént a nevezett kötet bemutatása.
Noémi: Háromszázhetvenöt éves volt az etei református gyülekezet az újratelepítést követően, ezért is adtunk hálát.
Sándor: Mert anno a török dúlás miatt a falu elnéptelenedett, és 1648-ban történt egy sikeres újra telepítés teljes református lakossággal. Abból az időből van egy kenyérosztó tányérja a gyülekezetnek, és attól datálja a gyülekezet saját létezését.
Noémi: Tavaly lett volna a hálaadás a felújításokért, de az akkor nem fért már bele Püspök Úr idejébe, ezért jó előre lefoglaltuk az idei év május 6-i napját.
Sándor: Azért ezt a napot, mert május 6-án keletkezett a telepítési okirat, amit Zichy István gróf írt alá. Csakhogy idén pont az lett a ballagás napja, így Steinbach Püspök Úr nem tudott eljönni. De helyette Máté László Főjegyző Úr jött, aki annak idején etei lelkipásztor volt, így a személyes kötődés miatt neki is nagyon örült a gyülekezet. Sajnos Gez se tudott eljönni, mert Dorka lánya ballagott aznap (szerkesztői megjegyzés: Bátki Dávid Géza lelkipásztor teológuskori beceneve Gez, aki Szép Kincsőnek keresztapja).
Ete nem volt ismeretlen hely számotokra, hiszen a komátok szolgált itt korábban. Készültetek Etére és nem volt furcsa, hogy a komátok az elődötök?
Sándor: Egyáltalán nem. Amikor Gez mondta, hogy Balatonfüredre megy szolgálni, akkor elindulva Etéről még mondtuk is Noémivel, hogy „na, utoljára voltunk Etén”. Aztán úgy alakult, hogy még sokszor jöttünk, és végül ide kerültünk. Somogy után furcsa volt, mert itt az emberek mentalitása, felfogása és anyagi lehetősége is egészen más. Egyházmegyeileg is teljesen különböző a két vidék. Itt nincsenek akkora távolságok, mint Somogyban, de azért Esztergomig el lehet másfél órát autózni.
Noémi: Nyitottan és érdeklődőn fogadott bennünket a lelkészi kar, még ha nem is működik itt lelkész-kiskör. Meghívtuk a lelkészeket magunkhoz, hogy jobban megismerhessenek minket.
Sándor: Két szempontból nehéz, ha a komád az elődöd. Először is, ha hallasz valamit, akkor arra nem mindegy, hogyan reagálsz, másodszor számolnod kell azzal, hogy esetenként azt feltételezik, hogy jól lezsírozták neked az etei lelkészséget. Végül is ajánlani nem ajánlom senkinek, de el se rettentenék senkit ettől a fajta utódlástól. (nevet) Gez és én teljesen különböző lelkipásztorok vagyunk, már csak ha azt nézem, hogyan prédikál ő és én.
A Somogyudvarhelyről Etére költözés nem csak titeket, mint lelkészházaspárt érintett, hanem valamennyi gyermeketekre hatással volt. Ők könnyen vették a váltást?
Sándor: A gyerekeink szinte körömszakadtig ragaszkodtak volna Somogyudvarhelyhez. Nem volt egyszerű nekik a barátaikat otthagyni és egy idegen helyen elkezdeni.
Noémi: Lelkészgyerekként költözni nem egyszerű, különösen azért nem, mert ennek van egy olyan következménye, hogy hadba állnak Istennel amiatt, hogy nekik ezt el kellett szenvedni. Nehéz ezt a távolságtartást keresztyén szülőként nézni, ugyanakkor hagyni kell, hogy Isten elvégezze a munkáját. Én felnőtt létemre is nehezen hordoztam a saját döntésem következményét, közel kétéves gyászfolyamat volt bennem. Eleinte minden nap sírtam Somogy után, mert ott még a dombok is mások.
Az idő mindent meggyógyít – hangzik a közhely. Valójában mi segített abban, hogy tovább tudjatok lépni?
Noémi: Elvégeztem a SOTÉn a lelkigondozó szakirányú továbbképzési szakot 2017-ben, így volt ismeretem arról, amin keresztül megyünk. Számomra nagyon jót tett, hogy beleálltam a munkába, és például azt a végzettségemet, az azzal szerzett tudásomat itt tudom használni. Lelkesítő számomra, hogy mint lelkigondozót keresnek meg az emberek. Tulajdonképpen ez egy előrelépés volt nekem.
Sándor: Noémi csinált az egyházmegye lelkészeinek egy Megállók csoportot, ahol lehetőségük van megfogalmazni és átbeszélni egy-egy problémát, nehézséget. Az időhiány nagy kihívás ezeknek az alkalmaknak a megszervezésére, hiszen még az egyházmegyei lelkészértekezleteken is ritka a teljes létszám, mert lelkészként annyi felé szaladunk.
Az etei szolgálatotok kezdetén hirtelen lecsapott a koronavírus. Hogyan hatott ez az egyházi életre?
Sándor: Hát, tíz év rombolását hozta el egy pillanat alatt. Noéminek például megszakította a gyászfeldolgozó csoportjában zajló munkát, nem tudták a két utolsó alkalmat már megtartani, és nem tudtak a nyugvóponthoz közeledni.
Noémi: Mi nehezen találtuk meg akkor, hogy mi igazán jó a gyülekezetnek. Az internetet elárasztották a közvetítések, de nekünk nem volt technikai feltételünk. Bátki Dávid füredi lelkész élő közvetítését sokan megnézték. Nagyünnepekre készítettünk mi magunk videót. Azokra gondolva, akiknek nincsen internetes elérhetőségük, kitaláltuk a gyülekezeti újságot, amibe bekerült a prédikáció és imádság is. Ez egyébként a mai napig megmaradt, és azoknak a testvéreknek, akik egészségi állapotuk miatt nem tudnak templomba jönni a covid után, készítünk újságot.
Sándor: Kialakult, hogy minden szombaton este járunk egyet a faluban és bedobjuk a postaládába az újságot. Ha találkozunk valakivel, akkor megállunk kicsit beszélgetni. Nemcsak idősek élnek a faluban, hanem vannak fiatal családok is, valamint értelmiségi réteg is, mérnökök, tanárok.
Milyen módon vagytok még jelen a falu életében?
Noémi: Ahova meghívást kap, oda elmegy Sanyi. Legyen szó például a nyitott pincék napjáról vagy bármilyen rendezvényről. Elbeszélget, koccint, díjat ad át – éppen, ami zajlik, abba kapcsolódik be.
Sándor: Nemrég volt a Mozdul a megye programsorozat, ami tulajdonképpen járások falvainak volt egy vetélkedője. Minden községnek kellett kiállítani egy vegyes korosztályú csapatot, akik megmérkőztek. Ászáron volt a mi versenyünk, ahol én is csapattagként csináltam a feladatokat. Úgyhogy én lettem a falu bikája. (hatalmas nevetés) Az volt a versenyfeladat, hogy medicinlabdával hátra felé ki tud nagyobbat dobni, és ennek a versenyszámnak az volt a neve, hogy a falu bikája. Mielőtt megnyertem a versenyszámot, mondtam nekik, hogy nagyon égő lesz, ha én, a lelkész nyerem meg ezt a címet, de megnyugtattak, hogy az sokkal égőbb lenne, ha a plébános nyerné meg a falubikája címet.
Ha rövid és hosszútávú terveitekre gondoltok, akkor azok milyen területeket érintenek?
Sándor: Egy szóval összefoglalva a megmaradásra vonatkozik minden tennivaló. Legyen templomos gyülekezet, ez a fő cél. Ehhez az ifjúság bekapcsolása szükséges, ami nem egyszerű feladat. Kántorunk eddig bőségesen volt, de hamarosan hiány lép fel, mert az egyik férjhez megy, a másik teológiára ment továbbtanulni.
Noémi: A közösség megélésének továbbfejlesztése fontos cél. Szeretnénk igazi közösséget alkotni.
Az idei esztendő a lelkipásztori hivatás éve egyházunkban. Hogyan látjátok a lelkipásztorok helyzetét és állapotát?
Noémi: Remélem, hogy az elvégzett országos felmérés alapján kiderül a valóság, és nemcsak a megérzésekre és szűk körű megtapasztalásainkra kell hagyatkoznunk ennek a kérdésnek a megválaszolásakor. Amit az evangélikus lelkészek között végzett felmérés mutatott, az az eredmény várható reálisan nálunk is. Akiknek megvannak a társas kapcsolataik, azok általában jobban vannak. Akik viszont magányosak vagy nem tudnak elmélyülni hobbiban, esetleg baj van a házasságukban, azok nyilván rosszabbul vannak. Ez egyfajta előfeltételezés, de az eredmények majd magukért beszélnek. Számomra nagyon megtisztelő, hogy benne vagyok a Gyökössy munkacsoportban, és nálam sokkal magasabban kvalifikált szakemberekkel dolgozhatok együtt. Egyébként a jelenlegi állapot felmérése mellett fontos, hogy vannak lehetőségek és hatékony segítség, amivel élhetnek a lelkészek. Amikor a Dunántúli Református Lelkigondozói Szolgálat újraszervezését megkaptam feladatul, a lelkipásztorok hogyléte nagyon fontos terület volt, ahol tenni szerettem volna. Most ez beolvad ebbe az előkészítő munkába.
A zsinaton hamarosan előkerül a lelkésznők szüléskor vagy örökbefogadáskor kivett szabadsága és lelkészi státuszának szüneteltetése kérdéskör. Öt gyermek esetében biztos sok tapasztalatotok gyűlt már össze e tárgyban.
Noémi: Az első gyermek születésekor semmit nem tudtunk, és évek alatt tanultunk bele az egyházi rendszerbe. Pontosabban a rendszer hiányába. Sarolta születésekor egyetemisták voltunk, még külön segélyt is kaptunk az államtól. Gyülekezetbe kikerülve pedig Sanyinak kellett Kincsőnél gyesen lenni, hogy az én státuszom megmaradjon. De aztán ezt kellett cserélni egymás között, és már én sem tudom, hogy papíron mikor ki volt gyesen, mert a valóságban Sanyi szolgált, én otthon voltam a gyerekekkel, és amikor szükség volt rám, akkor én is szolgáltam.
Sándor: Ez majd akkor lesz érdekes, amikor elérjük a nyugdíjkorhatárt, mert sorakoznak a nullás éveink. Emellé pedig még jön a tizenhárom évnyi somogyi fizetés a maga minimum összegével, amit bepótolni már soha nem tudunk. Most jobb a fizetésünk, de annyival nem, hogy behozzuk azokat az éveket.
Noémi: Az nagyon nagy segítség lenne, ha a gyeskiegészítés reális összeg lenne, és nem éhbér szint. Gyermekek mellett nincsen megtakarításunk. Minap Kincsőnek bankkártyát csináltattam, és ajánlotta a banki ügyintéző, hogy egy minimális összeggel, húszezer forinttal is tudok neki megtakarítást gyűjteni. Ez így igaz, de nekem öt gyermekem van, és ötször húsz ezer forintunk már nincs havonta. Főleg most, hogy egy nagyobb bevásárlás ötvenezer forintnál kezdődik.
Nem unalmas a házasság intézménye?
Sándor: Többet éltem már azon belül, mint anélkül, úgyhogy teljesen megszoktam. (nevet)
Noémi: Nem unalmas, mert a házasság velünk együtt változik, formálódik és alakul. Arra korábban mások házasságát szemlélve rácsodálkoztam, és a saját házasságunk történetében is megtapasztaltam, hogy az egyéni hullámzások úgy zajlanak, hogy kiegyenlítik egymást. Tehát nem egyszerre vannak az elgyengülések, ezért tudjuk egymást segíteni, hordozni, bátorítani. Fontos, hogy ez a kiegyenlítő hullámzás azt segíti, hogy együtt maradjanak a házastársak, és ne szakítsák meg az életközösséget.
Sándor: Az a legfontosabb, hogy a házastárs biztos pont az életemben. Sokan mondják, hogy nem a papír a fontos. De a papír meg az eskü, amit az ember egyszer kimondott, az nagyon fontos, mert ahhoz kell tartani magunkat.
Nem vagyok aranyhal, sem aranyhalat fogó horgász, de ha kívánhattok valamit, akkor mi lenne az?
Sándor: Én azt kívánnám, hogy legyenek és maradjanak kicsik a gyerekek. Tehát tekerd vissza, és állítsd meg az időt, kérlek!
Noémi: Én azt kívánnám, hogy legyenek boldogok, azaz találják meg Istennel a különleges és mély kapcsolatot, és teljesedjenek ki a hivatásukban.
Kívánom, hogy Isten hallgassa meg anyai kérésedet, és ha az apai kérés még oly teljesíthetetlen is, leleményesen azt kívánom, hogy majd az unokákban adja meg az Úr a kisgyermekek jelenlétének örömét! Köszönöm, hogy vállaltátok ezt a beszélgetést, amiben sokszor előkerültek a gyerekek, és a kívánságaitok is rájuk vonatoztak. Úgy gondolom, pont illik a gyerekekhez, ha egy villámkérdés-felelek játékkal zárjuk az interjút.
Galamb vagy sas? Sándor: Sas; Noémi: Sas.
Pezsgő vagy bor? Sándor: Pezsgő, de ezért megköveznek az eteiek; Noémi: Bor.
Sámson vagy Simeon? Sándor: Sámson; Noémi: Simeon.
Töprengés vagy lelkizés? Sándor: Töprengés; Noémi: Töprengés.
Évszámok vagy események? Sándor: Események; Noémi: Események.
Boltív vagy rózsaablak? Sándor: Rózsaablak; Noémi: Boltív.
Zöld vagy bordó? Sándor: Zöld; Noémi: Zöld.
Ászenat vagy Cippóra? Sándor: Cippóra; Noémi: Cippóra.
Illat vagy íz? Sándor: Íz; Noémi: Illat.
Múlt vagy jövő? Sándor: Múlt; Noémi: Jövő.
