Hodász András azt mondta magáról, vallomásos jelleggel, hogy igen, meleg vagyok. Mindez azonnal megjelent az internetes felületeken, esetleg némi bulvársajtóban is.
A pride felvonuláson egy kis hölgy, fiatal lány, vagy fiatal lánynak látszó ember egy kis kartonlapon azt a feliratot hordozta, hogy nem vagyok selejt.
Gallusz Niki meg szakított a barátjával, aki nő volt és most egy férfi van ebben a szerepben.
Egy fiatal korában nő, majd nemváltó műtéten, hormonkezelésen átesett, jelenleg férfi identitással rendelkező ember pereli azokat az intézményeket, pszichiátriát, akik erre rábeszélték, hogy végérvényesen és visszafordíthatatlanul megváltoztassa a nemi identitását. Azért perel, mert szerinte méltatlanul kevés idő alatt, egy-egy konzultáció után döntötték el, hogy ki is ő valójában. De most már nem érzi férfinak magát.
Csupa olyan hír, amelyre sokan hisztériás rohamot kapnak. Olvasom, és szinte az agyam azonnal reagál valamilyen szinten ezekre.
Meleg? Akkor mi van? Szerintem sem vagy selejt. A szeretet az szeretet, mondhatom a színésznő hírére. Minden részvétem a férfié, aki tulajdonképpen nő.
Inkább azt kérdezem magamban, hogy ők és más hasonló emberek, miképpen kerülnek ebbe a helyzetbe, hogy hír lesz belőlük, és csámcsognak rajtuk, vagy példaként emlegetik őket, vagy éppen egy-egy mozgalom a zászlajára tűzi a személyes sorsukat és tragédiájukat, küzdelmeiket.
Szeretném hozzátenni, hogy vannak meleg ismerőseim. Vannak az egyházi emberek között is. Vannak, akik nem bírják el a súlyát, és vannak, akik hordozzák. Ugyanakkor hiteles, korrekt embereknek tartom őket.
De nem a homoszexualitásról akarok írni. Csak egy jelenségről. A pride-on megkérdeztek fiatalokat, hogy szerintük magánügy a nemi identitás, vagy közügy? Egy kis gondolkodás után azt felelték, hogy magánügy. A következő kérdés az volt, hogy akkor miért vonultok fel?
Ezek a hírek miért hírek? Miért ott jelennek meg, ahol? Miért nincs egy intim közösség, ahol hordozzák őket? Miért nincs Hodász papnak, most nem tudom a megnevezését, hogy mi, egy közössége, ahol imádkoznak vele, meghallgatják és megölelik.
Miért nem mondja valaki annak a fiatal lánynak látszó embernek, hogy nem vagy selejt? Most érzel valamit, és bármi történhet veled. Miért nincs egy bizalmi köre, ahol nem egyszerűen csak helyeselnek, bármit is mond, hanem érzi, hogy szeretik?
Miért nem volt és nincs az identitásának útvesztőjében elveszett embernek egy olyan intim, bizalmi köre, ahol nem egy konzultáció után teszik tönkre az életét?
A színésznő karakter, őt nem lehet befolyásolni. Teszi, amit úgy érez és gondol. Kiforrott ember. Neki mondjuk biztosan van baráti köre. Már csak egy etikus körre van szüksége, amely nem a vágyai után élő ember etikáját adja meg normának.
Az írásom lényege egyszerűen az, hogy hol vagytok emberek, amikor valaki ilyen kérdésekben keresi a helyét? Nem érzékenyíteni akarok az eltérő nemi identitások felé. Nekem az apa férfi, az anya nő. A család is hasonlóan épül fel. Apa, anya, gyerekek. Az LMBTQ meg egy erőltetett, irányított, fedett bálványimádó vallás. Azonban tudomásul veszem, hogy vannak eltérő identitású emberek. Azt sokkal nehezebben emésztem meg, hogy vonulgatnak és az eltérő identitásukat túlhangsúlyozott szexualitással tolják a plénum elé. A szexualitás túlhangsúlyozását a heteróknál sem szeretem. A soraim miatt ők is rám ugorhatnak.
Nekem sokkal fontosabb az, hogy kell legyen egy olyan kör, főleg ha krisztusinak valljuk magunkat, ahol a közösségben el lehet mondani, hogy min megy keresztül valaki. Ha az éppen a nemi identitás, akkor azt.
Mert nem csak ezzel vagyunk adósok. Hanem a lopással, csalatással, megcsalással, paráznasággal, a hit megkérdőjelezésével, a mulasztásokkal, az árulással. Keresztbe tettünk a másiknak. A saját akaratunkat erőltettük. Ahogy a Biblia is hozza, kisemmiztük az árvákat, az özvegyeket az örökségből. Nem könyörültünk a szegényeken és nagy terheket hordozókon. Nem segítettünk a nyomorultakon.
Ha erre egyszer rádöbbenünk, vajon lesz-e hely, ahol kimondhatjuk? Lesz-e valaki, aki meghallgat? Lesz-e lehetőségem bűnbánatra, bocsánatra, feloldozásra, megigazulásra?
Lesz-e még életem, amit felemelt fővel élhetek, tisztességben, becsületben, tiszteletben? Van olyan közösség, amelyik befogad és segít? A keresztyén gyülekezet, ahol élek, az olyan? Lesz-e olyan hitben erős kör, ahol minden gyarlóságom ellenére találkozhatok az erős Istennel és szolgáival?
Mert nem való az mindenhová. Mert Hodász András papnak miért a nyilvánosság előtt kell vergődnie? Miért nincs egy bátorító, imádkozó köre?
Mi a mi közös bűnünk? Hogy nincs hol kimondanunk, hogy zavar van az erőben. Nincs olyan megszentelt tér, idő, ember, aki Istenhez vezet, bármiben is vagyunk. Hogy helyzetek vannak, emberek és csak Isten szeretetében nyugszik meg a lelkünk. Nincs alázat, nincs békesség a magukat áldozatnak tartók és magukat normálisnak tartók életében. Nem tudom, hogy lehet feloldani.
Nemrégen éppen elsóhajtotta nekem egy közeli ismerős, hogy mit csináljon, ha a vonzalmai nem éppen olyanok, amilyennek a szülei szerették volna. Vagy éppen egy másik, egy lány elmondta, hogy szintén ezzel küzd. Nem tudom megoldani, de meg tudom hallgatni, és szeretem őket, mert nagyon szerethető emberek, és felemelem őket Isten elé, hogy szeresse őket, akik így küzdenek minden nap.
„Ne mondja ezt az idegen, aki az Úrhoz csatlakozott: Bizonyára elkülönít engem népétől az Úr. Ne mondja a herélt sem: Én már kiszáradt fa vagyok! Mert ezt mondja az Úr: Ha a heréltek megtartják szombatjaimat, azt választják, ami nekem kedves, és ragaszkodnak szövetségemhez, akkor fenntartom nevük emlékét házamban és falaimon belül, különbül, mint a fiak és a leányok. Örök nevet adok nekik, amelyet nem lehet eltörölni.” (Ézsaiás 56)
Egy egyház van. Egy dologban egyezünk mind, hogy Istennek kell engedelmeskednünk, és ez a legnehezebb mindannyiunknak. De ezt csak olyan légkörben, hitbeli körben tudjuk megtartani, ahol Isten Szentlelke uralkodik. Ahol nem az emberi szempontok érvényesülnek, hanem Isten öröktől fogva való teremtésbeli rendje, és azt mindenki maradéktalanul elfogadja.
