„Kezdetben (…) Az ekklézia akkor olyan volt, mint egy fiatal lány. Vidám, egy kicsit bolondos, szerelmes, könnyen lelkesedő, nem megfontolt. Olyan, mint mondjuk Mária Magdaléna vagy egy nehezen kezelhető tinédzser, aki ha nehéz eset is, biztos ösztönnel ráérez arra, hogy mi a hiteles, hogy mi az élet. Ennek az egyház előtti egyháznak víziói voltak, fiatalos látomásai; ez az ekklézia könnyű és szabad volt, mint a madár, vándorlásra kész, mint a nomádok. Szép és szegény, mint a mező liliomai, és gondtalan, mint az ég madarai. Ez a fiatal egyház, az egyház előtti ekklézia fölriasztotta a kor tekintélyeit, felelőseit. Muszáj volt foglalkozni velük, »odafigyelni«… – Aztán jött a felnőttkori midlife krízis; a tinédzserből aggódó anya lett, fölfedezte az önmagáért és gyermekeiért való gondot – és a kollaborációt (ez a konstantinuszi korszak). (…) Hol tartunk most? Karner úgy véli, hogy az anyából idős hölgy lett, – jó-modorú, szigorú, sokbeszédű, unalmas és hatástalan. Az egyház elérkezett a nagymamakorba. – Ez lesz a sorsunk, ez a »nagyi(Oma)-egyház«? – Nem! – mondja Karner. A nagymama szigorú szoknyája, a kotlós csüggeteg szárnyai alól kibújnak a friss kiscsirkék. A fiatalok álmokat látnak – egy másfajta egyházról -, és új barázdákat szántanak. Miért ne hinnénk az ezékieli látomásnak, az elszáradt csontok megelevenítésében? Abban, hogy nem a nagymama-egyház az egyháztörténet utolsó stációja?! Miért ne hinnénk minden látszat ellenére is?!”
(Vályi Nagy Ervin, A küldetésben létező egyház = V. N. E., Minden idők peremén, Basel–Budapest, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1993, 269-270.)
Szemlézte: Soós Szilárd