„Mert az oroszok mit művelnek, hát gyerekeket, civileket, ártatlanokat Putyin megérdemelné igazán, hogy belülről megpuccsolják…” „De hát az ukránok meg évekig, hogy bántak a kisebbségeikkel, a magyarokkal is, meg is érdemlik Putyint…” Megy az érvelés pro és kontra a boltban, a váróban, a leírtnál több trágársággal, politikával és okoskodással körítve, most amikor írok még maszkok mögül.
De ment egy pár hónapja még más kontextusban: az oltatlanok, miattuk mutálódik még mindig! Vagy a háttérhatalom, aki azt akarja, hogy még a gyermekeinket is elvegyék nem látjátok, hogy az oltás is egy eszköz csak? „A kínaiak, azok csinálták, hát látod, máig nem cáfolták, hogy mesterséges vírus, sőt!” „Na de milyen tulajdonú labor volt az, azt is tudod? Amerikai hát!”
A káoszban és szörnyűségek között logikát kereső ember megnyugvást talál abban, ha az egyébként egymás mellett létező igazságokból egyet kiemelve valakit kikiálthat bűnösnek. Összeszövődő, egybefonódó szálakból befeketít egyet-egyet.
Ki-ki gondoljon arra, hogyan szokta elmesélni a maga történetét, amikor rég látott ismerős, vagy egy új rákérdez az életére! Hol mi hoztunk döntést jól vagy rosszul, hol a szeretteink, hol akár a bennünket nem igazán kedvelők, hol a körülményeink alakították a helyzetet, csillagállások, sors, ki hogy emlegeti azt amit mi Isten alakította szövetnek, de az biztos: sokkal bonyolultabbak a narratívák annál, hogy ezt egyetlen bűnösre és sok ártatlanra fordítsuk. (A sok bűnös egy ártatlan én sem jobb narratíva, de azt egy határon túl gyógyszerrel kezelik.)
Sebi fiunk a dackorszak legdurvább mélyében jár. Hol azért, mert nem tetszik a zokni színe, hol azért, mert rossz irányba áll az árnyéka, jön az irracionális érzelemgóc, ami elnyeli és tanácstalan szülőként vagy jön egy jó ötlet, ami továbblendít, vagy nem. Ma sikerült álmából felhisztiznie magát valami olyanért, amit csak álmodott, és fél órát bömbölve hánykolódott az ágyában úgy, hogy nem segített érteni mi a gondja, vagy miben tudunk segíteni, akármit felkínáltunk csak rontott a helyzeten, így hát mit volt mit tenni kivártuk az ölelhető állapotot. Egy ilyen nap el kellett mennünk a kisboltba kenyérért. Naná, hogy a boltban is lefeküdt a földre, amiért nem hagytam, hogy ledobálja a kubus palackokat a földre a polcról. Na, ilyenkor bennem is elindul reflexszerűen a feltudattalan érzés: engem megszivattak. Velem kitoltak. Itt vagyok a helyzetben és nincs társam, megoldásom.
Ki tolt ki? A fiam? Azt se tudja még merre van előre, hiába okos a korához képest. A férjem, hogy dolgozni merészel értünk (is) és mi magunkra maradtunk? Akkor ki? Isten maga? Már nyitva az ujjam, és keresem kire mutathatnék. De könnyű lenne valakit átkozni, valakire ráhúzni minden bajom! Könnyű lenne azt mondani, hogy mindenki összeesküdött ellenem, de az már megint az a kategória, ami egy ponton túl kezelést igényel, és az egoizmus csúcsa lenne azt gondolni, hogy olyan fontos vagyok, hogy a világmindenség erői csak miattam összefognak.
Azt hiszem a mostani böjtben gyakorolnom kell magamat (és de jó lenne, ha sokan csatlakoznának hozzám ebben) Pál félmondatában: a bűnösök, akik között az első én vagyok… Nem kell keresnem más bűnöst. Mindig kéznél van egy. Nekem is meg van az az állapotom, hangulatom, indulatom, kétségbeesésem, amikor de jó, hogy nem én döntök országok lerohanásáról, vagy a kémcsövem tartalmáról. De jó, hogy nem én alakítok kisebbségi politikát, szövöm a nagypolitika és a gazdaság szálait. Pont olyan, vagy még olyanabb lennék, mint azok, akiket ma minden második szembejövő poszt átkoz jobbról vagy balról. Ha nem, akkor sem a bennem lévő jó kerekedne felül, hanem csak az akaratgyengeség.
A bűnösök között az első én.
Nem mutatok másra.
Nem akarom a bajom másra fogni, se orosz, se ukrán, se amerikai, se oltott, se oltatlan, se jobb, se bal oldalra.
Az én bajom a bűn, és az közelebb van hozzám, mint bármi.
Belül van.
Például abban, amikor kívül keresem.
