Ismerjük meg

„Isteni gondviselés kíséri végig az életemet”

Gállné Medveczky Borbála iszkaszentgyörgyi lelkipásztor, polgármesterné, négy gyermek édesanyja és hobbi fotós. Barátságos, vidám, pörgős és segítőkész. Eddigi életútja gazdag tapasztalatokban és megtapasztalásban. Elhívásról, ökumenéről, imádság erejéről, születések csodájáról tesz tanúságot ebben az interjúban.

Borbálának kereszteltek téged, mégis mindenki Borkának szólít.

Igen, mivel anyukám is Borbála és őt Borinak becézik, így lettem én Borka.

Milyen családba születtél?

Gondoskodó, szerető környezetben nőttem fel húgommal és öcsémmel együtt. Szüleink mérnökemberek. Tizenkétéves koromig Nyergesújfalun éltünk, majd Szentendrére költöztünk, hogy megözvegyült apai nagymamámnak időskorában segítségére tudjunk lenni. Ha a családi gyökerekről van szó, meghatározó számomra őseim hite, közelebbről nagyszüleim és szüleim hite. Édesapám római katolikus, édesanyám református családból származik. A Műszaki Egyetem gépészmérnöki karán végeztek mindketten, egy évfolyamba jártak, egyetemistaként szerettek egymásba. Abban az időben ökumenikus esküvőről szó sem lehetett. Mivel mindkét család fontosnak tartotta Isten áldását kérni a fiatalok életére, volt egy esküvő a római katolikus templomban, ahol édesapám pap bátyja eskette őket, majd leutaztak Vasadra, ahol anyai nagyapám szolgált lelkészként és ő is megáldotta szüleim házasságát a vasadi református templomban. Mikor családot alapítottak, s érkeztünk sorban, öt év alatt három gyermek, nemek szerint követtük szüleinket a felekezeti hovatartozásban: így lettünk Kata húgommal reformátusok, Berci öcsénk pedig római katolikus.

Hogyan hatott rád ez a kétfelé tartozás?

Soha nem okozott gondot a felekezetbeli különbség. Nyergesújfalun sokszor mentünk mi, lányok is misére, és édesapám, öcsém is ellátogattak olykor református istentiszteletre. Akkoriban Lábatlanról járt át a reformátusokat pásztorolni Herczeg Pali bácsi, ő volt az első lelkész, akihez hittanórákra jártam, és akinek a prédikációit hallgattam vasárnaponként. Szeretetteljes, barátságos személyisége, alázatos hozzáállása a szolgálathoz és emberekhez mély benyomást tett rám. Ki gondolta volna, hogy a teológián újra találkozunk és ő lesz az újszövetségi biblika teológia professzorom?

A családi lelki muníciók között van kiemelkedően fontos számodra?

A családi hagyatékban ránk maradt egy különleges végrendelet. Dédnagymamám, Bertalan Józsefné Jakab Julianna, anyai nagypapám édesanyja mélyen hívő református, templomba járó asszony volt, aki négy gyermekének – köztük nagyapámnak, aki lelkész lett-, ezt hagyta meg 1942-ben: „… szeressétek nagyon egymást, ha én már nem leszek. (…) Ígérjétek meg, hogy ha öröm és boldogság érkezik egyik vagy másik testvérhez, vagy ha bánat és szomorúság ér benneteket, siessetek egymás segítségére, kinek mire lesz szüksége. Ha szeretetre szeretettel, ha anyagiakra van szüksége anyagiakkal, a három testvér mindig kisegítheti a negyediket, ha baj éri. Kérlek, hogy legyetek jó reformátusok, szeressétek a hiteteket és adakozzatok az Isten dicsőségére és a Jóisten áldása rajtatok lesz. Legyetek jó családapák, neveljetek istenfélő, becsületes, jó gyermekeket, imádkozzatok magatokért és gyermekeitekért, mint ahogyan szüleitektől is láttátok. És ha az élet szenvedései és bajai, és az emberek gonoszsága vesz körül is benneteket, ne féljetek, közel van a Jóisten a töredelmes szívűekhez és megsegíti őket.” Hát ilyen útravalót kapott nagyapám, ennek szellemében nevelte gyermekeit, köztük édesanyámat. S bár a hitet nem lehet megörökölni, ám a hitben járással példát lehet adni az utánunk jövő generációnak. Isten áldása, hogy családunkban így adjuk tovább, s így éljük meg nemzedékről nemzedékre az Istenhez való ragaszkodás fontosságát és éltető erejét.

A hit erős hagyatéka mellett mi volt még gyermekként, kamaszként fontos számodra?

Nyolcéves koromtól jártam zeneiskolába. Egészen tizenhatéves koromig szolfézst és zongorát tanultam. Ennek később nagy hasznát vettem a Teológián, ahol zongoratudásom jó alapnak bizonyult a zeneórákon, amikor Máté János, neves orgonista, zeneszerző, kántor szárnyai alatt fejleszthettem orgonajátékomat. Szerettem olvasni is, csak úgy faltam a könyveket, regényeket, krimiket. Szívesen tanultam verseket, az iskolai szavalóversenyekre mindig jelentkeztem. Középiskolai tanulmányaimat a szentendrei ferences gimnáziumban végeztem. Jó szívvel gondolok vissza gimis éveimre, világi és ferencesrendi szerzetes tanáraimra, köztük Félix atyára, aki osztályfőnökünk volt és matematikát, fizikát tanított. Negyvenkét fős osztályunkban csak négyen voltunk reformátusok, de soha nem éreztük kívülállónak magunkat, nem volt megkülönböztetés sem a tanárok, sem a diáktársak részéről. Nekem amúgy sem okozott gondot a beilleszkedés ilyen családi háttérrel… Szívesen orgonáltam az osztálymiséken, csak a koránkelést nem szerettem, mivel nulladik órában gyűltünk össze a kápolnában, még a tanórák előtt.

Csak a ferences gimnáziumban, vagy a református gyülekezetben is kántorkodtál?

Szívesen orgonáltam esküvőkön, kántorizáltam az istentiszteleteken. A szentendrei református gyülekezetben P. Tóth Béla volt a lelkipásztor, édesanyámmal és Kata húgommal rendszeresen jártunk templomba vasárnaponként. Konfirmációm után is részt vettem az ifjúsági bibliaórákon, sőt nemegyszer megkért a lelkészem, hogy tartsam meg az ifit, ha neki közbejött valami. Volt, mikor gyerekistentiszteleteket tartottam, nyaranta pedig hittantáborokban vettem részt segítőként.

Mi szerettél volna lenni akkortájt?

Talán még a színészet is megfordult a fejemben. Arról viszont már korábban letettem, hogy zongoraművésznő legyek, mert bár szerettem zongorázni, de az a nagy szorgalom és elszántság, ami a rengeteg gyakorláshoz szükséges lett volna, hiányzott belőlem. Közben leérettségiztem, de még nem láttam tisztán, merre induljak tovább…

A családban látott lelkészi minta hatással volt rád?

Mivel a nyári szüneteket testvéreimmel és unokatestvéreimmel sokszor töltöttük a vasadi parókián, testközelből láttam, ahogy nagypapám készül a szolgálataira, ahogy mindig készenlétben áll, mert bármikor jöhetnek a hívek ilyen-olyan kérésekkel, vagy bármikor mennie kell beteghez, haldoklóhoz. Kicsi koromtól fogva mentem vele a temetésekre, az óvodás gyerekdalokkal együtt én már dúdolgattam a „Hadd menjek, Istenem, mindig feléd” és az „Egyedüli reményem, ó Isten, csak te vagy” temetési énekeket. Később elhangzott az is, milyen jó lenne, ha az öt unoka közül valamelyik a lelkész nagypapa nyomdokaiba lépne… De akkor még álmomban sem gondoltam volna, hogy én leszek az. Érettségi után ugyanis a Pénzügyi és Számviteli Főiskolára jelentkeztem. Szüleim támogattak, hogy jó lesz ez az irány, ám én kissé bizonytalan voltam. Nem is vettek fel. Lett egy „szabad” évem, amit igyekeztem hasznosan tölteni: elvégeztem egy hostess képzést, letettem a középfokú angol nyelvvizsgát és megszereztem a jogosítványomat. Közben továbbra is aktívan szolgáltam a szentendrei református gyülekezetben és szinte észre sem vettem, hogy már ráléptem arra az útra, amit nekem rendelt az Isten. Abban az időben kezdtem el úgy olvasni a Bibliát, hogy válaszokat és útmutatást kerestem benne, amit meg is kaptam. Sőt, az elhívást is a lelkészi szolgálatra! Az Ószövetségből és az Újszövetségből is szólt hozzám Isten igéje: „A pogányok világosságává teszlek, hogy eljusson szabadításom a föld határáig.” (Ézsaiás 49,6b), valamint „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” (1Péter 2,9).

Miként következett ebből a két bibliai mondatból a lelkészi szolgálat?

Van egy szó, amely mindkét igében szerepel: világosság. Az utóbbiban Péter apostol ezzel Jézus Krisztusra utal, aki maga a világ világossága, ahogy mondta is magáról a Megváltó. És a Benne való élet, illetve az Ő bennem való élete az a csodálatos világosság, amelyre személyesen engem is elhívott az Isten. Ez eddig oké, ez nekem természetes volt, hiszen hívő családba születtem bele. De az, hogy én is lehetek világosság mások számára, akik még nem hallottak az Úr Jézusról vagy hallottak, csak nem hisznek Benne, ez valahogy felfoghatatlan volt. Mégis erőteljes késztetést éreztem, hogy tovább kutassam, mi az Isten akarata az én életem felől. Közben szüleim, nagyszüleim is imádkoztak, hogy találjam meg az utamat és nagyon örültek, mikor bejelentettem, hogy jelentkezek a Teológiára. Nem tudtam, mi vár rám pontosan, hogy lesz, mint lesz, csak azt tudtam – de azt biztosan -, hogy nekem ott van a jövőm, engem ott akar látni az Úr. Ebben Kata húgom is megerősített (aki ma már pszichológusként foglalkozik emberek lelkével), mert látta, milyen lelkesen végzem a különféle szolgálatokat a gyülekezetben, és bátorított, hogy tegyem fel erre a szolgálatra az életem, mert akkor leszek boldog, ha azt teszem, amit szeretek, és ha ez még meg is egyezik Isten akaratával, akkor a küldetésemet fogom végezni, és áldás lehetek sokak számára.

A teológus évek hozták el a szerelmet számodra.

Valóban. A budapesti Teológián nemcsak a tanulás és a hitben való megerősödés várt rám, hanem a szerelem is. Akkor már elmúltam tizenkilencéves, és bár akadt néhány udvarlóm, nem adtam be a derekam senkinek. Egészen addig, amíg egy harmadéves teológus el nem kezdte nekem csapni a szelet… Ő volt Gáll Attila, aki eleinte álnévvel titokzatos leveleket hagyott nekem a portán, és meglepetés ajándékokat csempészett a kollégiumban a szobám ajtaja elé. Aztán hamarosan sor került a személyes találkozásra is, megtörtént az első nagy beszélgetésünk és attól kezdve elválaszthatatlanok voltunk. Mindez éppen harmincévvel ezelőtt történt. Az első közös nyarunkon biciklivel kerekeztünk ki Erdélybe, hogy Attila megismertesse velem szülőföldjét, mert én azelőtt nem jártam a Székelyföldön. Aztán jöttek az ösztöndíjas évek. Először Attila ment ki ötödév után Strasbourgba, amit egy évvel meg is hosszabbított. Ezalatt én abszolváltam az utolsó évet a Teológián, és megnyertem egy angliai ösztöndíjat. Így az 1997/98-as tanévet Birminghamben a Selly Oak Saint Andrew’s College-ban töltöttem, ahol missziológiát és pasztorálpszichológiát tanultam. Amellett, hogy tudásunkat gyarapítottuk és sok új élménnyel, tapasztalattal gazdagodtunk mindketten külföldi tanulmányútjaink során, nem volt könnyű ilyen hosszú időn keresztül távol lenni egymástól. De hogy is mondják? A távolság a kis tüzeket kioltja, a nagyokat fellobbantja. Attila egyhónapnyi távollét után hazaugrott Strasbourgból, hogy megkérje a kezemet, és mikor két év múlva kiderült, hogy én is kimegyek éppen akkor, amikor ő jönne haza, sikerült még egy fél évet hosszabbítania a strasbourgi egyetemen. Ez azért volt jó, mert így közelebb voltunk egymáshoz és többször is meg tudott látogatni engem Birminghamben.

Az európai „kiruccanásokkal” tarkított jegyességetek miként fordult házasságba?

Vőlegényem visszajött a külföldi ösztöndíjról, és tavasszal kihelyezték segédlelkésznek az iszkaszentgyörgyi és isztiméri gyülekezetekbe. Nemsokára én is hazajöttem, és húsvétkor legátusa voltam, amikor ő bemutatott engem, mint menyasszonyát. S még abban az évben, egy forró augusztusi napon összeházasodtunk. Megkezdődött közös életünk az iszkaszentgyörgyi parókián. Lelkészi szolgálatomat a szomszéd településen, Csóron kezdtem meg. A teológiai képzések alatt sokat lehet tanulni, de a gyakorlatot a való életben, a csóri gyülekezetben kellett megszereznem. Szívesen emlékszem vissza arra a négy évre, amit ott töltöttem. Mivel ennek a viszonylag nagyobb gyülekezetnek helyben lakó lelkészre volt inkább szüksége, fájó szívvel búcsúztam el a csóri reformátusoktól, hogy lehetőségük nyíljon helyben lakó lelkészt fogadni. Segédlelkészi évünk után 1999-ben egyszerre szenteltek fel minket Győrben.

Ez eddig egy gyönyörű lányregénybe illő vonulat volt. Ilyen mesébe illően is folytatódott?

Ha esküvőkor valaki megkérdezte volna, hogy öt évvel később hogyan élünk, azt mondtam volna, hogy legalább 2-3 gyerek szaladgál majd körülöttünk. Ám nem így történt. Teltek az évek és a gyermekáldás nem érkezett. Viszont kipróbálhattam magam egy másfajta szolgálatban: kórházi lelkigondozóként kaptam félállást Székesfehérváron a Fejér Megyei Szent György Kórházban egyházmegyei státusban. Hálás szívvel gondolok Gál Judit, debreceni kórházlelkészre, aki sokat segített, hogy elindulhassak ezen az úton. A 2000-es évek elején a kórházi lelkigondozás még mindig új területet jelentett mind az egészségügyi intézmény, mind az egyház számára. De már lehetőség nyílt szakirányú továbbképzésre, amely lehetőséggel én is éltem, mert – bár mindig is empátiával fordultam a szenvedők, betegek felé – belső motivációt éreztem a személyes és szakmai fejlődésre. Így hát 2002-2005 között elvégeztem a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetének lelkigondozó szakirányú továbbképzését. Közben továbbra is bejártam a fehérvári kórházba betegeket lelkigondozni, a kápolnában istentiszteleteket tartottam, melyre hívogattam a kórházi dolgozókat is, és a pszichiátrián a szenvedélybetegeknek csoportfoglalkozást szerveztem. Nagyon sok alkoholfüggővel találkoztam, akiknek úgy tudtam segíteni, hogy heti rendszerességgel pár órára kihoztam őket a pszichiátriáról – természetesen orvosi engedéllyel –, és elvittem őket a Kékkereszt Egyesület hétfő esti alkalmaira. (szerk. megjegyzés: A Magyar Kékkereszt Egyesület a Református Egyházon belül működik és célja az alkoholizmusban és más szenvedélybetegségekben szenvedő, lelki és testi gyógyulást keresők segítése úgy, hogy a keresztyén hitben megismerjék Isten szabadító erejét.) Sok csodálatos szabadulásnak lehettem tanúja, s megtapasztaltam újfent az imádság erejét. Nagyon megható és felemelő volt, hogy nemcsak mi, a Kékkereszt csoport imádkoztunk a szenvedélybetegek gyógyulásáért, hanem ők is értünk, konkrétan gyermekáldásért, ami még mindig váratott magára. De tudtuk, hogy egyszer bekövetkezik és több gyermeket is kapunk majd az Úrtól, mert ez az Ige jött elénk egyik csendességünk alkalmával: „Feleséged olyan lesz, mint a bőven termő szőlőtő házad oldalán, fiaid, mint az olajfa-csemeték asztalod körül.” (Zsoltárok 128,3).

Két évvel később munkahelyváltásra került sor. A Budai Irgalmasrendi Kórház Lelkigondozói Szolgálata keresett protestáns munkatársat, jelentkezésemet elfogadták, így 2004-től tagja lettem a lelkigondozói teamnek. A fehérvári egyszemélyes kórházi szolgálat után jó volt megtapasztalni a csapatmunka előnyeit és az együttműködés hatékonyságát. Hetente tartottunk esetmegbeszéléseket, amikor is sokat tanultunk egymástól, és a problémás esetek kapcsán is tudtunk a másiknak segítséget nyújtani. Az Irgalmasrendi Kórház Lelkigondozói Szolgálatát ökumenikus szemlélet jellemezte, mivel a teamet alkotó lelkigondozók között voltak szerzetes és világi, katolikus és protestáns munkatársak. A gyógyításban szorosan együttműködtünk a kórház orvosaival, ápolóival, klinikai szakpszichológusával és szociális munkásával, valamint több felekezet lelkészeivel. Remek munkahely volt! Közben elkezdtünk meddőségi vizsgálatokra járni, hogy kiderüljön, mi az oka annak, hogy nem jön a baba. Végül az Istenhegyi Klinikán kaptunk hatékony segítséget és rögtön az első inszemináció sikerrel járt. Hat év várakozás után, 2004 tavaszán boldogságunk határtalan volt: nagy-nagy örömünkre megfogant egy kis élet! Kismamaként is dolgoztam, feljártam Budapestre, ameddig csak lehetett, 2005 januárjában pedig megszületett várva várt gyermekünk, Tóbiás. A névadásnál fontos volt számunkra a név jelentése. Úgy gondoltuk, gyermekünk nevével is hirdetjük Istenünk jóságát, ezért lett elsőszülött fiunk neve Tóbiás, melynek jelentése: Jó az Úr. A lelkigondozói továbbképzésből még volt hátra fél év, amit pici babánk mellett sikerült befejeznem és 2005 nyarán kézhez kaptam kórházi lelkigondozói diplomámat. Ekkor pedig már ott volt a következő baba is a pocakomban! Igen, a mi Istenünk a meglepetések Istene… Ki gondolta volna, hogy ilyen hamar és spontán, csak úgy, szinte magától megfogan egy újabb kis élet azok után, hogy mennyit vártunk az elsőre? Meglepődtünk nagyon, de örömünk leírhatatlan volt. Boldog várandósság után, egy héttel Tóbiás első születésnapja előtt világra jött kishúga, Rebeka. Mintha Isten kárpótolni akart volna a hosszú gyermektelen időszakért, egy éven belül két gyermekkel is megajándékozott minket. Csodaként éltük meg.

Ezt követően a két piciny gyermekkel boldog, babázós évek következtek?

Nem volt sok időm nyugodtan babázni, mert nagy változás történt az életünkben még abban az évben, mikor Rebeka megszületett. A 2006-os polgármester-választáson férjem is indult, amit meg is nyert, így ő lett Iszkaszentgyörgy polgármestere. Ez alapjaiban változtatta meg életünket, hiszen főállásban töltötte be a tisztségét, lelkészként pedig rendelkezési állományba került. Mit jelentett ez a mindennapi életünkre nézve? Egy 20 hónapos és egy 9 hónapos kisgyermekkel vettem át Attilától a lelkészi szolgálatot lakóhelyünkön, Iszkaszentgyörgyön, kisebbik gyülekezetünkben, Isztiméren és a hozzájuk tartozó szórványban, Kincsesbányán és Bakonykútin. A sokféle gyülekezeti szolgálatot és az óvodai- és iskolai hitoktatást csak úgy tudtam végezni, hogy nagyszülői segítséget vettünk igénybe. A két nagymama szívesen jött egymást váltva, hogy vigyázzanak az unokákra, és besegítsenek a háztartásba. Nem telt el sok idő, három év múlva megszületett harmadik gyermekünk, Barnabás. Csodaként éltük meg az ő érkezését is, különösen azután, ami történt velünk. Ugyanis hét hónapos kismamaként, karácsony első napján útban Isztimérre balesetet szenvedtem. Nem érkeztem meg a gyülekezetbe az úrvacsorás istentiszteletre, viszont Isten kötényébe igen, aki felfogott engem és magzatomat, mikor autóm a jeges úton kormányozhatatlanná vált, és az éles kanyarban a korláton keresztül egy kisebb szakadékba zuhant. Csoda, hogy nem jött szembe autó, csoda, hogy nem nyílt ki a légzsák, csoda, hogy tudtam segítséget hívni, csoda, hogy nem indult be a szülés és nem lett koraszülött vagy sérült a kisfiunk. Csoda, hogy nem haltunk meg.

Micsoda megpróbáltatás, ugyanakkor micsoda kegyelem egyszerre!

Isteni gondviselés kíséri végig az életemet, ezt már akkor megtapasztaltam, amikor tizenkétéves koromban elütött egy autó 60 km/h sebességgel, miközben biciklimet toltam át a zebrán, és egy csontom sem tört el! Kimondhatatlanul hálás vagyok Istennek az ő megtartó kegyelméért. Ígéretem van tőle: „Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg. Mert én, az Úr vagyok a te Istened, Izrael Szentje, a te szabadítód! (…) Drágának tartalak, és becsesnek, mivel szeretlek…” (Ézsaiás 43,2-4).

A férjed útja is ilyen áldott és becses polgármesterként?

Attila polgármesterként rengeteget tett Iszkaszentgyörgy fejlődéséért. Immár tizenhat éve ő a falu első embere, jelenleg a negyedik ciklusát tölti. Ez idő alatt Iszkaszentgyörgy ablakot nyitott a világra azáltal, hogy hat testvértelepülési kapcsolatot épített ki: az erdélyi Gyalu, a német Pappenheim, a francia Craon, a finn Savukoski, a lengyel Labunie és az észt Köpü helységekkel. Említésre méltó az is, hogy 2016-ban Veszprém és Iszkaszentgyörgy megosztva nyerte el a Finnugor Kulturális Főváros címet.

Addigra már hatan voltatok?

Igen, a 2014-es év több szempontból meghatározó volt. A gyerekek már kilenc, nyolc és öt évesek voltak, én pedig ismét iskolapadba ültem, és a Gyökössy Endre Lelkigondozói és Szupervízori Intézet szervezésében Kecskemét és Kolozsvár közt ingázva kontextuális lelkigondozói képesítést szereztem. Mentálhigiénés és lelkigondozói eszköztáramat igyekszem hasznosítani a személyes lelki vezetés, illetve a gyógyító- és kísérő beszélgetések során. Ám nemcsak szakmai ismeretekben gyarapodtam abban az évben, mert a meglepetések Istene még tartogatott számunkra valakit, egy ráadás ajándékot: a negyedik gyermekünket, Borókát! Erre tényleg nem számított senki, hiszen már betöltöttem a negyvenet, és három császármetszés után az orvosom is azt javasolta, ne kockáztassuk az egészségemet még egy várandóssággal. Tehát nem tervezett, de nagy örömmel várt meglepetésbaba a mi Borókánk.

Még a pocakomban volt, amikor készült egy táncos-zenés videó Pharrell Williams Happy című dalára, amiben sok iszkaszentgyörgyi lakos táncolt településünk különböző helyszínein. Még a tévében is benne voltunk, mivel addig csak nagyobb városok készítettek ilyen videót. Mi voltunk az első falu, akik erre a vidám zenére táncoltunk. Szerepel a klipben Attila a községháza előtt, én is táncra perdülök a templom előtt és legidősebb gyermekünk, Tóbiás is feltűnik néhány pillanatra a kastélyparkban. Igazi település-imázs filmmé nőtte ki magát a mi kis klipünk, aminek nagy sikere lett és amit sokan megnéztek az egyik legnagyobb videómegosztó csatornán.

Közel negyed évszázada, huszonnégy éve éltek Iszkaszentgyörgyön. Hogyan érzed ott magadat?

Értékes emberi kapcsolataink vannak, pezsgő közösségi élet vesz körül minket. Szeretjük a mi kis falunkat, amely évről-évre épül-szépül. Van egy gyönyörű kastélyunk, az Amadé–Bajzáth–Pappenheim kastély, ahová, ha betér a látogató, mintha egy művészettörténeti időutazáson venne részt. Kulturális események, koncertek, kiállítások kerülnek megrendezésre itt, nyaranta nemzetközi művésztelepnek ad otthont a kastély gazdájának köszönhetően. Ari Santeri Kusus egy finn mecénás, galériatulajdonos, aki az általa gyűjtött műtárgyakkal varázsolta korhűvé a kastély miliőjét. Sokat köszönhetünk neki, hogy felpezsdült a kulturális élet a kastélyban. Egyedülálló az is, hogy a kastély egyik szárnyában évtizedek óta működik az általános iskola Az idei tanévben már a legkisebb gyermekünk is elkezdte itt a tanulást.

Szeretek átjárni a másik két faluba, Kincsesbányára és Isztimérre is. Szeretem az isztiméri reformátusok maroknyi csapatát, kezdetektől fogva ott rendezzük meg a nyári hittanos táborunkat, ami sok gyermeknek nyújt felejthetetlen élményt. Isztiméren nagy dolog volt, mikor az 1987-ben épült kis templom gyülekezeti házzal bővült, de Iszkaszentgyörgyön is voltak nagyobb beruházások: parókia épület bővítése és felújítása, templomudvar kiépítése, templom belső felújítása részbeni külső felújítással. Most ismét egy nagy projekt előtt állunk, nemsokára megkezdődik műemlék templomunk teljes külső tatarozása. Iszkaszentgyörgyön az is jó, hogy egy jól működő Nőszövetséggel lehet hatékonyan együtt dolgozni. Dunántúlon 1993-ban az elsők között alakult meg itt a Nőszövetség, amely azóta is sokrétű és hasznos szolgálatot végez a gyülekezetben és egyéb falurendezvényeken. Gyakran járok az asszonyokkal nőszövetségi konferenciákra.

Miként logisztikázol hétköznapokon és ünnepnapokon?

Bár tenyerén hordoz minket az Isten, azért az életünk sokszor nem olyan egyszerű és harmonikus, mint amilyennek látszik. Vannak napok, amikor nagyon össze tudnak sűrűsödni a dolgok. Például a délelőtti hittanóráim után jön egy beteglátogatás, aztán az egyik gyereket ide vinni különórára, a másikat amoda, ügyintézés, bevásárlás Fehérváron, s ha még egy temetés vagy egyéb szolgálat is közbejön aznapra, akkor már igazi kihívás mindenhol időben, felkészülten ott lenni, testben-lélekben megérkezni, jelen lenni. Mindenesetre valahol izgalmas is, hogy reggel még nem tudni, hogy az aznapi feladatok mellett milyen egyéb utakra vezet az Úr, milyen találkozások várnak rám a nap folyamán. Hiszen sokszor éppen oda küld, ott használ, ahol nem is gondolnám… Hálás vagyok, hogy bár többnyire a férjem is nagyon elfoglalt, mégis mindig számíthatok rá, a nagyobb gyermekeink pedig már sok dologban önállóak. Boróka születése után nem telt el egy év és Attila szülei Iszkaszentgyörgyre költöztek, ami hatalmas segítség számunkra. Papa és mama közelsége felbecsülhetetlen érték, hisz’ mama mindig terülj-terülj asztallal vár bennünket, bármikor mehetünk hozzájuk.

Egyébként lelkipásztorként, hitoktatóként, feleségként, négygyermekes anyaként naponta megtapasztalom, hogy milyen fontos a helyes önismeret és a kapcsolatok. Valódi, élő, szívtől szívig érő személyes kapcsolat Istennel, családtagjaimmal és az emberekkel, akik rám vannak bízva. Nem szerepeket játszok, hanem élem az életet sokféle szerepben, és ez a gazdagság biztosítja, hogy lelkészi hivatásomat, társ mivoltomat és anyaságomat minden körülmény között hitelesen, örömmel és megelégedéssel tudjam megélni.

Néha egyidejűvé válnak a szerepek?

Igen, van mikor egyszerre vagyok lelkész és édesanya. Például számomra is megható pillanat volt pár éve Tóbiás konfirmációján, hogy miközben nagyfiam fejére téve kezemet éppen megáldottam őt, a kis négyéves Boróka a palástom alá bújva, onnan kukucskált kifelé. A lelkipásztor anyai kötődése abban is meglátszik, hogy Tóbiás és Rebeka is kapott anyai homlokcsókot a konfirmációi áldás mellé.

Manapság nagy divat az „énidő” hangsúlyozása. Hogyan állsz ezzel?

Nehéz teljes értékű énidőt kiszorítani a sűrű mindennapokból, de ha van egy kis időm, szívesen fotózok – elsősorban a természetet és persze a gyermekeimet. De falurendezvényeken is szoktam képeket készíteni, pl. Szent György Napokon, szüreti felvonuláson. No meg természetesen a balatonfenyvesi egyházkerületi hittanos táborban is szívesen vállalom a fotós szerepét évek óta. Ahogy közeledek 50 felé, – te jó ég, jövő nyáron be is töltöm -, érzem, mennyire fontos a rendszeres mozgás. Évekig jártam zumbára, női fitness tornára, de igazából mindegy is, hogy mit sportol az ember, csak élvezze és bírja. A gyerekekkel szeretünk kimozdulni, kirándulni, nyaranta kenutúrára megyünk, télen pedig, ha tehetjük, síelünk, korcsolyázunk. De kikapcsolódásnak tökéletesen megfelel egy családi filmnézés moziban vagy otthon, vagy egy társasjátékparti. Olvasni gyerekkoromtól fogva szeretek, de ma már sokáig tart egy könyv, mert kis részletekben tudom csak olvasni, ahogy időm engedi.

Megfáradás esetén miből merítesz erőt?

A Filippi 4,3 a vezérigém, „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem.”, ez megvigasztal, ha néha borúlátó vagyok, felüdít, ha elfáradok, és válasz arra, hogy honnan van energiám és életkedvem. Isten hívott el erre a szolgálatra és nem feltétlenül az alkalmasságom miatt. Tudjuk, hogy Ő nem az alkalmasokat hívja el, hanem az elhívottakat teszi alkalmassá. Ezt a szolgálatot csak isteni erővel lehet végezni – „nálam nélkül semmit sem cselekedhettek” -, s ez az erő az Úr Jézusban található meg. Az Ő kegyelméből élek, enyém az örök élet és munkálkodhatok az Ő dicsőségére. Kell ennél több?

Nem kell, ez valóban elég. Sokszor láttalak közös táborozásaink során gyerekekkel játszani, most játszanál velem villámválasztásost?

Már vártam!

Ézsaiás vagy Hóseás? Hóseás.
Frizura vagy smink? Smink.
Manna vagy mustármag? Manna.
Színek vagy illatok? Illatok.
Anyakönyv vagy jegyzőkönyv? Anyakönyv.
Úszás vagy futás? Úszás.
Hosszú vagy rövid? Hosszú.
Körömvágás vagy fülpucolás? Körömvágás.
Debóra vagy Eszter? Eszter.
Hagyma vagy gomba? Hagyma.
Tenger vagy hegy? Tenger.
Köszönöm az interjút! Kívánom, hogy még sok-sok éven át élhesd meg Isten csodáit, valamint fotózhasd gyermekeidet, majd unokáidat és dédunokáidat is!

A szerző

Írások

A szó historikus és attitűd-képző értelmében is dunántúli református vagyok. Egy városi lány falusi lelkészként, aki még mindig szeret nevetni, csak egyre kevesebbszer tud. Az irónia és cinizmus elkerülése érdekében kevesebb a saját gondolat nyilvános sorjázása, helyette előtérbe kerül az interjúalanyok megszólaltatása. Interjúim történelmi lenyomatok az online időbélyeg korában, s remélem, kiderül belőlük, hogy jó dunántúli reformátusnak lenni.