Ismerjük meg

Az ügy a mérce

Baráth Julianna nyárádi református lelkipásztorral, a Pápai Református Kollégium Gimnáziumának és Művészeti Szakgimnáziumának igazgatójával beszélgettem egykori Alma Materemben. Évtizedek óta sokrétű munkát végez, mindig aszerint, hogy hol veszik talentumainak hasznát református közösségek. Legyen az a gyülekezeti élet bármely területe, kántorképzés, katechéta képzés, tankönyvírás, iskolaátvétel, oktatásügyi kérdés – ő megállja a helyét. Szándéka segítő, jelenléte támogató, ugyanakkor el nem marad tőle a szükséges határozottság és következetesség. Ilyennek ismertem meg tanítványaként és szolgatársaként.

Annak ellenére, hogy szerényen nyárádi református lelkészként mutatkozol be, nem szokványos „álláshalmozó” vagy.

Van egy aranyos sztorim ezzel kapcsolatban! Sok helyen Kajos István úr villamosította a harangokat, akinek az édesapja református lelkész volt. Ezelőtt harminc évvel már a táci gyülekezetemben is ő csinálta a harangokat. Amikor ilyen jellegű problémánk adódott Pápadereskén, felhívtam. Beszélgetés közben megjegyezte, hogy mostanában mintha a maga nevét Pápával kapcsolatban olvastam volna. Hát, igen – feleltem – én viszem a gimnáziumot. Mire ő megjegyezte: Jó kis mellékállása van magának!

Életedben a sorrend úgy van, mint Reményik versében: templom és iskola. Ezt a sorrendet otthonról, gyermekkorodból hozod?

Igen. Ászári születésű vagyok, egy teljesen átlagos családban nőttem föl. Az egyik nagyapám kovács volt, a másik lovász, az apukám pedig szabó. Klasszikus ászári református családba születtem a szocializmus kellős közepén. De az én falumban – az akkori vezetőknek köszönhetően – „más” világ volt, pl. a hittanórák a valamikori református iskolában voltak. A családi környezetemből nem következett, különösen az én korosztályomban, hogy valaki lelkésznő legyen.

Ászári kiszálláson a pápai refisekkel, 2019.

Akkortájt nőként sem volt magától értetődő a lelkészi pálya, ugye?

Valóban nem voltak tömegesen jelen lelkésznők, de az a különös dolog történt, hogy Ászárra a hatvanas évek végén egy lelkészházaspár került. Az én számomra, hogy valaki lelkész és nő teljesen alapértelmezett volt, hiszen én kicsi gyerekkorom óta ezt láttam. Éppen ezért, amikor a budapesti teológián Pákozdy László professzor úr megkérdezte tőlem, hogy miért szeretnék nő létemre lelkész lenni, a kérdést sem értettem. Nem tudtam, hogy ezzel mi a probléma, hiszen egy olyan gyülekezetben nőttem fel, ahol lelkésznő szolgált. Igaz, hogy nem volt rajta palást, mert akkor a lelkésznők még palástot nem kaphattak, de ez engem gyerekként nem rázott meg, és nem éreztem ezt olyan nagy különbségnek. Tehát nekem a hetvenes években a legtermészetesebb dolog volt, hogy egy lelkésznő szolgál a gyülekezetben. Ennek a furcsasága és különlegessége teológusként derült ki számomra.

A másik meghatározó dolog a Bérces lelkészházaspár zeneszeretete volt. A Tiszteletes asszony kiváló zongorista volt, a győri zeneiskola keretein belül tanított zenét Ászáron, és én is azok közé tartoztam, aki elkezdett zongorát és furulyát tanulni a Tiszteletes nénitől. A zongora mellől továbbvitt az út Debrecenbe a kántorképzőbe, ahova az ő biztatásukra mentem. Ha jól emlékszem másodikos gimnazista voltam, amikor először Debrecenben voltam a kántorképzőn. Az a legendás debreceni kántorképző fénykora volt, ott tanított Sepsy Károly, Máté János, Draskóczy László, Berkesi Sándor, Karasszon Dezső, sőt még Ádám Jenővel is találkozhattunk. Azt gondolom, hogy ez nagyban meghatározta további utamat, egészen másként gondolkodtam abban a közösségben gyülekezetről, egyházról, és sok minden másról.

Az én életemben a konfirmációval semmi nem ért véget, hanem tovább folytatódott, mert hamarosan kántori szolgálatba is beálltam; illetve a hetvenes években reneszánsza volt a félillegális ifjúsági találkozóknak. Németh Gyula bácsi Magyaralmásról, Péntek Laci bácsi Polgárdiból szervezték ezeket. Egyikőjüknek a Balatonnál volt egy pinceháza, ahol rendszeresen voltak nyári ifjúsági táborok. Hogy ezért a lelkészek akkor milyen megrovást kaptak, mi fiatalként nem tudtuk, csak a pezsgő ifjúsági élet áldásait tapasztaltuk. Negyedikes gimnazista voltam, a mai fogalmak szerint tizenkettedikes, mikor megfogalmazódott bennem a belső elhívás, hogy ez lesz az életem.

Debrecent a kántorképzőn keresztül ismerted már, mégis a budapesti teológiára jelentkeztél?

Eszembe sem jutott, hogy a debreceni teológiára menjek. Gyerekkoromban a legátusok is mindig Budapestről jöttek, és természetes volt számomra, hogy a dunántúliak a budapesti teológiához tartoznak.

Mit jelent számodra az a két jelző, hogy dunántúli és református?

Az életemet. Ha röviden akarom megfogalmazni, akkor ez az én életem. Ez a kettő össze-, és hozzám tartozik.

Trianoni megemlékezés Pápadereskén, 2020. június 4.

Ifjúsági álmaid teljesültek, vagy egészen más vidéken vezet az utad?

Vannak érdekes kanyarok, de alapvetően van egy motívum, amire fel lehet fűzni az életemet és a szolgálatomat: tanítás és iskola. Tulajdonképpen gyerekkorom óta így volt, a gyerekek között éreztem jól magam, de abban az időben a tanár- vagy tanítóképzőhöz KISZ-tagság vagy ajánlás kellett. Én nem voltam KISZ-tag, abba soha nem kapcsolódtam be. Így előttem a pedagóguspálya lezárult, de a lelkem mélyén mindig gyerekek között éreztem jól magam, és mindig e kettő vonzott igazán: zene és gyerekek. A lelkészségben megkaptam mindkettőt, még ha nem is úgy, ahogy az ember gondolná.

Olyan embernek ismertelek meg, akinek munkabírása hatalmas és szakmai munkája alapos. Hangyaszorgalmú gyermek voltál?

Abszolút nem! Nem volt rám jellemző a pedánsság, inkább olyan gyerek voltam, aki két percig sem bír megülni a helyén. Valamit mindig megláttam, észrevettem, valami mindig érdekelt, kíváncsivá tett: hogyan épül fel, hogyan mozog, mi van benne. Szétszedtem a nővérem alvóbabáját, de nem azért, mert romboltam, hanem kíváncsi voltam, hogyan csukja le a szemét. Természetesen ezt a fajta kíváncsiságot nem mindig díjazták.

Viszont később szó szerint díjazták azt, akivé lettél, nem is akárhogyan, hiszen kitüntettek a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével. Még dunamelléki igazgatóságod idején kaptad meg a „Bács-Kiskun megye ifjúságának neveléséért díj”-at. Tizenkét év után nem volt nehéz elhagyni a dunamelléki református fedélzetet?

Annak a díjnak az a különlegessége, hogy a szülők felterjesztését követően a világtól kaptam. Ott élve rájöttem, hogy teljesen mindegy mi történik, az ember mindig dunántúli marad. Vannak dolgok, amik akkor sem változnak, ha az embernek máshol van a szolgálati helye. A helyzet és a körülmények is úgy hozták, hogy úgy döntöttem, visszajövök.

Jelenleg a nyárádi gyülekezetben szolgálsz. Milyen itt az élet?

A Pápa környéki aprófalvakból a kétezres években és a gazdasági válság idején nagyon sok fiatal ment el külföldre dolgozni. Elég a főutakról letérni és beljebb menni, sok helyen tíz házból nyolc üres. Az itt élők egy nagy zuhanást éltek meg, sorra szűntek meg az iskolák. 2015-ben kerültem vissza Dunántúlra, és akkor már az én falvaimban sem volt iskola. Az a kevés gyermek, aki még van és református, hat különböző iskolába jár. Annyi hitoktatója, mint a nyárádi lelkésznek, nem mindenkinek van! Ennek a vidéknek ez egy nagy nehézsége, amire a vírus még rátett egy lapáttal. Nyárád és Pápadereske annyiban jobb helyzetben van, hogy megállt a fogyás, de a nehéz időknek még nincs vége.

Lendületesen beszélsz nehézségekről és kihívásokról. Honnét van erőd, derűd és tettrekészséged?

Alapvetően ilyen a természetem, ez egy adottság, amit hozok magammal. Genetika is lehet benne, mert apai részről hozom a humort, a jókedvet, a derűt; anyai részről a türelmet, a kitartást.

2018-ban mondtad el az igazgatói esküdet a pápai református templomban. Váratlanul ért téged ez a felkérés?

Igazából nem ért váratlanul. Amikor Püspök Úrnak jeleztem, hogy szeretnék visszajönni Dunántúlra, akkor ő ezt örömmel fogadta, és az egyházkerület iskolaügyi tanácsadója lettem. Hivatalból foglalkoztam a dunántúli református intézményekkel. Ilyen értelemben az iskolából egy percig sem estem ki, csak a fenntartói oldalra kerültem újra.

Igazgatói eskütétel a pápai templomban, 2018.

Újra? Azt megelőzően voltál már intézményfenntartó?

1990-ben, amikor az első önkormányzat megalakult, a táciak beválasztottak a képviselőtestületbe. Az önkormányzat oldaláról az iskolarendszernek a felépülését első pillanattól kezdve végig követtem. A képviselő testületben az én feladatom volt az oktatással kapcsolatos dolgok nyomon követése. A pedagógusokkal nagyon jó volt a kapcsolatom, együtt írtuk az első pedagógiai programot és SZMSZ-t. Így mikor iskolaigazgató lettem, tisztában voltam azzal mi a normatíva, mi az iskolai költségvetés, mit hova számolunk el. Az iskola igazgatási részét, mint táci önkormányzati képviselő tanultam meg. Az, hogy Kunszentmiklóson nem vesztem el az iskolai dolgokban, ennek is köszönhető.

Amikor visszakerültem Dunántúlra, akkor a fenntartó oldalára kerültem újra. A fenntartói munkám során a Refit is láttam, és akkor nem könnyen, de beláttam, hogy el kell fogadnom a Dunántúli Református Egyházkerület megtisztelő felkérését.

Cuha völgyi kirándulás a Refi tanári karával, 2019.

Ha belátnod kellett, akkor ez egy észbeli döntés volt?

Teljes mértékben. Nem akartam újra iskolaigazgató lenni, mert a megelőző három és fél év volt olyan, amikor úgy éltem, ahogyan kellene: volt munkám, és volt rá időm.

Nem gondoltad egy percig sem, hogy elköszönsz a gyülekezettől, és az intézményvezetői munkádat gyülekezettől függetlenül végzed?

Egyáltalán nem. Nem lett volna fair három és fél év után ezt megtenni, és minden szándékom az, hogy az igazgatói kinevezésem lejártáig, és az követően is gyülekezeti lelkipásztor leszek.

Miként határozod meg gyülekezetvezető, illetve intézményvezető munkád lényegét, ars poeticád velejét?

Nincs különösebb vezetői ars poeticám sem a gyülekezetben, sem az iskolában. Bár mindkettőben gondoskodunk egy közösség életéről, de a gyülekezet vezetésétől különbözik az intézményvezetés, mert az utóbbiban alkalmazottak vannak. A gyülekezetben többnyire önkéntes segítők veszik körül az embert, főleg falun, az intézményben pedig alkalmazottak dolgoznak, és az érdekek gyakran ütköznek, ebben nem egyszerű eligazodni. A gyülekezetvezetés ezért sokkal szimpatikusabb nekem.

A gyülekezet és intézmény vezetésében közös számomra az ügy, amiért vagyunk, ezért az a legfontosabb mindig, hogy megkeressem azt a legjobb megoldást, amit a cél megkövetel. Ehhez nem társul markánsan egy adott szemlélet, vagy egy adott módszer. Van, amikor közös megbeszélés és egyeztetés kell, valamikor pedig oda kell állni az élre, és azt kell mondani, hogy így lesz, és ezért én vállalom a felelősséget. Számomra a mérce az, hogy halad-e előre az az ügy, ami rám van bízva, amit képviselek, amit szeretnék elérni.

Eddigi szolgálati időd alatt hatalmas változások mentek végbe a világban, és jelenleg is változik. Mit érzékelsz ezekből gyülekezetben és tanteremben, s hogyan kezeled?

Talán az igehirdetés változott a legkevésbé, kereteit és formáját nézve, még az online tér kinyílásával is. Ha visszagondolok az elmúlt harmincöt évre, akkor az igehirdetés hossza, mondanivalója, stílusa, liturgikus kerete egyfajta állandóságot mutat. Minden más változott. Az igazi nagy változás a gyerekek és felnőttek életében az, amit a környezet hoz. A nehézség pedig tulajdonképpen az, hogy egészen más a világa a ma felnövő gyereknek, mint egy harminc évvel ezelőttinek. Csak ilyen egyszerű példára gondoljunk, mint a kaszálás, a vetés, és akkor megértjük, hogy már az evangéliumokkal is bajban vagyunk, mert az eke szarva, a magvető nem értett kép számukra. Idegen szövegek az evangéliumi részletek, amikből semmit nem értenek, mert nem volt olyan élményben részük, ahol ezekkel a tevékenységekkel, eszközökkel találkozhattak volna. További nehézség, hogy nincs közös élmény és fogalomanyag, ezért nem tudom általánosságban érzékeltetni és megértetni a dolgokat. Ma egy nagy szakadék van aközött, amit én mondok, és aközött, amit a gyerekek eközben gondolnak. S ebben a helyzetben kell megkeresni mindig a leghatékonyabb módszert arra, hogy megértsük egymást, és megértessem velük a Bibliát. Hosszú távon az élménypedagógia nagyon felértékelődik, mert mielőtt elkezdek valamiről tanítani, meg kell szerezni a közös élményt annak érdekében, hogy ugyanazt gondoljuk szentségről, jóságról, türelemről, rosszról, bánatról. Mindezt pedig azért, mert elvesztek a közös történetek, a közös pontok. A „régi szép idők”, mikor egy legfeljebb három TV csatornát néztek az emberek, ugyanazt a sorozatot nézték. Egyébként itt jutunk el a mai gyerekek szövegértési problémáihoz is. Annak a világnak az élményanyaga, amiben benne vannak a mai gyerekek és fiatalok, egészen más, mint amiről azok a történetek szólnak, amelyekkel pl. olvasni tanítjuk őket. Erre a szülők egy része úgy reagál, hogy szeretné megóvni gyermekeit a virtuális világtól, ezért egy természetes, kézműves, kirándulós irányba viszi a gyermekét. Na, amikor e kétféle gyerek kerül egy csoportba, ott jön az igazi kihívás!

Nagy változás az is, hogy tíz-húsz-harminc éve a hittanosokat arról győzködtük, hogy nem lehet minden hétvégén menni valahova, most rendkívül nehéz őket bárhova elvinni. S hiába a legérdekesebb, legkülönlegesebb és legváltozatosabb program, borzasztó nehéz részvételre bírni őket. Egy szűk réteg élvezi, de a széles táborozó, konferenciázó, kiránduló réteg hiányzik. Hogy aztán az elmúlt egy év milyen irányba változtatja ezt, azt még nem tudom.

Adventi zenés köszöntő felvétele, 2020.

2020-ban, amikor az első „Covid-sokk” ért bennünket, akkor Miniszterelnök Úr egy úri imádságos üzenetet adott közre virágvasárnapon. A Kárpát-medence különböző pontjáról különböző felekezetű egyházi személyek imádkoztak. Pápáról te voltál benne, egy nagyon jó beállítással. A templomi lépcsősor tetején állsz, és a háttérben pont a gimnázium főbejárata látszik. Az imádságból pedig azt a sort vágták be tőled, hogy „amint a mennyben, úgy a földön is”. E kettő összetartozását miben érzed?

Amikor Apukám meghalt, még Anyukámmal együtt választottuk a szüleim síremlékére ezt az igét: „Akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk” (Róma 14,8). Azt gondolom, hogy ilyen értelemben e kettő, menny és föld nem két külön dimenzió, hanem összetartozik. Isten felől nézve egy és ugyanaz, mert nincs két világ, hanem egy van.

A Covid új műfajt hozott, az online oktatást. Online ballagás volt a Refiben?

Az idén megkérdeztük az érettségi előtt állókat, hogy legyen az érettségi előtt online ballagás, vagy az érettségi után legyen személyes jelenléttel ünnepélyes bizonyítványosztás. Az érettségizők az ünnepélyes bizonyítványosztást választották. Tehát ha az Úr engedi, és élünk, és templomba mehetünk, akkor június 19-én lesz egyfajta ballagás, és az érettségi bizonyítványokat ünnepélyesen a templomban fogják megkapni a diákok.

Nyilvánvalóan lélektanilag fontos volt az is, hogy életüknek ez az online szakasza valamiféle módon lezáruljon. A szorgalmi időszak lezárására azt találtuk ki, hogy pénteken az utolsó online órájukra bejelentkezett minden pedagógus, aki őket a tizenkettedik évfolyamban tanította, és mindenki két jó mondatot mondott róluk. Végül a vallástanár egy imádsággal és áldásmondással zárta az online alkalmat. A többi évfolyamot pedig úgy vontuk be, hogy útravaló címszóval a tantermi tábladíszítés helyett az osztályok képes üzenetet küldtek.

Gyülekezeti hitoktatástól kezdve, a középiskolán át az egyetemi oktatásig részed van a tanításban. Melyik szegmensét szereted a legjobban?

Én tanítani szeretek. Ennyi. Érdekes, hogy jelenleg az ovisok a kedvenceim, miközben óvodai hitoktatást korábban nem csináltam, csak amióta Nyárádon vagyok lelkipásztor. Ahogy elkezdtem, egyből azt mondtam, hogy ezt kellett volna csinálnom egész életemben!

Nyárádi ovisok hittanévzárón, 2018.

Áprilisban volt egy közös vizsgatanításunk Kaposmérőben, ahol szívemből szóltál a hallgatókhoz: „amelyik órán nem történik utalás a gyülekezetre, az nem hittanóra”. Van még ilyen vesszőparipád, amit a tanítványaid lelkére kötsz?

Két szó: higgyenek és gondolkodjanak!

Szeretnék egy villámjáték keretében én is két szót mondani neked, amik közül válassz, kérlek!

Előzés vagy követés? Követés.

Lépcső vagy lift? Lépcső.

Feleltetés vagy röpdolgozat? Egyik sem!Témazáró.

Állandóság vagy változás? Változás.

Történeti vagy prófétai könyvek? Prófétai.

Mosoly vagy simítás? Mosoly.

Bicska vagy kenőkés? Bicska.

Komolyzene vagy könnyűzene? Komolyzene.

Körutazás vagy csillagtúra? Csillagtúra.

Páros- vagy csoportmunka? Csoport.

Korinthus vagy Filippi? Filippi.

Bárányos vagy szarvasos zsoltár? Huszonharmadik.

Köszönöm a beszélgetést, és kívánom, hogy Isten áldásával továbbra is derűsen tudd szolgálni a nyárádi és pápadereskei gyülekezeteket, valamint a dunántúli református iskolaügyet!