Ismerjük a mondást, hogy az új seprű jól seper. De miért is seper jól? Számtalanszor találkozunk a munka világában azzal, hogy egy új dolgozó kerül a céghez, és több az órabére, mint egy régi dolgozónak. Miért is van ez így? Talán a piac alakítja a béreket? Esetleg a fiatal munkaerő könnyebben mozdul és vált újra? Nagy előnye az új dolgozónak a régivel szemben, hogy ő még nem tudott az új helyen hibázni, és általában naivabb, vezethetőbb, kihasználhatóbb.
A rendszerváltás során divat lett a hit és a templomba járás. Az addig a rendszert kiszolgáló elit egy köpönyegfordítással elintézte a múltat, miszerint ők is áldozatok voltak. A diktatúra eme jeles személyei is megjelentek a templomokban. Ám a plusz előny hiánya miatt szépen lassan el is tűntek, pedig már fenn volt tartva nekik az első két sor, mert ők lényüknél fogva szerettek közel lenni a tűzhöz.
Az egyházak folyamatosan igyekeznek érzékenyen reagálni az új emberek megjelenésére, főleg a frissen megtértek kasztjára, akiknek a vallási élményét, megtapasztalását példaként állítják mindenki elé. Abban a versenyben, hogy ki is az igaz hívő, jelentős eredményt érnek el a bűnözői múlttal rendelkezők, a kábítószeresek, az alkoholisták, az erkölcstelen életmódból frissen szabadultak. Gyakran hivatkoznak arra, hogy nekik „több bocsáttatott meg, ezért ők jobban szeretnek”. (vö. Lk. ev. 7:47) Ők éppen ezért tudják a tutit, és csak ők hisznek igazán. Az, hogy valakit az élet valamilyen mélységében megszólít az Úr, még nem jelenti azt, hogy az illető azonnal prófétává válik, és közvetlen vonalon kapja azokat az kijelentéseket Istentől, melyeket korábban senki más. Mindig meglep részükről az a magabiztosság, hogy hirtelen bárki bármikor fordulhat hozzájuk, mert világos és egyértelmű kinyilatkoztatást fog kapni tőlük hitről, életről, de még a marslakók mozilátogatási szokásairól is. Nincs semmi alázat, bizonytalankodás, mert ők ismerik az Írást. Ide kívánkozik a Hegedűs a háztetőn darabban Tevje, a tejesember mondata: „De, Uram, neked magyarázzam az Írásokat?”
Ott vannak az új seprűk között még azok az írástudók is, akiket a politika szele csalogatott el a templomba, mert a pedigréjükben jónak tűnik a vallásosság feltüntetése.
Megnyugodhatunk tehát, hogy amíg nem üldözik államilag idehaza a vallást, addig az első két sorba mindig lesz jelentkező.
De mi van azokkal, akik a „B középbe” születtek, és eredendően hitben és tisztességben nevelték őket, és így is élik ma is a mindennapjaikat? Ők akkor már csak „másodrendű hívők”? Szerintem ők az egyház igazi tartóoszlopai, mert a bennük élő hit és a tanítások újra és újra megélednek generációkon keresztül. Ők nem várják a költő szavaival élve „hogy a föld meghasadjon | És tűz nyelje el Sodomát”, hanem istenfélőn, szerényen szolgálják az Urat, az egyházi hagyományokban gyökerezve élik meg a hitüket.
Ahogy Jézus mondta: „Így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók.” (Mt. 20:16) Nem az ülőhely közelsége mutatja meg a valóságot. A nagy és hangzatos kegyes szavak garmada sem visz közelebb az Úrhoz, inkább csak a távolságot növeli, mert sokszor ezek mögött valamilyen érdek munkálkodik. El lehet bújni az Írás mögött, lehet hangoztatni az Igét. Mindeközben pont így élnek vissza többen Jézus nevével, elfedve valódi szándékukat. Jézus arra figyelmeztet: „Nem mindenki, aki azt mondja nekem: »Uram, Uram!«, megy be a mennyek országába, csak az, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyben van.” (Mt. 7:21)
Sajnos olyan világban élünk, amelyben az érdekérvényesítő képesség lényegesebb, mint a valós érték vagy az igazi rászorultság. Akik nem kiabálják ki a nagyvilágba fájdalmukat, azoknak már nem is lehet akkor bajuk. Szépen átlépnek felettük. Elég, ha csendben vannak, húznak, vállalják az anyagi terhek hordozását, és jól mutatnak a különféle statisztikákban.
Az egyházias „B közép” egy jelentős része – koránál fogva – szépen lassan megtér Teremtőjéhez. Mások elmaradoznak, vagy máshol keresik megváltójukat. Elindult a leépülés folyamata. Először a szórványban lévő hívők tűnnek el, majd a kis gyülekezetek templomai néptelenednek el. A nagy gyülekezetekből kicsi lesz, majd szórvány, de a véget ők sem kerülhetik el ebben a folyamatban, hacsak az Isten máshogy nem dönt. A mostani kormány még tud lassítani, fékezni valamennyire. De meddig lesz ez így? Meddig tart ez a „kegyelmi állapot”?
Csak az odaszánt, hitből, hűségből fakadó tettek, és a valós helyzet őszinte feltárása segíti a megmaradást. Csak így lesz a közösség valódi, egymásra számítani tudó, igazi gyülekezet, nem csak olyan közönség a vasárnapi istentisztelet egy órájában, akik nem is ismerik egymást. Időt, energiát kell szánni az emberi kapcsolatokra. A kegyes mondatok, a hangzatos jeligék, jelmondatok leírva, kiplakátolva csak a lelkiismeret megnyugtatásra jók. Úgy érezhetjük, hogy tettünk valamit, de igazán nem segítenek és nem osztoznak X vagy Y gyászában vagy örömében.
Sajnos sokan nem tudják, hogy a hit lángja belülről melegít, és kifelé világít a tetteinkkel, lényünkkel.
Tisztában kell lenni azzal, hogy a világ változik, és újabb és újabb kihívásokat támaszt, amire megfelelő választ kell adni. Nagyon jó, ha sok „új seprű” sepri a jövőbe vezető utat, de szem előtt kell tartani nemcsak a célt, hanem azt is, hogy honnan indultunk. Mindig az őseinktől örökölt jézusi tiszta forrásból merítve lehet igazán megújulni. A házat is csak biztos alapokra lehet építeni. Hiába hozzuk azonban a sok új cserepet, ami plusz terhelést jelent az épület szerkezetének, ha a falak alátámasztása már ingatag. Nem szabad leírni, lebecsülni a „B közepet”, mert az ő hitük, odaszánásuk eredménye a jelenünk. Mi vagyunk a felelősek, hogy olyan megtartó közösséget hagyjunk örökül gyermekeinknek, unokáinknak, mint amire mi is építhettünk.
