Dr. Barna B. Péter kutató fizikussal, a Pápai Kollégium öregdiákjával, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Energiatudományi Kutató Központjának emeritus professzorával, a Magyar Tudományos Akadémia Eötvös József koszorúval kitüntetett doktorával, több hazai és nemzetközi tudományos díj birtokosával, az International Union for Vacuum Science, Technique and Applications (IUVSTA) nemzetközi tudományos szervezet tiszteletbeli elnökével beszélgetni nyereség. Gondolkodását, keresztyén és magyar érzületét meghatározó értékekre tett szert saját, majd Dr. Márkus Jenő tatai lelkész családjában, a tatai református gyülekezetben és annak elemi iskolájában, a Pápai Református Kollégiumban, a Keresztyén Ifjak Egyesületében és Karácsony Sándor körében, valamint az egyetemen Pócza Jenő, Faragó Péter és Cornides István tudományos műhelyében. Kilencvenöt éves korát meghazudtoló erőben, frissességgel és tudományos aktivitásban él. Kimagasló szakmai munkája elismeréseként augusztus 20-án Magyar Érdemrend parancsnoki kereszt polgári tagozat kitüntetésben részesült. Szavai kötőszövetét szeretet, tisztelet és békesség alkotja. Emlékezése több, mint megtörtént események láncolatának felidézése: elgondolkodik az ember egyéniségének kialakulásáról, emlékeiben felsejlik a Gondviselő Isten szüntelen jelenléte.
Beszélgetésünk kezdetekor végtelen kedvességgel felajánlotta, hogy ne szólítsuk egymást Professzor úrnak és Nagytiszteletű asszonynak, hanem Péter bácsinak és Boglárkának, hiszen mindketten Isten gyermekei vagyunk. Mondataiból alázat és Istenbe vetett hit árad:
Szeretném előre bocsátani, hogy még nem adtam interjút, és nyilvánosság előtt még nem beszéltem magamról. Ebben újdonsült vagyok, és nem szeretnék úgy tűnni, mintha nagyra tartanám magam. Bevallom, néhány helyzetet kivéve nem sokat foglalkoztam azzal, hogy az életem hogyan alakult. Valahogy az volt mindig, hogy ami „adódott”, amit feladatul, vagy lehetőségként kaptam, vagy szükségesnek éreztem és így belülről feszített, azt csináltam. Most, hogy Boglárka felhívott és felvázolta kérdéseit, kezdtem utána gondolni, hogy miként is volt az életem. Érdekes módon, az egyik napon, amikor reggel felébredtem, s az ágy szélén ülve gondolataim a tervezett beszélgetés körül forogtak, a mellettem lévő könyvespolcon észrevettem Karácsony Sándor „Nyugati világnézetünk felemás igában” című könyvét. Levettem és kinyitottam ott, ahol egy lap kilógott. Karácsony Sándornak, a 20. század első fele nagy hatású gondolkodójának, pedagógusának szokása, nagyon lényeges törekvése volt, hogy versek idézésével támassza alá, amit mond. Itt is egy versrészleten akadt meg a szemem: „Titkos hálóit értem szőtte / S hogyha leborulok előtte, / Bűneim elfelejti.” – ez Ady Endrének a „Hazamegyek a falumba” című verséből való gondolat. Ady ezt nyilván a falujára értette. Én pedig arra döbbentem rá, hogy nekem az életem alakulhatott így, hogy az Úr Isten titkos hálóit értem szőtte. Ezen az ember elérzékenyül, mert nagyon sok ilyen dolgot találhatok az életemben.
A másik dolog, amit még elöljáróban felhozok, egy velem kapcsolatos levél. Valamikor az 1990-es évek közepén felhívott Kövendi Dénes tanár, irodalomtörténész barátom, akit Karácsony Sándor körében ismertem meg. Elmondta, hogy szeretne egy rám vonatkozó levelet átadni, amelyet Karácsony Sándor hagyatékának feldolgozása közben talált meg. A rövid levelet Dr. Márkus Jenő nagytiszteletű úr, tatai lelkipásztor írta 1946-ban, amikor egyetemi tanulmányaimat Budapesten elkezdtem. (Szerkesztői megjegyzés: Dr. Márkus Jenő tatai lelkipásztor Dr. Márkus Mihály dunántúli püspök édesapja.) A levél így szólt: „Kedves Sándor Bácsi, Barna Pétert ajánlom kedves Sándor Bácsi pártfogásába. Péter évek óta házunkban él. Apja, anyja meghalt, magunkhoz vettük. Pápán érettségizett. Mérnöknek készült. Mostanában úgy gondolja, hogy inkább tanári pályán a helye: számtan-fizikában. Jelentős változást látunk nála. Nem akarja magának az életet, készül adni az életét. Ebben kellene neki segítség. Meg a tanulmányi vonalon való elhelyezkedésben. Kiénkben derék és kedvelt munkás. Értelmes fiatalember. Jó lélekkel ajánlom. A nyáron érettségizett, az őszre megy egyetemre. Tisztelettel, szeretettel, Tata, 1946. jul.21. Jenő”. Nem akarja magának az életet? Készül adni az életét? Hát, ilyennek tapasztalt meg Jenő bácsi? Ilyen is voltam, s ilyen is maradtam? Sorjáztak bennem a kérdések, mikor először elolvastam a levelet, meg most is, míg Boglárka olvasta. Nem is tudtam róla. Nem akartam én semmi ilyet sem csinálni. Mert hol és mit is csináltam akkor, amit Jenő bácsi láthatott, megtapasztalt? Tatán a KIE-ben, a gyülekezetben, meg a családban? Azt csináltam csak, amit egyszerűen nem tudtam nem megcsinálni, mert ösztönösen, belső késztetésre csinálnom kellett. Vagy úgy éreztem, ha megcsinálom, attól jobbá, boldogabbá lesz valami, vagy valaki. Olyanokat, amilyeneket már Pápán is csináltam. De az is serkentett, hogy ilyenkor nagyon jó érzés fogott el.
Nézze el Boglárka, hogy mindjárt magamhoz ragadtam a szót és magamnál is tartottam. De úgy éreztem, kérdései előtt ezt el kell mondanom. Akkor most várom kérdéseit.
Mi is volt az, amit csináltam Pápán? Az alsósok egyik vasárnapi iskolás csoportját vezettem, regös cserkész voltam, megszerettem a népdalokat, néptáncokat. Nagyon jó volt a gyerekekkel Bibliát olvasni, arról beszélgetni, imádkozni. Népdalokat énekelni, táncolni. Természetes, ösztönszerű volt, hogy a tatai KIE-ben is megtegyem ezeket, Bibliát olvassunk, imádkozzunk együtt, segítsek Koszorús Sándornak az énekkar megalakításában, néptánccsoportot szervezzek, aztán műsoros esteket, délutánokat rendezzünk, ifjúsági nyári táborokat szervezzünk. Színdarabok, előadások szövegét gépeljem, meghívókat készítsek. Természetes, ösztönszerű volt, hogy mindezt csináltam. Mindezt erősítette Jenő bácsi és Lenke néni példája, hogy mi mindent lehet a gyülekezetben csinálni, a közösség és mások számára tenni. A gyülekezetben sok lehetőség volt. Nem lehetett ezekkel nem élni, ezeket nem kihasználni, a közösségnek nem adni, nem továbbadni azt, amit tudok, amit jónak, szépnek és hasznosnak ismertem meg. Nem észrevenni azt, amire másoknak szüksége van, nekem pedig van, vagy meg tudom csinálni. Hogy mi is ez az ösztönös „élet adása”, azt egyetemista koromban hallottam meg Karácsony Sándortól. De, bevallom, érdemben csak most gondoltam végig és értettem meg, amikor a Boglárkával tervezett beszélgetés kérdéseit megkaptam. Ezek sarkalltak erre. Újra elolvastam Karácsony Sándor „Barátság, szerelem, hivatás” című könyvét. Az „Ifjúság: hivatás” című fejezet első részének harmadik pontjában „Az ifjúkor és az odaadás ösztöne” cím alatt ilyet olvashatunk: „Életjelt ad magáról másik alapösztönünk, a gyűjtő ösztön mellé az adakozó ösztön. Eddig az okozott örömet, ha elvehettem, magamévá tehettem, ha volt valamim. Most új örömet ismertem meg. Kimondhatatlan boldogságot érzek, valahányszor odaadhatom valamimet, vagy valamit önmagamból. Ha nyomom marad a világon.” Később pedig ezt írja: „Az ifjúkor az odaadás iskolájának az időszaka. Arra adta Isten mindnyájunknak, hogy megtanítson bennünket második hatalmas ösztönünknek parancsait követhetnünk. Venni és adni tudni: ez a két nagyszerű emberi gesztus adja a teljes élet ritmusát. Csak az igazán ember, aki ezt a két művészetet a legmagasabb fokaiban érti és élni tudja: a gyűjtését és szórásét.” Úgy érzem, a Pápai Kollégiumnak nagy szerepe volt abban, hogy olyan lettem, amilyennek Jenő bácsi meglátott.
Hova valósi Péter bácsi családja?
A tatai református anyakönyvek alapján a családom apai ágon az 1700-as évekig visszavezethető. A hajdani gondnokok névsorában olvasható ükapám, Barna János neve. Végig paraszt család volt, csak nagyapám, Barna Péter, Dániel testvére jött föl Budapestre. Gödöllőn volt kertész. Fiai nagyon szép pályát futottak be. Az egyikük, Béla, a háború előtt Budapest rendőrfőkapitány-helyettese lett, és a „Pál utcai fiúk” egyik tagja volt. A Lónyay Utcai Református Gimnáziumban tanult. A másik, Aladár, a pénzügyminisztériumban osztályfőnök volt és a Kálvin téren presbiter. A harmadik, Dániel, matematika-fizika szakos tanár lett. Neve, mint jó példamegoldó diáké, sokszor szerepelt a Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapokban. Sajnos még diákkorában, a tatai Nagykert utcai ház kertjében, játék közben a patak kőhídjának esett, az így szerzett súlyos gerincsérülésébe halt bele fiatalon. A mi águnkon édesapámnak öt testvére volt, ő volt a legfiatalabb. A négy lány mind korán férjhez ment, édesapám pedig a háború miatt későn nősült, ezért a családunkban egy olyan érdekes dolog alakult ki, hogy a lány ágakon nem a velem egykorúakkal voltam unokatestvér, hanem az édesanyjukkal vagy akár a nagyanyjukkal. Édesapám, Barna Lajos postafelügyelő lett, de fiatalon, az 1920-as évek elején nyugdíjazták. Ennek okáról nem hallottam, csak sejtem, hogy baloldali kapcsolatai lehettek (nagyon jóban volt pl. Nagy Kornél dunaalmási lelkésszel, aki erősen baloldali volt, s aztán 1943-ban koncentrációs táborba is vitték). Arra emlékszem, hogy a társadalmi problémák erősen foglalkoztatták, de előttem ilyesmikről csak elvétve esett szó. Édesanyám, Héreghi Terézia ácsi parasztcsaládból származott. Arról a családról nem tudok olyan sokat, csak azt, hogy az ácsi református gyülekezethez tartoztak. Héreghi István nagyapám temetésére emlékszem. Négyéves lehettem akkor. Tűzoltói tiszteletadással a templomtól indult a gyászmenet.
Milyen volt gyermekkora?
Gyerekkorom nagy szabadságban telt, mert kint a szőlőhegyben laktunk, úgyhogy a terep az nagy volt. De sajnos a szüleim, amint azt Jenő bácsi említett levele már feltárta, korán meghaltak. Négy-öt éves lehettem, amikor édesanyám tüdőbajt kapott, és ez attól kezdve a család életére rányomta a bélyegét. Gyerekként én annyit tapasztaltam ebből, hogy sokat járt orvoshoz, és a házon kívüli mozgását elgyengült állapota eléggé korlátozta. Velem való fizikai kapcsolatában igen visszafogott volt, nehogy megfertőzzön. Ettől kezdve nemigen vett az ölébe, nem csókolgatott, babusgatott. Édesapám nagy biciklis volt, úgyhogy rengeteget bicikliztünk vele, mihelyt meg tudtam ülni a kormány mögötti, vázra szerelt nyeregben. Emlékszem, élveztem a tájat, a haladást, a látottak állandó változását, élénken figyeltem – még most is visszahallom – a gumi sercegését a finom kavicsos úton, a küllők fényjátékát, és sokat beszélgettünk. Sokszor gondolok erre, amikor ma hátulra szerelt ülésen a fejüket kényszeredetten jobbra-balra forgató gyerekeket látok. Ácsra sem vonattal mentünk, hanem biciklivel.
Közelünkben nem sokan laktak, így közelebb lakó barát csak néhány akadt. Legjobb kisgyerekkori barátom Körmendi Géza volt. Az elemi iskolában lettünk barátok. A közös második-harmadik osztályban ő az alsóbb osztályba járt. Gézáék a város belsejében laktak egy parasztcsalád házának emeletén. Így természetes lett, hogy általában ő jött hozzánk a nagy szabadságba. Sokat játszottunk tanár-diákosdit. Én, talán mint már a magasabb osztályos, voltam a tanító, s ültem kerítésünk oszlopának tetején, míg ő, a tanuló, lentről hallgatta a „valamit”, amire nagy lelkesedéssel okítottam. Első „tanítványomra” büszke lehetek, mert Eötvös József díjjal kitüntetett kiváló tanár, a tatai Eötvös József Gimnázium nagyformátumú igazgatója, néprajzkutató és neves helytörténész lett belőle. Az első négy osztályt Tatán, a református elemi iskolában végeztem, majd a gimnázium első három osztályát a tatai piarista gimnáziumban. Nem tudom, milyen indíttatásból, talán édesanyám betegségének súlyosbodása miatt is, édesapám 1941-ben úgy döntött, hogy menjek Pápára, a Református Kollégiumba. Úgyhogy én negyedikesként kerültem Pápára, ami számomra egy igen nagy változás volt. Úgy érzem, ez is a hálószövés egyik lépése volt. (Szerkesztői megjegyzés: az egykori nyolcosztályos gimnázium negyedik osztálya ma az általános iskola nyolcadik osztályának felel meg.)
Milyen emlékeket őriz a tatai iskoláról?
Az elemi iskola a templom udvarában volt, s így a templom életem természetes tartozéka is lett. Emlékszem, sokat aggódtam is érte égiháború idején. Amikor nagy villámlások, dörrenések voltak, rohantam szobánk ablakához, ahonnét a templom tornya jól látszott, s izgatottan néztem, épségben maradt-e. Templomba édesapámmal jártam. Az összevont második-harmadik osztály egy érdekes együttes volt. Amikor a tanító néni az egyik osztállyal foglalkozott, a másiknak a kiadott feladaton kellett dolgoznia. Az második osztályosok például általában egy harmadik osztályos felügyelete és segítsége mellett gyakorolták az írást, a számolást, a megtanult verseket, vagy rajzoltak. Ilyen felügyelőnek lenni kitüntetés volt, de a feladat és felelősség egyidejű tudatosulása is. Ilyen felügyelő-segítő én is többször lehettem. Az első osztály állandó tanítója, Szalay Júlia, szigorú, de mély érzésű, következetes tanító egyéniség volt. Hosszú szolgálata alatt generációkat indított útjukra. A betűvetést, a rendszeres és pontos munkát, a közösségi rendben dolgozást és a társak segítésének örömét is már nála sajátíthattuk el és tapasztalhattuk meg. Nagy hálával és szeretettel gondolok rá. De hálával és szeretettel gondolok a fényképen látható Pereczes Etelka tanítónőre, a második-harmadik összevont osztály tanítójára, és Nyilas Antal tanító úrra, a 4. osztály tanítójára is. Számomra egyértelmű, hogy egyéniségem jó oldalainak kialakulásában a Tatai Református Elemi Iskolának meghatározó szerepe volt.
Itt még egy dologra kitérek. Említettem, hogy a város szélén, már a szőlőhegyben laktunk, ami a város közepétől, s így az iskolától is több mint egy kilométerre volt. Ezt az utat, az első osztály első félévét kivéve, amikor édesapám vitt és hozott biciklivel, gyalog tettem meg naponta négyszer, táskával a hátamon. Négyszer, mert abban az időben délelőtt 8-tól 12 óráig és délután 2-től 4 óráig volt tanítás. Az ebédet bizony gyorsan kellett megennem, hogy 2 órára visszaérjek. S ez legtöbbször így volt, még az esős, havas időben is. Kivételek természetesen voltak. Annyi könnyebbségem volt, hogy nagy hóesés idején egyik, az iskola közelében lakó osztálytársaméknál ebédelhettem. Mai gondolkodásunkkal felvetődhet a vélemény, hogy milyen lelketlen apám volt, aki szeretett is biciklizni, s mégsem vitt és hozott engem mindig, hanem hagyta, hogy „fárasszam”, „terheljem” magam, a „szegényke” sovány gyerek. Ahogyan a rokonságban többen aggódtak is értem. Visszagondolva minderre, számomra egyértelmű, hogy ez így volt jó, így vált hasznomra. Ellenkező esetben megfosztott volna attól, hogy természetessé váljék számomra, ami természetes. Az is, hogy az életben folyamatok vannak, amelyek összetettek, s az embernek ezt így kell megélnie, vállalnia jó szívvel. Így számomra az iskolai tanulásnak természetes része volt, hogy magam elmegyek az iskolába, de természetesen vannak kivételes helyzetek, amikor valóban segítségre szorulunk.
Gimnáziumi éveim alatt, a gyülekezet keretében működő Soli Deo Gloria (SDG) diákegyesületi csoportnak lettem tagja. Rendszeresen összejöttünk bibliaórára, beszélgetésre. Ezeket felsőbb osztályos diákok tartották, az én időmben László Gábor. Mély, maradandó benyomást tettek rám nemcsak azok az alkalmak, amelyeken Soós Géza, az SDG karizmatikus főtitkára volt közöttünk és hallgathattuk bibliamagyarázatait, előadásait s beszélgethettünk vele, hanem az is, amit megtudtunk róla. Hivatalos teendői mellett, – a belügyminiszter személyi titkára volt a háború első évei alatt -, minden szabad idejét az SDG szervezésének és a körök látogatásának, a diákokkal való találkozásnak szentelte. Szinte minden hétvégén járta az országot. Látogatásai alkalmával a szolgáló, az Isten és ember közös ügyét elszántan szolgáló ember példaképe képlett meg bennünk.
A felekezeti hovatartozás mellett milyen különbség volt a tatai piarista és a pápai református középiskola között?
Hát, most olyan kérdést tett fel Boglárka, amelyről megint hosszabban fogok, pontosabban, tudok csak beszélni. Ugye jól megijesztem? (elmosolyodik) De nem a különbségről fogok beszélni, hanem elsősorban arról, hogy a Kollégiumban egy sajátos diáktársadalomba csöppentem, amely egyéniségem, életem alakulásában meghatározó lett. Ugyanis ez a diáktársadalom, Karácsony Sándortól most már tudom, lehetőséget, keretet és eszközöket is adott ahhoz, hogy az emberré érés ifjúkori lépcsői bennem a maguk idejében többé vagy kevésbé megvalósulhassanak, az emberi élet alapösztönei természetes úton kifejlődhessenek és begyakoroltathassanak.
A piarista gimnáziumban nagyszerű tanárok voltak. Tőlük tanultam meg tanulni, ismereteket, tudást begyűjteni, feldolgozni. És összefoglalni is. Ott tanított akkor Öveges József is, a legendás fizikatanár. Sajnos az alsó osztályokban még nem tanultunk fizikát, így én közvetlenebbül nem találkozhattam vele. Így nem ő szerettethette meg velem a fizikát. Tatán a napi iskolai élet igen szigorú fegyelmezettségben folyt. Természetes volt az is, hogy az óraközi szünetekre tanári felügyelet mellett sorban, szó nélkül vonultunk le az udvarra, majd utána ugyanígy föl is. Így azután Pápán az első tanítási napokon egészen megzavarodtam, s szófogadó, jó gyerek lévén, a fegyelemhez könnyen igazodóként, kétségbe is estem, hogy hova is kerültem. A Kollégiumban nincsen rend és fegyelem? – döbbentem meg. Itt ugyanis, például amikor kicsöngettek s befejeződött az óra, a gyerekek „uzsgyi neki”, rohantak le a lépcsőn, majd becsöngetésre ugyanígy vissza is. Ilyenkor semmi sorbaállás, vonulás. Aztán a március 15-i városi ünnepségeken, vagy a sportünnepségre vonulva és magán az ünnepségen, ahol közel 600 gyerek együtt végzett talajgyakorlatokat, megtapasztalhattam, hogy ez az egyébként „szabadon tenyésző” diákság milyen fegyelmezett tud lenni, amikor annak van ideje.
Rövidesen újabb dolgok is kezdtek feltűnni. Osztálytársaim, anélkül, hogy kérdeztem volna, büszkén kezdték megmutatni azokat a diákokat, teológusokat, akik nagy tiszteletben álltak, akiket nagyra becsültek, és rendszeresen hozzátették, hogy ő terítő, aki a többieknek, akik az asztaloknál ülnek, felszolgálja az ételt, ő meg a csigás, a dárdás, vagy éppen a dispenzátor vagy a szénior, a szénior-inas. A szolgálattevők a Konviktuson. (Megjegyzés: konviktus, köztartás volt az étkezde neve.) Emlékszem, először meglepődtem: miért is érdekes ezt tudnom róluk, miért érdemelnek ekkora figyelmet, megbecsülést azok, akik felszolgálók? Különösen akkor, mikor még azt is hozzátették, hogy nem mindenki lehet ám terítő. Aztán kiderült: kitűnő tanulók, de szegény sorsú diákok, akik ezért a szolgálatukért ingyen érkezést kaptak. Ettől kezdve aztán én is nagy tisztelettel néztem fel arra, aki nekem felszolgált. Egyikükről-másikukról azt is megjegyezték, ő a Képzőtársaság elnöke, ő nyerte az országos gyorsíró versenyt. Nekik volt a legnagyobb tekintélyük a gimnáziumban. Hát nem csodás nevelőerő ez? Így volt tekintélye többek között az én időmben Csoóri Sándornak, korábban Lőrincze Lajosnak és Somogyi Józsefnek is, aki neves szobrász lett, a Képzőművészeti Főiskola rektora.
Még egy dolgot említek, ami érdekes volt számomra. Az osztálytársak számon tartották egymást. Amikor a 4. osztályban Pápára kerültem, egyik osztálytársaméknál, Gyimesi Zoliéknál laktam. Zoli mindjárt mesélt az érdekesebb osztálytársakról. Így Balázs Gyurkáról is. Az osztályban majd rögtön megismered, magas, nagydarab gyerek, mondta. Vidám és huncut is. A csínytevésekben is benne van. S milyen merész! Otthon a legmagasabb jegenyefa tetejéről is leszedi a vércsefészkeket. És ő az az osztályban, aki minden írásbeli feladatát mindig pontosan, igen szépen készíti el, s aki mindig mindent tud. A felelésnél sem tudják megfogni. Persze, mindig kitűnő. S ha kell, segít, magyaráz. Majd megtapasztalod. Nyugodtan fordulhatsz hozzá. S tudod, folytatta, bejáró, Rábaszentandráson laknak. Minden reggel 6 órakor indul a vonata. Majd háromnegyed órát utazik, s fél órát gyalogol az állomásról a Kollégiumig. S úgy tudom, tette hozzá, reggel, indulása előtt még az állatokat is megeteti, mert gazdálkodnak. Szünidőben pedig a határban dolgozik. Persze, Zoli is a kitűnő tanulók közé tartozott. Gyurka aztán mérnök lett, egyetemi tanár, a Műszaki Egyetem Építőanyagok Tanszékének vezetője, az MTA doktora, Széchenyi-díjas, Budapest díszpolgára. Közismert volt róla, hogy reggel 6 és 7 óra között már a tanszéken dolgozott. Gyimesi Zoli szintén mérnök lett, az Akadémia Központi Fizikai Kutató Intézetében az 1960-as években létesített atomreaktor építésének vezetője, majd az intézet igazgatója. Munkáját állami díjjal ismerték el.
Az önszerveződő diákélet miben mutatkozott meg Pápán?
Egy eleven, mozgalmas életet élő diáktársadalomba csöppentem bele a Kollégiumban. Most, hogy diáktársadalom, így kimondom, meg is hökkenek és el is bizonytalanodom, hogy mit is mondjak, mit is mondhatok erről a „diáktársadalomról”. Hogyan mutathatom be úgy, hogy a mai gondolkodási beidegzettségek mellett érzékeltetni tudjam annak lényegét, sajátosságát. Ilyeneket újságoltak osztálytársaim: megválasztották (mármint a felsősök) a Képzőtársaság elnökét, tisztikarát, kiírták a jövő évi pályatételeket, a felsősök még most is vitatkoznak Bódis István izgalmas előadásán, amit a múlt heti ülésen tartott. Tudod, ő az, aki a dárdás, tette hozzá egyikük. A Képzőtársaságban élénk az élet – magyarázták. Szinte minden héten tartanak ülést, ahol van, aki a saját versét vagy írását olvassa fel. A bírálók s a hallgatóság aztán megbírálja. Ünnepi ülésen ismertetik a díjnyertes pályaműveket, amelyeket egy felkért bizottság véleményezett. A nyertesek előadhatták azokat. Jövőre, amikor már felsősök leszünk, már mi is tagjai lehetünk a Képzőtársaságnak, mondja padtársam. Holnap dől el a Képzőtársaság ülésén – újságolta egy másik –, hogy kik mondhatják az ünnepi beszédeket március 15-én a Kollégium előtti téren a hősi emlékműnél, a Petőfi- és a Jókai-háznál. Úgy tudom – folytatja –, a Jókai-háznál Gyenge Zoltán tarthatja majd a beszédet, aki az internátusban szobatársam és csoportunk felügyelője. Nagyon rendes, sokat segít a tanulásban, a rendet, a fegyelmezettséget megköveteli. A Konfirmált Ifjak Egyesülete két hét múlva tart vallásos estet a templomban, ahol én is szavalni fogok – lelkendezett máskor egyik osztálytársam. Szép Zsiga osztálytársam, aki Naszályról, a Tata melletti faluból került a Kollégiumba, újságolta, hogy a regöscserkész csoport új műsorral készült el. Vasárnap délután Adásztevelre megyünk, gyalog – újságolta. Közben nagyokat danászunk. A tábortűznél én is táncolok majd – teszi hozzá. Az is nagy élmény, amikor megtaníthatjuk az énekeket, táncokat előadásaink után a gyerekeknek. Gyere velünk. Remélem, te is közénk állsz nemsokára – biztatott. Aztán – újságolta – a jövő hétvégén itt lesz Szarka Gyurka, Hegyi Imre, meg Bodolay Géza, akik már egyetemisták. Azt nézd majd meg, hogy ők hogyan táncolnak!
A diáktársadalom ilyen szerveződések formájában létezett és élt. A diákok hozták létre ezeket a kollégium történetének különböző korszakaiban, általában tanári kezdeményezésre. S mielőtt megemlíteném, hogy milyen szerveződések vártak még rám, és ezek közül melyikekben vettem részt, nem tudom megállni, hogy fel ne olvassak néhány rövid részt Bodolay Géza nagyszerű írásából, ami az 1981-ben megjelent „A Pápai Kollégium története” c. kötet 184. oldalán található. Azt írja le, hogy a Képzőtársaság alapítását a nagyhatású tanár, Tarczy Lajos arra a diákideálra gondolva kezdeményezte 1841-ben, akinek: „a puszta iskolai tanulás csupán alap, melyre választékos magány foglalkozás rakhat szellemileg erős épületet”, majd indoklásként: „csak a magány szorgalom minél hívebb ápolása s élesztése által lehet az értelmi súlyt folyvást magasabbra emelni”. Hozzáteszi azt is, hogy „az ifjak közti véleményközlés, eszmesurlódás bizonyos bátorságot s ügyességet teremt” s „az egyes tárgyakróli nézetet hatalmasan tisztítja.” A „magány szorgalom ápolására” adta meg aztán a lehetőséget a diákok által maguk közül választott tisztikar vezetésével működő Képzőtársaság. A Képzőtársaságot Petőfiék azonnal magukévá tették, birtokba vették. „Édes örömmel függök serdülő Képzőtársaságunk növekedésén és az valóban növekszik. Az idén is vagynak már pályatételek kitűzve lírára, balladára, novellára és tudományos értekezésre. …Már beadtuk pályamunkáinkat, e hónap 30-án lesz örömünnepünk, melyben a jutalmat s dicséretet nyert munkák elszavaltatnak, s felolvastatnak. A jövő évre zsebkönyvet fogunk kiadni, érdemkönyvünk jobb műveiből.” – lelkendezik aztán minderről barátjának küldött levelében Petőfi. S mai látásommal, beleélve magam Petőfiék és pápai-diák-magam lelki világába, lelkendezve mondom: csodás szervezet a Képzőtársaság, hogy lehetőséget ad annak megvalósítására, megélésére, ami már koromnál fogva feszített, kényszerített is, hogy megvalósítsam. S ami életszükségletem, létszükségletem is. Biztatást, meg keretet, közeget, hallgatóságot ad, akiktől aztán visszhangot, visszajelzést is kapok ahhoz, hogy begyűjtött tudásomból, ismeretemből, tapasztalataimból, formálódó gondolataimból, társaimtól meghallott-vett gondolatokból valami olyan újat hozzak létre, amely már az én alkotásom s olyan jelentős, meg persze „világraszóló” is, hogy nem tarthatom tovább magamban. Fel kell mutatnom, s meg kell osztanom másokkal is. Át kell adnom, mert tudom, érzem, nekik is szükségük van rá, és az mindnyájunknak hasznára lesz. A március 15-i városi ünnepségeken is elmondhattuk, megmutathattuk „világmegváltó” gondolatainkat. Így 1944. vagy 1946. március 15-én is, hogy 1848 ismeretében milyen gondolatok feszülnek bennünk a mát illetően. Elevenen él bennem az a feszült állapot és lelkesedés, amellyel az 1946. március 15-e előtti napokon a Jókai-háznál elmondandó beszédemre készültem. Most pedig az a nagy élmény és ajándék számomra, hogy beszélgetésünk s ehhez kapcsolódó elgondolkodásom során, úgy érzem, egységbe hozhattam Tarczy pedagógiai meglátását és Karácsony Sándor társaslélektani és fejlődéslélektani elemzésre épülő tanítását az ifjúkor tulajdonságáról, életszükségletéről.
A Képzőtársaságéhoz hasonló szerepe volt a Konfirmált Ifjak Egyesületének is. Én ebben voltam aktívabb. A bibliaórákon kaptunk, vettünk, töltekeztünk; az alsósok részére tartott vasárnapi iskolai összejöveteleken, kirándulásokon és a Pápán, a Pápa környéki gyülekezetekben tartott vallásos esteken adtunk. Egyik, a pápai templomban tartott vallásos estünkön nagy merészséget is elkövettünk. Tatán, Jenő bácsi (megjegyzés: Dr. Márkus Jenő lelkipásztor) kitartó munkálkodásának köszönhetően a zsoltárokat már akkor eredeti dallamukkal, ritmikusan énekeltük. Megtapasztaltam, hogy milyen szépek, életesek így a zsoltárok. A ritmikus éneklés lelkes híve lettem. A pápai gyülekezetben az akkori, általánosan használt formában, elnyújtottan énekeltek. Ennek elkötelezett híve volt Olé Sándor pápai lelkész, a főiskolai igazgatótanács lelkészi elnöke. Feszült bennem, hogy meg kell mutatnunk a pápai gyülekezetnek a ritmikus éneklés felemelő voltát. 1946-ban, amikor a Konfirmált Ifjak Egyesületének titkára voltam, olyan vallásos estet rendeztünk a templomban, ahol beszéltem a ritmikus éneklés nagyszerűségéről, felemelő voltáról. Az egyesület tagjaiból szervezett eseti énekkarral és zenekarunkkal, meg diák orgonistánkkal be is mutattuk ezt. Szidást, amire számítottunk, ugyan nem kaptunk, de dicséretet sem.
A cserkészcsapat keretében működött regöscserkész csoport és modellezőkör. A regöscserkész-csoportnak voltam aktív tagja. A gimnáziumban működött még Evangélikus Diákszövetség, Szent Imre kör, énekkar, Ifjúsági Segítő Egyesület, fotókör, gyorsírókör, sportkör. Én rövid ideig a vívószakosztály tagja voltam, de sokra nem vittem. Énekelni viszont nagyon szerettem, s ma is szeretek, de hallásommal gond volt és van. Bekönyörögtem magam az énekkarba, de csak úgy tudtam énekelni, ha a szólam közepébe álltam. Különben hol az egyik, hol a másik szólam húzott magához.
Milyen volt az élet az internátusban, az akkori diákotthonban?
Én nem voltam kollégista, hanem magánháznál laktam. A diákotthon szerveződését, életét csak kívülről ismertem, az osztálytársaim tapasztalatából. Az internátusnak csak igazgatója volt. Több tanár, nevelőtanár, mai szóhasználattal, nem volt. Az én időmben a nagy tekintélyű történelemtanár és személyiség, a korábbi országgyűlési képviselő, Szűcs Dezső volt az igazgató. Engem is tanított. Kancsal volt, ezért sohasem tudtuk, hogy mit lát meg. Nagyon vigyázni kellett, hogy a „háta mögött” mit akarunk elkövetni. A szobák négy-öt-hat ágyas beosztással voltak, élükön a szobafőnök állt. Ő általában hetedikes, nyolcadikos volt. Feladata volt az is, hogy az alsóbb osztályosokat tanulásukban segítse. Aztán következtek az alattuk lévő évfolyamokból származó diákok, és természetesen voltak ott elsősök is, akiket szecskának hívtak. Csoóri Sanyinak van erről egy nagyon szép írása. (Szerkesztői megjegyzés: Csoóri Sándor költő, 1950-ben érettségizett a Pápai Református Kollégium Gimnáziumában, említett írásának címe: Diákévek harangzúgásban.) Régi hagyományból jött, hogy a fölsőbb osztályosokat urazni kellett. A szobákat a diákok takarították. A szobák és az internátus rendjéért a felsőbb osztályosok közül kiválasztott csoportfelügyelők voltak a felelősek. Nekik kellett minden fegyelmi jellegű problémát is megoldani. Szűcs Dezső igazgató úr elé alig kerülhetett ügy.
Kik tanítottak a pápai református gimnáziumban?
Azt kell mondanom, karakterisztikus tanáregyéniségek. Közülük számosan nagy tanáregyéniségek voltak. Szinte mindegyikőjükről szólnom lehetne. Néhányukat felidézem most, akik közelebb álltak hozzám. Nagy tanáregyéniség volt Rab István igazgató úr és – már kezdő tanárként is – Lőrincze Lajos. Ők engem nem tanítottak. A. Tóth Sándor rajzolásában is megcsodáltan lendületes, magával ragadó egyéniség volt, a cserkészcsapat tanár parancsnoka. Tőle kaptunk útmutatást arra is, hogy hogyan kell nézni és látni a világot. Lényeges – mondta –, hogy mindig szerezzünk rátekintést arra, amit látni akarunk. Szemmel és értelmünkkel-tudatunkkal egyaránt. Csoóri Sándor már idézett írásából sokat megtudhatunk róla. Vitéz Kovács Lajos, a legendás Szakúr testnevelésórái szinte percnyi pontossággal megtervezett program szerint, igen fegyelmezetten folytak. Élveztük is, mert lendület volt bennük. Élettel voltak teli. A városi sportpályán Szakúr által rendezett legendás tornaünnepélyek, az azokra történő felvonulások nemcsak nekünk, diákoknak, a megélőinek, de a városnak is nagy eseményei, látványai voltak. S mindnyájan nagyon élveztük, nagy élményt jelentettek annak ellenére (vagy éppen azért?), hogy mindenkit magával ragadó fegyelem, pontosság jellemezte. Így a tornaünnepélyek lefolyása mindig könnyed, gördülékeny volt. Szakúr sportkörei, amelyeket a gyakorlatban „kapitányok” vezettek, legendásak voltak. Varga László, a természettan tanára valami miatt kedvelt engem, s megbízott a gyűjtemény leltárának megújításával. Ez nagy előjogot is biztosított, amit természetesen büszkén élveztem is. Kulcsom volt a szertárhoz, s oda, a diákok közül egyedüliként, bármikor bemehettem. Ez a munka nagy hasznomra vált. Itt tanultam meg a rendszerezést, katalogizálást, és a pontos, felelősségteljes írásbeli munkát. Osztályunknak a matematikát és fizikát Kari bácsi, Vásárhelyi Károly tanár úr tanította. Nagy élmény volt, amikor magyarázatában, előadásában-elmesélésében feltárultak előttem a fizikai jelenségek, folyamatok, összefüggések, az elvek és azoknak matematikai formában való leírhatósága. Meg az, hogy ezek hogyan jelennek meg eszközökben, gépekben. Egyik emlékezetes élményem volt, amikor feleletemben a villanymotor működésének elvét és felépítését „adtam elő”. Számomra ezek az élmények tették izgalmassá, érdekessé a fizikát. Elmondom Kari bácsihoz kötődő első élményem is. Ő erdélyi származású volt és érdekes kiejtéssel, hangsúllyal beszélt. Még Pápára érkezésemkor történt, az első matematikaórák egyikén. A matematika-dolgozatfüzetemen természetesen Barna Barna Péter – ként szerepelt a nevem. Amikor visszakaptuk az első dolgozatot kijavítva, akkor odaállt elém, és megkérdezte: „Teee, Baaarna, teee dadogsz?” (mosolyog)
Megemlítem, hogy Kari bácsi tanítványa volt korábban Pócza Jenő és Faragó Péter is, a hazai fizika kiemelkedő egyéniségei. Mindketten Eötvös kollégisták, majd annak tanárai és Bay Zoltán munkatársai voltak. Részt vettek a híres Hold-kísérletben is. Majd az 1950-es években a Pázmány Péter (Eötvös Loránd) Tudományegyetemre kerültek. Itt dolgozták ki és hozták létre a magyarországi fizikusképzést. Ez Sólyom Jenő tavaly megjelent, „Fizika Magyarországon 1945 és 1959 között” című könyvében részletesen szerepel. Tanítványuk volt az az első fizikusnemzedék, akikre aztán a Központi Fizikai Kutatóintézet is épülhetett. Közülük többen lettek a Tudományos Akadémia tagjai, köztük Kroó Norbert, aki az Akadémia főtitkára is lett. Nagy élmény és ajándék volt számomra, hogy nemcsak tanítványuk, de ebben a munkában már munkatársuk is lehettem egy másik kollégiumi diákkal, Tóth Lajossal együtt, aki 1947-ben érettségizett. Sajnos Faragó Péter 1956-ban disszidált, Pócza Jenőt és közvetlen munkatársait, így engem és Tóth Lajost is, politikai okból 1959-ben eltávolították az egyetemről. Erről majd még később szót ejtek.
S most, e kis kitérő után, térjünk vissza még a tanárokra. A szintén nagy tanáregyéniség, Ruzsás Lajos történelmet tanított, de úgy, hogy történelmi kérdésköröket tárgyalt, összefüggéseket, folyamatokat tárt fel, láttatott meg. Meglátni, átlátni és megérteni tanított. Óráira mindig nagy csomó könyvet hozott. Ezekből idézett, és úgy hatott, hogy szinte előttünk, a maga számára is élményként szedi össze az adatokat, fogalmazza meg mondandóját. Egyes óráin szinte előadott, másokon aztán sok mindent részleteikben is megbeszéltünk. Mondhatom, nagyszerű, maradandó élmény volt minden órája, még az is, amikor felelésre került a sor.
Mindez gimnáziumi szinten. Mi lehet az oka annak, hogy ma nem ilyen a tanítás?
Boglárka, ne legyünk borúlátók! Természetes, hogy ma, közel 80 év múltával, sok minden másként van. Baj is lenne, ha nem így lenne. De ma is sok iskola van, ahol „ilyen a tanítás”, mert ezekben többségben vannak a lelkes, hivatástudatból lett jó tanárok, és vannak nagy tanáregyéniségek is. De közvetlen képet is kaphatunk erről, ha megnézzük például az újraindult Kollégium, – én már csak így tudom emlegetni -, mesterien szerkesztett, nagyon szépen kiállított, „Tükörcserepek” címen megjelent jubileumi kötetét. (megjegyzés: Mayerné Pátkai Tünde és Varga-Umbrich Károly szerkesztette) Ebben az iskola története mellett nyomon követhetjük az iskola életének alakulását, folyását is. Megismerhetünk számos nagy tanáregyéniséget. De öregdiákjaik visszaemlékezéseiben is megjelenik tanáraik személyisége, s az a szellemiség és lelkiség, amelyet ők és rajtuk keresztül a Kollégium ma képvisel. Megnyugvással és bizakodással látom, hogy méltóak nagy elődeikhez. Nagy öröm számomra, hogy ugyanez tárult fel előttem a Kollégiumból sarjadzott, Kálmán Attila alapította Tatai Református Gimnázium jubileumi értesítőjében is. (megjegyzés: A Tatai Református Gimnázium Évkönyve 2005 – 2015, szerkesztette Bognár Istvánné) Az ezekben a kötetekben megjelent, igényesen, érezhetően tiszta lélekből-szívből jövő késztetésre megírt tanári jellemrajzok, beszámolók, visszaemlékezések-vallomások olvasása nekem mindig élményt jelent. Gyakran veszem kézbe ezeket a köteteket, s olvasok el felüdülésként egy-két írást. Javaslom ezt másoknak is. Meglátják, érdemes. De ugyanezt mondhatom Boglárkának a „meg van írva” elektronikus lapban megjelent, pápai tanárokkal, volt diákokkal készített interjúiról is. Az ő vallomásuk, ahogy többen mondták, „jó érzéssel” folyó életük alakulása és felelősségteljes munkálkodásuk is mutatja, hogy az újraindult Kollégium megadja a lehetőséget és segítséget ahhoz, hogy a rábízott fiatalok Isten által teremtett emberré növekedjenek, ilyenné érhessenek be, és ami legfőbb, ilyen emberként éljenek és dolgozzanak a társadalom tagjaként.
Nem tudom megállni, hogy ezzel a kérdésével kapcsolatban, amely tulajdonképpen a háború előtti és utáni helyzet összevetését is magában hordozza, ne tegyek egy megjegyzést. Ez pedig azzal kapcsolatos, hogy, amint az jól ismert, a jó tanítás (ha ezt az egyszerűsítő kifejezést használjuk) egyik alapja a tanárok személyisége, elhivatottsága és a családos életük ehhez szükséges egzisztenciájának biztosítottsága. 1945 előtt egzisztenciájuk lényegében megvolt. Azonban a társadalom életének és a gazdaság működésének a fordulat évében, 1949-ben elkezdett és egy ideológia alapján történt szinte teljes átalakítása megfosztotta a tanárokat egzisztenciájuktól. Így ettől kezdve a megszállott, elhivatottságuk belső kényszerétől szabadulni nem tudó tanároknak, de családjaiknak is nagy áldozatot kellett hozniuk ahhoz, hogy tanári-tanítói munkájukat a maguk elé állított mérce szerint tudják végezni. Így természetesen fokozatosan romlott az iskolákban a jó és nagy tanáregyéniségek, és azoknak az aránya, akik a „ha más nem akad, hát ez is jó lesz”-hez szükséges pontszám elérésével szereztek tanári oklevelet.
Említette szüleinek korai elvesztését. Hogyan hatott ez az életére?
Én nem tudtam róla, de édesapám, amint már említettem is, valószínűleg kapcsolódott valamilyen politikai mozgalomhoz, és 1943 tavaszán öngyilkos lett. Édesanyám pedig 1944 februárjában tüdőbetegségében halt meg. Tizenhatodik évemben voltam, amikor magamra maradtam. Testvérem nem volt. Az édesanyám temetése körüli időszak történéseiről alig maradt valami emlékem. Csak arra emlékszem, hogy unokabátyám, Körmendi Lajos, Don-kanyart megjárt, akkor éppen szabadságon lévő tábori lelkész istápolgatott. Mindenesetre a temetés után visszamentem Pápára, éspedig úgy, hogy nem tudtam, kihez is tartozom most már. Szomorú voltam, de emlékem szerint nem voltam kétségbe esve. Életemben ekkor történt aztán az első, kézzel is fogható „csoda”. 1944 húsvétjára, az Úr Isten kegyelméből és rendezésében Márkus Jenő nagytiszteletű úrék családjába mehettem haza. Arra emlékszem, hogy Jenő bácsi korábban volt nálunk néhányszor. De nem emlékszem, hogy szüleimmel közvetlenebb kapcsolatuk is lett volna. Jenő bácsiéknál számomra egészen új, igen aktív családi életbe kerültem. Csodás, szolgáló élet volt az. Nagy szeretettel fogadtak és vettek körül. Ha most visszagondolok, én soha nem éreztem azt, hogy árva vagyok. Érdekes módon, amikor valakiről azt hallottam, hogy árva, magamra sose gondoltam. Nagyon hálás vagyok ezért is az Úr Istennek és Jenő bácsiéknak.
Iskolai szünidőkben, így nyáron is Jenő bácsiéknál voltam otthon. Egy délutánon, 1944 nyarán, amikor a lelkészi hivatalban magamban voltam és könyveket rendezgettem, a sorsom is előjött bennem. Olyan indítékot kaptam, hogy menjek be a templomba. Vettem a templom kulcsát, ami a szekrény oldalán volt felakasztva, és bementem. Az ajtót magamra zártam. Ösztönszerűen az úrasztalhoz mentem, s letérdeltem. Nem maradt meg emlékezetemben, hogy meddig térdeltem ott, és miket gondoltam-mondtam, de arra igen, hogy felálltom után nagy nyugalom és biztonságérzet lett úrrá rajtam.
Mennyire volt személyes érintettsége Péter bácsinak a II. világháborúval?
Nehéz időszak volt 1944-45 tele, amikor a front is átvonult Tatán. Az Úr Isten kegyelméből megmenekültem attól, hogy a leventékkel Németországba vigyenek, vagy az oroszok valamilyen lágerbe. Ez történések sorozatának eredménye volt. Kettőt mondok el. 1945. január közepén a leventekorúaknak be kellett vonulniuk. Tatáról is Komáromba. KIE-sek csoportja szerveződött, s együtt gyalog mentünk Komáromba, mert vonatközlekedés már nem volt. Jenő bácsinak jött a gondolata, hogy édesanyám betegségére tekintettel engem tbc fertőzöttnek, illetőleg betegnek lehetne nyilvánítani, hiszen köhögök is. Azzal bocsátott el, hogy megpróbál egy ilyen igazolást szerezni, és azzal utánam jön. Én általában eléggé gyámoltalan, bátortalan voltam, de akkor Komáromban bátorságot kaptam. Betegségemre és édesanyám halálára is hivatkozva, meg a várt orvosi igazolásra, elmaradtam csoportunktól, és napokig erőszakoskodtam a parancsnoki iroda előtt, hogy haza kell mennem. Így kimaradtam a bevonulásunkat követő napon már be is vagonírozott csoportból, amelybe a tataiak is bekerültek. Németországba vitték őket és csak 1946-ban tértek haza. Néhány nap múlva Jenő bácsi gyalog, meg teherautókra felkéredzkedve eljutott Komáromba az igazolással, és a nagy zűrzavar ellenére rám is talált. Az igazolást elfogadták, s hazamehettem. Otthon aztán Jenő bácsi be tudott juttatni alkalmazottnak a katonai városparancsnokságra. Így védelemben is voltam. A másik eset akkor történt, amikor a front átvonult a városon és az orosz katonák házról-házra jártak. Éjszaka értek hozzánk. Mi természetesen a parókia pincéjében voltunk összezsúfolódva. Én a szénrakás tetején feküdtem szalmazsákon. Lejöttek a pincébe, s katonákat kerestek. Persze felismerték a fiatalembert, s rám fogva a géppisztolyt jött a parancs: davaj! davaj! Mindenki megrémült, hát még én. Ekkor hirtelen erős köhögés fogott el, Jenő bácsi pedig elkiáltotta magát rám mutogatva: tuberkulózis, tuberkulózis! A katonák visszahőköltek, s nélkülem távoztak. Ha már a pincénél vagyunk, elmondom. Márkus Mihály püspök urat minden légiriadókor, persze még babakocsiban és Miskaként, Jenő bácsival együtt én vihettem le a pincébe.
Már azokban a háborús időkben, vagy csak később szeretett volna kutató fizikus lenni?
Érettségihez közeledve kérdés volt bennem, hogy merre tovább. A pesti unokabátyám mérnök volt, ezért először az vetődött fel bennem, hogy én is mérnöknek megyek. De az utolsó évben, ahogyan már említettem is, Kari bácsi nagyszerű óráinak hatására rákaptam a fizikára. Megéreztem a fizika nagyszerű felépítettségét, következetességét, a folyamatok, dolgok logikai egymásból következését. Szóval ráéreztem az ismeretszerzés, a tudás megszerzésének folyamatára, s ami döntő volt, vonzott a tudás átadásának lehetősége, művészete is. Vásárhelyi tanár úr nagy tanáregyéniség volt, és az alakult ki bennem, hogy így, vagy akár még jobban, érdekesebben is lehetne a fizikát tanítani. Így kerültem aztán Pestre, toldozott-foldozott kerékpárral, egyik volt tatai osztálytársammal, Toma Pistával, s iratkoztam be a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára matematika-fizika szakra és a Tanárképző Intézetbe. Középiskolai tanárnak készültem. Ahhoz, hogy mégis kutató lettem, történések sora vezetett.
Egyetemistaként hogyan tapasztalta meg Isten gondviselését a történések sorában?
Pesten az árvaellátás összegéből és kiadott házunk csekély béréből éltem. Szállásra egy „véletlen” találkozásunk eredményeként édesanyám egyik, a szanatóriumban megismert barátnőjének családja hívott meg. Zugligeti házukban kaptam egy szobát. Nagy nélkülözésben éltek. Fűteni csak egy szobát tudtak, amiben négyen laktak. Én a fűtetlenben aludtam, így télen alváshoz sokszor a télikabátot is fel kellett vennem. Reggelre befagyott a víz a szobámban. De nem volt sokkal „komfortosabb” az élet az egyetemen sem. De nem ezekről akarok beszélni. Életem alakulását, s azt, hogy hogyan is lettem kutató fizikus, és nem középiskolai tanár, nem ezek határozták meg, hanem a „titkos hálószövés” lépcsőinek sorozata. Az első egyetemi évem a szokásos keretben folyt. Hallgattam az előadásokat, majd vizsgáztam. A hétvégeket azonban szinte mindig otthon töltöttem, mert ugye a tatai KIE-ben együtt „kellett” lennem a többiekkel. Ilyenkor gyakorolt a tánccsoportunk, vallásos vagy népdalestekre, télen színdarabokra készültünk, ilyeneket tartottunk. Nyáron meg táborokat szerveztünk Dunaalmáson a szeretetház egyik, akkor üres épületében, meg a császári erdőben nádból épített sátrakban. Ez persze a következő évben is így ment, addig, amíg az egyházi egyesületeket és az ifjúsági munkát, így a KIE-t is fel nem oszlatták, be nem tiltották 1948 végén. Fizikussá válásom „hálószövésének” első lépcsője másodéves koromhoz kötődik. Az egyetem fizikai intézetében három tanszék volt. Elméleti, Kísérleti és Gyakorlati Fizika tanszék. A gyakorlati tanszéket a később Nobel-díjjal kitüntetett Békésy György, a kísérletit a már nyugdíjas korú, Eötvös Loránd tanítvány Rybár István vezette. Másodéven egyik kötelező tantárgyunk a műhelygyakorlat volt. Ezt Békésy tanársegéde, Cornides István hirdette meg, aki akkor, 1947-ban tért haza hadifogságból. Ahogy később megtudtuk, felvidéki, történelmi evangélikus családból származott. Az Észak-komáromi Bencés Gimnáziumban érettségizett, az egyetemet a híres Eötvös József Kollégium tagjaként végezte el. Csodálatos ember volt s nagy pedagógus egyéniség. Kirándulásokat is meghirdetett, legtöbbször a Börzsönybe. Ezekre én is rendszeresen elmentem, s az évfolyamunkból még vagy tízen. Cornides tanár úr már az első kiránduláson népdaléneklésbe kezdett. S mi történt? Kivétel nélkül mindnyájan, akik csak úgy, egyszerűen felhívására jöttünk össze, lelkesen fújtuk vele együtt, szinte mindet.
Aztán beszélgetéseink során kiderült, hogy mindegyikőnk cserkész volt, egyházi iskolában végzett, s többen református vagy katolikus egyházi ifjúsági egyesülethez, így az SDG-hez is tartoztunk. Ebben az azonos szellemiségű és lelkiségű baráti társaságban jól éreztük magunkat s szinte minden hétvégén kirándultunk. Társaságunk tagja lett a már említett Tóth Lajos is, aki az alattam lévő évfolyamba járt. Persze ezt a Párt nem nézte jó szemmel, gyanúsnak tűntünk, különösen, mert jól megértettük egymást. Így aztán az történt, hogy időről időre „valaki” jelentkezett az évfolyamtársak közül, hogy szeretne eljönni velünk. Szívesen, barátian fogadtuk, és próbáltuk serkenteni, hogy danásszon csak velünk, vagy uzsgyi neki, másszuk meg most még ezt a csúcsot is. Ez általában nemigen ment nekik, s aztán el is maradtak. Harmadéves koromban aztán, 1948 őszén, amikor a kommunista párt megszerezte a hatalmat és párthatározatokkal elkezdődött a társadalom és a gazdasági élet teljes átalakítása, átszervezése, nagy változás történt mind a fizika oktatásában, mind a kutatásban, és a Kísérleti és a Gyakorlati Fizika Tanszékeken is. Ez lett aztán az én életem, pályám alakulására is meghatározó. Békésynek nem engedélyezték, hogy kutatását részidőben Stockholmban, illetőleg a Harvard Egyetemen folytassa. Ezért úgy döntött, hogy nem tér haza. Rybár Istvánt meg nyugdíjazták. Így mindkét kísérleti tanszék egyetemi tanár és vezető nélkül maradt. De meghozták azt a pozitív párthatározatot is, elsősorban az atombomba hatására, hogy létre kell hozni a fizikai kutatás alapintézményét, a Központi Fizikai Kutatóintézetet (KFKI) és meg kell indítani a Pázmány Péter, majd 1950-től Eötvös Loránd Tudományegyetemen a fizikusképzést, a matematika-fizika szakos hallgatók létszámát pedig jelentősen emelni kell. De ott találták magukat a nagy kérdés előtt: hogyan is lehet ezt megvalósítani, hiszen nincsenek se tanszékvezetők, se ehhez szükséges tanszemélyzet? Két fiatalt hoztak az egyetemre 1948-ban. Pócza Jenőt, aki a Kísérleti Fizika Tanszék vezetője lett intézeti tanár beosztásban, és Faragó Pétert a Gyakorlati Fizika Tanszékre, ugyancsak intézeti tanárként. Izgatott bennünket, hogy kik is ők. Azt gondoltuk, biztosan párttagok. Cornides Istvántól aztán megtudtuk, hogy mindketten az Eötvös Kollégium tagjai, majd végzésük után annak tanárai és Bay Zoltán, a már világhírnevű és éppen külföldre távozott fizikus munkatársai voltak, és részt vettek az 1946-ban Bay vezetésével elvégzett, világszenzációvá lett Hold-radar kísérletben is. Ez nagyon reményteljessé tette, hogy kiemelkedő fizikusok. Az is kiderült, hogy Pócza evangélikus lelkészcsaládból származik. Elsősorban Pócza feladata lett a fizikusképzés és a megnövelt létszámú tanár szakos hallgatók oktatásának korszerűsítése, megszervezése, korszerű hallgatói laboratóriumok rendszerének kiépítése úgy, hogy a 3. éves tanárjelölt hallgatók egy részéből alakult 2. éves fizikus évfolyammal a fizikusképzésnek az 1950/51. tanévben már meg kellett indulnia. Emellett vezetnie kellett a Kísérleti Fizika Tanszék épületének újjáépítését, és folyamatosan ki kellett dolgoznia a korszerű kísérleti fizika előadásának anyagát, jegyzetét, és hétről-hétre megtartani az előadásokat. Faragóra az oktatásban való részvétel mellett a KFKI egyik osztályának megszervezését bízták. És ekkor történt, hogy a szükséges tanszemélyzet esélyes tagjait elsősorban a 3. éves matematika-fizika szakos hallgatók közül, azaz éppen a mi évfolyamunkból, jelentkezés alapján választották ki, s részükre egy külön előkészítő tanfolyamot tartottak. Kiránduló társaságunk nagy része is jelentkezett erre, köztük én és Tóth Lajos is. A felvételi vizsgámon aztán meglepő dolog is történt. A vizsgáztatáson Pócza és Faragó a szakmai kérdések mellett egyéb, például irodalomra vonatkozó kérdéseket is feltett. Tőlem aztán azt is kérdezték, ki volt a fizika tanárom a Pápai Kollégiumban. Azt, hogy Pápán végeztem, életrajzomból tudhatták. Mondtam, hogy Vásárhelyi Károly tanár úr. Egymásra néztek s mosolyogva kérdezték: a Kari bácsi? Mondtam, igen. S felvillant bennem a kérdés-megállapítás: hát ők is kollégisták voltak? A bizalmam rögtön megjött, s elújságoltam ezt a többieknek is. Kiránduló társaságunk minden jelentkezett tagja felvételt nyert a tanfolyamra, s a tanfolyam elvégzése után már negyedéves hallgatóként, 1949 őszén, valamilyen formában a tanszékekre is bekerült. Ekkor lényegében belőlünk állt össze az a csapat, amelyik aztán közvetlenül Pócza tanár úrral dolgozott a fentiekben vázolt feladatokon.
Bizonyára ez nagy örömöt jelentett Péter bácsi számára, hiszen vágya szerinti tanári munkához jutott, s nem is akármilyenhez, valamint a fizikatanárok képzése mellett még az itthon újként induló fizikus szak egyetemi oktatásának megindításában is részt vehetett. Nem volt ez súlyos feladat, nagy kihívás egy, lényegében még diplomát sem szerzett tagokból összeállt csapat számára?
Ha meggondoljuk, ez bizony nagy feladat, nagy kihívás volt nemcsak nekünk, de, ha még a felelősséget is hozzávesszük, Pócza tanár úr számára aztán ugyancsak, hiszen ő is fiatal volt még, csak 33 éves, s nem állt mögötte nagy szervezői, vezetői tapasztalat sem. Nem tudom, hogy ő ezt felmérte-e vagy sem, s megviláglott-e benne a feladat, az igazán újat alkotás lehetőségének nagyszerűsége is, ami külön is lelkesíthette, késztethette annak vállalására. Bennem a feladat súlyossága igazában nem fogalmazódott meg, csak a lelkesedés, hogy máris lett feladatom és tehetek, dolgozhatok valaminek az érdekében. De, ha most ezeken gondolkodunk, érdemes figyelnünk arra is, hogy a magyar társadalom milyen állapotban is volt, milyen folyamatok zajlottak, milyen hajtóerők működtek a negyvenes években, különösképpen is a háború borzalmainak megélését követő időszakban, hiszen mi is ennek voltunk részei. Egy sajátos, kegyelmi időszaknak is tekinthető a háború befejeződése utáni néhány év. A politikai életet ugyan a hatalom megszerzéséért folytatott kegyetlen, gyilkos harcok uralták, de ezek a társadalom dolgozó, alkotó, az életet fenntartó rétegeire, munkájára ekkor még nem voltak közvetlen hatással. A társadalom jelentős része viszont a tenni akarás lelkületében, lelkesedésében élt, s 1948-ig, a nagy nélkülözés, éhezés ellenére is, külső segítség nélkül romjaiból újjáépítette a gyárakat, a gazdaságot, s nagyon aktív volt a szellemi, a tudományos élet is. Ezt az akkori nagy lelkesedést, tenni akarással végzett munkát Bay Zoltán, aki akkor a Tungsram gyár vezérigazgatója is volt, hitelesen örökítette meg „Az élet erősebb” c. könyvében: „Magyarországon ezekben az időkben elfogta az embereket a tett vágya. A lelkesedés, hogy valami szebbet, jobbat építsünk magunknak a jövőre. (…..) Épült a magyar vasút, épült a főváros, épültek a magyar gyárak. Az emberek éhezve, fázva mentek rohammunkára. Újra indult a szellemi élet. Szent-Györgyi Albert megszervezte a Természettudományi Akadémiát. A fűtetlen laboratóriumokban lelkes tudományos munka indult. Az én munkatársaim éjjel-nappali munkában váltották egymást, dolgoztunk a Hold-kísérleten. A Tungsram gyár rohamosan épült. A gépgyárunk, ugyancsak éjjel-nappali munkával, egymás után építette meg azoknak a gépeknek a mását, amelyeket az oroszok elvittek. Az egyes osztályok vezetői boldogan jelentették, amikor a produkció emelkedett. A húsz százalék, a harmincöt százalék, mind örömöt jelentett. 1946 tavaszán a régi teljesítményünk negyvenöt százalékánál tartottunk.” De, ha Boglárka is egyetért velem, ne sajnáljuk az időt és idézzük fel még Bay további, a helyzetet, a megcsillant lehetőségeket, az akkori teendőket felelősséggel elemző gondolatait is: „Nem kellett volna mást tenni, csak hagyni továbbmenni ezt a folyamatot. Ezt az élet maga hozta létre, az emberi vezetésnek nem lett volna más feladata, csak az, hogy ne akadályozza. Amikor ilyen szerencsés folyamatok vannak az életben, akkor az elmélet, a rendszer, a hatalom ne tegyen mást, mint hogy lássa be, hogy ő kicsiny az életnek ehhez a nagy csodájához képest, álljon félre és szemlélje áhítattal az élet felsőbbrendűségét.” A hátam szinte megborsódzik, mikor most ezeket újra olvasom. De, egy újabb de, nem tudom megállni azt sem, hogy ne idézzem Németh Lászlót is, aki, úgy gondolom, a Bay Zoltán által tapasztalt tett-vágy, lelkesedés szellemi alapját tárta elénk. „A magyar forradalomról” című kötetben ő a XX. század első felének korszakát „a politikai magyar irodalom, zene, művészet, tudomány eddig leggazdagabb korszakának” tekintette s a következőképen jellemezte: „Ha volt a XX. század második évtizedében nemzet, amely – az érezhetővé váló általános európai hanyatlással, sőt tulajdon sorsával szemben is – feltörőben volt: a magyar volt az. A nemzet szellemi frissessége, megcsillanó gazdasági lehetőségei….: a nemzeti újjászületés szép modelljét érlelték meg benne…” Ezt az egyre jobban kibontakozó és társadalmi méretben is ható szellemiséget, gondolkodást megítélésem szerint legtömörebben Ravasz László foglalta össze az 1947-ben ”Kérdések kérdése” címmel a rádióban elhangzott esszéjében. Engedje meg, hogy idézzem az Albert Gábor által közölt HITEL-ből annak egy részletét, hiszen a mindenkori embernek, így nekünk is szól: „Minden egyéni kérdésünk összetorlódik a nemzeti lét kérdésében….”, majd „A nemzeti lét kérdése erkölcsi kérdés. Erkölcsi kérdés a gazdasági élet, mert függ a munkától, a fogyasztástól, a megbízhatóságtól; a szorgalom, becsület, egyszerűség megannyi erkölcsi tulajdonság. Erkölcsi kérdés a helyes politika is, mert igazságérzettől, jóakarattól, megbízhatóságtól, szerénységtől és becsületérzéstől függ. Egészen erkölcsi kérdés a nevelés kérdése, az a nagy játszma, hogy az új nemzedék különb legyen, mint mi.”
Mindezek alapján a világháborút közvetlenül követő időszakot nevezhetjük a remény korának?
Igen. Az 1945 utáni néhány évben sokan gondolták, hogy a nemzeti újjászületésnek most jött el az ideje. Sokan, „lent és fent” egyaránt, lelkesedtek, fáradoztak és dolgoztak annak érdekében és azon, hogy ez megtörténjen. Ennek sok példáját találjuk a református egyház és a gyülekezetek életében is. Tatán Jenő bácsi és a presbitérium is sok mindent tett. A gyülekezeti élet, benne az ifjúsági munka felpezsdült. Erről már a korábbiakban szóltam. Egyik nagy tervük volt egy internátus létrehozása annak érdekében, hogy minél több távol lakó gyerek iratkozhasson be a tatai Piarista Gimnáziumba. Épületet vettek erre a célra s elkezdték a bútorok készítését is. Értesítették erről a környékbeli gyülekezeteket. Sok minden történt a református egyházban is. Most csak az új énekeskönyv kidolgozását, megjelentetését és bevezetését említem. Ez Karácsony Sándor körének is szívügye volt. A körből többen részt is vettek ebben a munkában. A bibliaórákon pedig végigénekeltük a zsoltárokat ritmikusan.
S ha most az 1949-50-ben kibontakozó jövőre akarok gondolni, ismét Bay Zoltánhoz érdemes fordulni. Olvasom a könyvéből: „A kommunista párt nem így gondolkozott. A saját érdekeinek alárendelte az életnek ezt a szép, nagy lendületét s amint előrejutott a hatalomban, úgy fékezte meg az életet. A boldog (s hozzáteszem alkotásra kész) élet szabad kezdeményezése, s az ezzel elérhető nagy teljesítmények nem kellettek az akkori rendszernek.” Azok, akik mégis így akartak dolgozni, alkotni, mert nem tudtak másként élni, létezni, kivívták a „nehéz emberek” megbélyegző jelzőt, s legtöbbször, előbb vagy utóbb ellehetetlenítés lett a sorsuk.
(folyt. köv.)
