Az elmúlt néhány nap a szokásosnál is sűrűbbre sikeredett. Volt benne lelkészt meghívó presbiteri gyűlés levezetésétől hálaadó istentiszteleti igehirdetésig, evangelizációs szolgálattól idősotthoni áhítatig, a karácsonyi műsor összeállításától a hittanórákon való szereposztásig minden. És a java még hátra van, hiszen most szombaton családi adventi délután lesz a gyülekezetünkben, majd vasárnap úrvacsoraosztásos istentisztelettel lépünk be az ünnepváró adventi időszakba. A többit nem is sorolom. Az év egy olyan időszaka kezdődött el, amelyről némi iróniával azt szoktuk mondani mi, lelkészek: „Csak oldalba böknek, és már prédikálok is.”
Azaz csak prédikálnék! Mert lehet, hogy már ott fenn sem bírtak tovább hallgatni engem (☺), és azt mondták: Elég! Már hétfőn éreztem, hogy nincs minden rendben, kedden az öregotthoni áhítat, különösen annak repedtfazékhoz hasonló énekes része ismét eszembe juttatta Boross Géza professzorunk szállóigévé vált mondatát: „Talán a kelleténél jobban nem szégyenültünk meg!” Estére már egy deka hangom sem maradt, ma (szerdán) is csak suttogni tudok. Nem is értem miért, de a fennálló helyzetet kettőnk közül csak férjem fogadta kitörő lelkesedéssel. (Zárójelben hadd tegyem ide kedveskedő viccét: A sivatagban találnak egy koponyát. „Ez tuti, hogy egy nőé volt!” – mondja az egyik régész. „Hogy mered ezt vizsgálatok nélkül ilyen biztosan kijelenteni?” – kérdi a másik. „Nézd csak meg, hogy mennyire el van kopva az állkapcsa!”) Nos, ő élvezi a csendet, nekem pedig miközben az egyik felem frusztrált amiatt, hogy pont most kell megküzdeni azzal, hogy némaságra ítéltettem, amikor annyi helyen kell még helytállni, addig a másik felem kezd megbarátkozni a helyzettel, és próbálom a némaságban rejlő lehetőséget és tanítást megfejteni.
Adventbe fordulva annyiszor hangoztatjuk a belső elcsendesedés fontosságát, és sajnálkozunk azon, hogy zajos világunk, elüzletiesedett ünnepvárásunk mennyire megakadályoz ebben bennünket. Azt az illúziót kergetjük, hogy a külső elcsendesedés, egypár kiszakított óra, egy-két nap kikapcsolódás, helyszínváltozás azonnal megadja a vágyott belső csendet, békességet. Jelentem: Nem. Legalább is azonnal biztosan nem. Bár kívülről igen csendes lettem, belül még messze nincs csend. Sőt! Annyi minden kavarog bennem, hogy mi lesz, ha ez az állapot sürgősen nem áll helyre, milyen B és C tervek jöhetnek számításba? Nincs csend bennem, mert annyira zsigeri a reflex, hogy amikor csörög a telefon, azt azonnal fel kell venni, bele kell szólni, meg kell hallgatni, intézkedni, reagálni kell. Nincs csend bennem, mert folyamatosan van véleményem, amit azonnal és lelkesen ki is akarok fejteni, akár úgy is, hogy meg sem várom, hogy a másik befejezze a mondanivalóját. Nincs csend bennem, mert van millió gondolatom, ötletem, és szeretnék tanácsot adni, segíteni, hogy a másiknak könnyebb legyen valamit elvégezni, vagy nehéz helyzetéből megtalálni a kiutat. Nincs csend bennem, mert még mindig ezerrel pörögni akarok, kézben akarom tartani az eseményeket.
De ember tervez, Isten végez! – figyelmeztet a közmondássá vált igei tanítás is.
Aztán eszembe jutott, hogy ne legyek már olyan, mint az a lapátkerék, melynek vezérlését biztonsági okokból már lekapcsolták, de a nehézségi erő még mindig pörgeti, és csak nehezen tud leállni. Vegyem már észre, hogy biztonsági okokból lekapcsolt az Isten. És pont most. Ő tudja, sokkal jobban, mint én, hogy most van erre szükség mind a fizikai mind a lelki egészségem megőrzése, javítása, helyreállítása érdekében. Azt üzeni: felpörögve, csúcsra járatva nem tudsz belépni 2022 adventjébe.
Hogyan születik meg az oly áhított belső csend? Lehet, hogy nem is kell mindenre azonnal reagálni, minden kérdésre azonnal, csípőből válaszolni? Idő kell ahhoz, hogy a felületességnél mélyebbre lássunk. Lehet, hogy nem is kell minden hívást azonnal felkapni, szélesre tárni a kaput, és mindent és mindenkit válogatás nélkül beengedni az életünkbe? Lehet, hogy el is dönti egy ügy fontosságát helyettem az, hogy másodszor is hív-e az illető? Lehet, hogy van előnye annak, hogy némaságra ítélten képtelen vagyok belevágni a másik szavába, és végig is hallgatom a másikat, hogy mit is mond valójában? Lehet, hogy a másiknak nincs is szüksége a tanácsomra, csak arra, hogy támogatóan ott legyek mellette? Lehet, hogy sokszor egy mozdulat, egy tekintet, egy apró cselekedet többet ér, mint ezer magasztos szó? Lehet, hogy nem is tudunk, nem is kell minden utat könnyebbé tenni a másiknak, sokszor még szeretteink számára sem? Lehet, hogy nem is baj, ha nem az én elképzeléseim valósulnak meg, vagy nem pontosan úgy, ahogy elterveztem? Lehet, hogy nélkülem is mennek a dolgok, és csak akkor tudok igazán, hitelesen SZOLGÁLNI, ha egészséges vagyok, különben csak betegséget terjesztek?
Nem tudom, hogy meddig tart a biztonsági leállítás, meddig leszek még némaságra ítélve, még mi mindent kell megtanulnom, hogy beléphessek az idei adventbe. De az biztos, hogy most értékelem igazán, hogy mennyire jó az, hogy Istent nemcsak a fizikai valójában kimondott, hallható szóval lehet megszólítani, és nemcsak fizikailag tökéletes fülekkel lehet megérteni a válaszát. Ő most is hall engem, mikor a körülöttem lévők nem, és arra vár, hogy én is halljam meg Őt. Enélkül ugyanis csak a naptárban köszönt ránk az advent.
