Tegnap nagyon „jó nap” volt. Olyan köd ereszkedett a tájra, hogy ki se lehetett látni az ablakon. És előtte napon is „szép idő” volt. Esett az eső egész nap, mintha dézsából öntötték volna, és nem lehetett látni a napot. De ma végre tényleg kisütött a nap, és kezdi megmutatni magát a tavasz, pedig még csak február vége van. Az ablakon kinézve a szomszéd diófáját látom, ahogy a kopasz ágait fújja a szél. Soha nem figyeltem még meg azokat az ágakat eddig, csak elmentem mellettük, hiszen a szomszéd telkén áll a fa. Néha-néha mérgelődtem, mikor az őszi szél átfújta a leveleit. De nem volt értelme szólni, mert a szélnek úgysem lehet parancsolni, csak takarítani utána.
Egy másik szomszédunk macskája éppen most nagy peckesen sétál végig a betonkerítés tetején, akár egy kötéltáncos. Szinte süt minden mozdulatából, hogy innentől az égig minden az övé. Aztán az általunk csak Főnöknek becézett cicus a kerítés végére ér, és egy kecses mozdulattal leugrik róla. Mintha azt üzenné, hogy jelen pillanatban elégedjek meg ennyivel, mai bemutatója eddig tartott.
Aztán vadgalambok szállnak a kopasz diófára. A tojó egy alsó ágon helyezkedett el. Pár ággal felette a hím ringatózik a szellőben. A tavasz első sugarai megsúgják nekik, hogy miről is kell ilyenkor beszélniük. Belenyilall a fájdalom a lábamba, és meg is kellene már mozdulni, de igazából sehogy sem jó. Már 19 napja fekszem begipszelt lábbal, ágyhoz kötötten. Nem tudom, hogyan fogom kibírni, ami még hátra van. Még jó, hogy itt van velem legalább ez az ablaknyi természet, amit megfigyelhetek, amiben gyönyörködhetek. Ilyenkor pár percre elfelejtem a magam nyomorúságát. Mintha az üvegen túl egy másik világ üzenne, mely telve van, mozgással, élettel, lassan színekkel is, szemben a nappali statikus valóságával. Ez a másik világ segít abban, hogy kiböjtöljem azt, ami még hátra van ebből és a fekvőgipszes állapotból.
A böjtölés szót nagyon sokszor abban az értelemben használjuk, hogy van valami rossz az éltünkben, amit szeretnénk valahogy kibírni, kivárni, hogy elmúljon, azaz szeretnénk kiböjtölni. Én most például ezt az ágyhoz kötöttséget, hogy végre újra tudjak járni. Vannak, akik azt próbálják kiböjtölni, hogy végre lejárjon a hitelük, vagy eljöjjön a sok munka után a nyugdíjba menetel ideje. De nagyon sokan igyekeznek valahogy kiböjtölni a szomszédban folyó háború végét is, mely egyre nagyobb pusztítást, nyomorúságot hagy maga után minden egyes nappal. Ki kell böjtölni a tanulmányok végét, hogy meglegyen a diploma, vagy hogy rátaláljon valaki az Isten által neki rendelt társra, véget érjen a tél, és még hosszan lehet folytatni a sort.
Mindenkinek az életében van valami, amit ki szeretne böjtölni. Ilyenkor beszorítva érezzük magunkat, korlátozottak a lehetőségeink, de mégis abban a reménységben élünk, hogy a böjtölésünk átmeneti, előkészítő jellegű, van értelme és célba ér, mert eljön a megszabadulás, a kiteljesedés ideje. Akár a körülmények kényszerítik ránk, akár önmagunk vállaljuk fel a böjtöt, e három kapaszkodó nélkül elnyel bennünket a reménytelenség, a feladás mocsara.
Az egyházi kalendárium szerint tegnap, hamvazószerdán beléptünk a nagyböjti időszakba. A húsvétra előkészítő időszak időben behatárolt. Értelme, hogy eljuttasson bennünket lélekben hitünk legnagyobb misztériumának be- és elfogadásához, átéléséhez, közelebb vigyen a megváltás csodájához. Ennek az isteni világnak a megnyílásához szükség van arra, hogy átéljük a korlátozottság, a beszorítottság érzését. Mert így szabadulhatunk fel napi rutinjaink, rohanásunk közepette, hogy észre vegyük a Szentlélek munkálkodását, Isten rendjének, parancsolatainak szépségét, melyek fedtetni tudják a napi gondok, terhek testünkbe-lelkünkbe nyilalló fájdalmait. A jelen böjti időszak emlékeztet arra is, nem véletlen a hamvazás szertartása, hogy reménységünk lehet, hogy mikor ebben az átmeneti testben való böjtölésünk véget ér, vagy ahogy Pál mondja „földi porsátorunk leomlik”, vár ránk az égi rész.
Milyen jó, hogy korlátaink, bajaink, böjtölésünk közepette megvan ez az ablak, melyen kitekinthet a hitünk, és földhöz ragadt állapotunk fojtogató statikusságával szemben szemlélhetjük az igazi életet a maga színeivel, nyüzsgésével.
A nappalink másik ablakában orhideák nyílnak, de a virágoknak inkább csak a sziluettjét látom, mert ennek az ablaknak a függönye nincs elhúzva, csak a kert felé eső másiké. De én így is tudom, hogy a remény virága ott van a szívünkben is.