Ignatio, az öreg sekrestyés éppen hogy csak elszenvedte az új plébánost, ahogy Camillot emlegette, tizenhét együtt szolgált év után is. Amikor nagyon mérges volt rá, azzal traktálta a híveket, hogy biztos forrásból tudja, Camillo még fel sincs szentelve. Csak úgy iderakták, mert nem vót jobb! – dünnyögte megvetően. A hívek már megszokták az áskálódását és nem tulajdonítottak neki nagyobb jelentőséget. Ők Ignatiot szenvedték el. Mert amúgy nem volt rossz ember az öreg.
Azon a vasárnapon, amikor minden megváltozott, Camillo még a szokásosnál is együgyűbben prédikált. De talán pont ez indította meg a hallgatóságot. Azt mondta, amit mondania kellett. Merthogy képtelen is lett volna mást mondani, mivel azzal volt tele a feje, a szíve, mindene.
– Ez volt Isten Igéje, – fejezte be az aznapi felolvasást, majd alsó ajkát előretolva, mint a sírni készülő kisdiák, segítségért epedő tanácstalansággal bámulta a feszületet. Hosszan bámulta, még a szeme is könnybe lábadt. Az, hogy a túlzott meresztéstől-e, vagy tényleg kétségbe volt esve, csak később derült ki, miután megszólalt. De arra még várni kellett.
A nagy hallgatásban az emberek mozgolódni kezdtek, az asszonyok sugdolózni, a gyerekek civakodni. Amikor némelyek a mutatóujjukkal a halántékukat fúrva fejezték ki véleményüket, néha megtörte a viszonylagos csendet egy-egy fojtott nevetés is. Aztán Camillo végre megszólalt.
– Ignationak tegnap éjjel elpusztult a tehene. Beledöglött a borja is! Nagyon odavan az öreg! Ágynak is esett, mintha valami betegség tört volna ki rajta. El kéne neki a segítség, meg a jó szó! – Ennyit tudott mondani. Ezt is épphogy, remegő szájjal, aztán végleg elöntötte az aggodalom, és csak szipogott, meg harsányan fújta az orrát.
Ez volt Camillo legrövidebb prédikációja. De ebben a prédikációban benne volt minden. A szíve, a szeretete, a megbocsátása, a hite, az egész embersége. Benne volt az az ember, aki szereti azt, aki nem szereti őt, és talán ennél több nem lehet semmiben.
Olyan csend lett a templomban, hogy azt is hallani lehetett volna, ha egy gombostűt ejt le valaki. Gombostű azonban nem volt senkinél, csak a hatalmas, kutyaűző kampós botja a süket Agnese néninél, amit sehogy se sikerült úgy odatámasztania a padhoz, hogy az néhány perc múlva, hatalmas csattanással földre ne zuhanjon. A csattanást természetesen Agnese ugyanúgy nem hallotta, mint egyetlen szót se mindabból, ami elhangzott. Lehajolt, felemelte a botot, néhányszor odakoppintotta a padhoz, mintha ezáltal rögzítené, majd figyelmesen nézte Camillot. Feltűnt neki, hogy Camillonak nem mozog a szája, de nem értette, hogy mi a helyzet, így hangosan belekiabálta a csendbe:
– Vége van?
Ez mindenkit magához térített és észrevették, hogy tényleg, üres az öreg Ignatio helye. Azzal nem foglalkozott senki, hogy a mise tulajdonképpen félbeszakadt, hogy Camillo fáradt elégedettséggel az arcán visszavonult a sekrestyébe, mert ott égett a szívükben a láng, amit Camillotól kaptak. Szervezkedtek, előszedték a pénztárcáikat, gyűjtést kezdtek Ignatio javára. Giuseppe felesége haza is indult azonnal, hogy vágjon egy kakast levesnek. Teljesen olyanok lettek hirtelen, mint ahogyan azt azokról a keresztyénekről hallani, akik testvérei egymásnak abban a Krisztusban, aki odaadta értük az életét.
Camillo eközben kibújt a reverendából és nézett kifelé az ablakon. El lehetett látni egészen a Monte Vettore sziklás vonulatáig, szinte ott volt előtte a végtelen. Benne pedig valami végtelen béke.
– Hát, Uram, ennél azért még én is mondtam már cirkalmasabb prédikációt, – mondta nevetve.
– Cirkalmasabbat lehet, hogy igen, de ennél jobbat még soha! – mosolygott rá Jézus azzal a szeretettel, amivel csak Ő tud mosolyogni. Amitől a béke beköltözik az ember szívébe.
