Megszólal

Rutin koldusok

Úgy húzódik ránk a sötét,
mint seb a vágásra.
A napvilágban heget hagy maga után.
Hideget.
Hárman vannak őzek,
kik tőlem messzire szaladnak,
Ágon nyugvó galambok nehéz
szárnycsapással riadnak.
Uram! Ránk is gondolsz? Itt vagy?
Netán máshol hallgatod néma
kiáltását elárvult lelkeknek?

Sokszor vagyunk rutin koldusai Istennek, életnek, szeretetnek. Pont olyanok, mint az a sánta ember, akit a jeruzsálemi templom Ékes-kapujába visznek ki naponta koldulni a Szentírásban. A megszokott mozdulatokkal, ugyanazokkal a gondolatokkal nézünk sokszor magunk elé, ahogy ő is tette. Rutin ima, rutin istentisztelet, rutin munka, rutin élet.

De egy nap mégis másként alakult minden. Az a két ember, aki mellé állt, amikor be akartak lépni a templomba, nem csak úgy odavetett valamit, hanem megszólította. „Nézz ránk!” Ez a felfelé tekintés változtatta meg az életét. 

Nagyon mulatságosnak találtam egy kommentben olvasva a történet folytatását egy idős néni szemével, aki a következő módon olvasta fel az igeszakaszt egyszer egy templomban: „Aranyom! Ezüstöm nincs, de amim van, azt neked adom.” Aranyos, szívet melengető ez a félre olvasás, és valahol mégis tükrözi azt a mély együttérzést és kedvességet, amivel Péter és János a koldus felé fordult. Őszintén egymás szemébe nézni ugyanis olyan pillanat, ami jóval többet árul el valódi szükségleteinkről, mint némi odavetett alamizsna mondat vagy pénz úgy, hogy nem is látjuk, akivel beszélünk.

Mert amíg csak lefelé nézünk, önmagunkat látjuk. Saját nyomorunk, panaszaink foglyai vagyunk. Áldozat ketrecbe zárva figyeljük bukdácsoló, sánta lépteinket. Mindig mástól várva segítséget. Viszont sokszor az sem tud segíteni, aki ott van, mert ő is csak határolt ember, aki ugyanúgy küszködik a maga tehetetlenségével. A történetben a koldus felnéz a tanítványokra, akik lényegében ugyanazt teszik, csak más szintjén a magasságnak. Ők is felfelé néznek először, hogy azt mondhassák: „ami van, azt neked adom.”

Karácsony küszöbén, behatárolt és sok szempontból terhelt létünkben felfelé tekintve, most is ez hangzik felénk. Mindannyiunk felé, akik bemegyünk a templomba vagy esetleg csak a küszöbén álldogálunk, távolról bámészkodunk. Isten embere valósággal belezengi az élet mélységébe ezen az ünnepen is az Úr üzenetét, aki azt mondja: Amim van, azt neked adom!

Mert az igazság az, hogy bár sokan zsarnok despotaként látják Istent, aki csak büntet és elvesz, Ő mindent odaad magából. Semmit nem tart vissza. Amikor Jézusban testet ölt, a szeretet teljességét láthatja a világ. Mindenféle előzetes vizsgálódás vagy feltétel nélkül mondja, hogy nekünk adja magát, hogy életünk sötét órájába felragyoghasson némi fény és reménység.

Ezen a karácsonyon Isten sajátos módon kéri, hogy nézzek fel, de nem csak én, hanem mindazok, akiknek a gyász sötétje árnyalja az ünnep fényeit. Alig három nappal szenteste előtt kell hirdetni a vigasztalás igéit annak a 13 éves kislánynak a ravatalánál, kinek gyógyulásáért az ország minden pontján imádkoztunk. Megjárva a kiszolgáltatottság és fájdalom útját, ennek a gyermeknek az utolsó mondatai adnak most reménységet, és szívből kívánom, hogy mindazoknak is kapaszkodót jelentsenek, akiknek ez az ünnep nem olyan lesz, mint máskor. Az utolsó napokban egyik éber pillanatában azt mondta: „Isten létezik. Jézus él.”

Némelyek talán azt mondják, a morfiumtól hallucinált, vagy csak álmodott. Legyen az ő hitük szerint. Mindenki azzá válik előbb-utóbb, amerre néz. Ha csak önmagunkra, örök kételyeinkre és zsörtölődésünkre tekintünk, megkeseredett, közönyös, végtelenül kiábrándult emberekké válunk. Olyanokká, akik nem akarják meglátni a kegyelmet akkor sem, ha épp megtörténik velük a csoda. Én viszont hiszem, hogy Isten megmutatta magát, hogy végül megbékélve tudjon feloldódni abban a szeretetben, ami mindvégig körülvette.

A sok fájdalom, veszteség és bizonytalanság ellenére hálás vagyok Istennek, hogy megmutatta a karácsony valódi üzenetét. Eddig is az enyém volt, de valahogy most magasabbra tudom emelni kolduló tekintetemet.  Hogy mekkora kegyelem és kapaszkodó a jelenléte ebben a világban el sem tudjuk képzelni, míg egészen meg nem érint bennünket. Karácsonykor és minden időben lehetőségünk van Isten szeretetének elfogadására. Nem kötelező, de kegyelem. Nélküle katasztrófába torkollik nem csak az egyén, hanem a nemzetek sorsa is.

Pedig Immánuel, velünk az Isten!

A szerző

Írások

Kislánykènt a járdán sètálva gyakran ütköztem neki lámpaoszlopnak, annyira el voltam foglalva a világ működèsènek megèrtèsèvel. Kerestem a Teremtőt, a cèlt ès az èrtelmet minden mozdulatban. Ma már óvatosabban közlekedem, de a cèl mèg mindig ugyanaz. Haladni az Ő kegyelmèről a teljesség felè úgy, hogy lelkèszkènt egyre inkább èrzem a felelőssègèt szavaimnak ès tetteimnek.