Most hétvégén volt a szokásos augusztusi csillaghullás csúcspontja. Hullócsillagokat igazából egész évben láthatunk, de Perseidák a legszélesebb meteorraj, melyen ilyenkor halad át a Föld. Valójában ezek az égen fényesen átsuhanó jelenségek nem is igazi csillagok, hanem egy üstökösről lemállott kődarabok sokasága. Amikor a Föld áthalad ezen a törmelékfelhőn, a légkörbe kerülve ezek felizzanak és világítanak, míg végleg el nem égnek.
Valóban látványos jelenség, lehet benne gyönyörködni, ha fényszennyezéstől távol, derült ég alatt nézzük. Hogy a hozzájuk kapcsolódó babonák, a csillagmágia – hogy a láttukra kimondott kívánság teljesül – honnan ered, azt nem tudom. Dehát ilyen az ember, vágyai minden ritka, különleges dologban fogódzót találnak…
Az igazi csillagok – az valami egészen más dolog. Nem futkároznak az égen, hanem kisebb-nagyobb pislákoló fényükkel évszázadok óta ugyanott világítanak a periodikusan elforduló égbolton. (Na jó, mondjuk az Esthajnalcsillag sem csillag, hanem az a Vénusz, naprendszerünk legfényesebb bolygója – de legalább ő tényleg égitest.)
A csillagokhoz kapcsolódhat bárki laikus, nem kell hozzá csillagásznak lenni, elég csak nézni az éjszakai eget. Esetleg utánaolvasni, hogy a kirajzolódó ábrák, amiket a fényes pontok sugallnak fantáziánknak, a történelem során milyen neveket kaptak, milyen mitologikus történetek kapcsolódtak hozzájuk. Oriont a téli égbolton szinte mindenki ismeri, feltűnően jellegzetes a nagy vadász alakja, és elég szomorú a története. Könnyű felismerni még a Kis és Nagy Göncölt és talán a Kassziopeiát.
Első csillagnéző élményeim kisgyermekkoromból néhai édesapámhoz kapcsolódnak, ő mesélt nekem sokat a csillagokról és csillagképekről, planetáriumba is ő vitt el először. Akkor jöttem rá, hogy a csillagászat bizony kőkemény fizika is, komoly számításokkal teli tudomány. De mindez szép volt, érdekes és lebilincselő.
Azóta ez a jóérzés bennem megváltozott. Ha mostanában felnézek az égre, inkább csak elszomorodom. A gondolat, hogy az, amit most látok, nem most van, hanem sok száz vagy ezer évvel ezelőtt történt, különös szorongást szül. Parányi és pillanatnyi voltom mélységét tárja fel.
Hiszen a Sarkcsillag is 470 fényévnyire van, tehát a fény, ami most érkezik onnan a szemembe, valamikor a középkorban indult el. De az Orion övében világító Mintaka már 2350 fényév ide, szóval bőven Krisztus születése előtti állapot, amit most látok. Nem is beszélve a Tejút középpontjáról, ami 30 000 fényévnyi távolságból az őskőkorszak idejéből üzen. Erre mondta egy csillagász, hogy az asztronómia valójában régészet…
Már nem csodálom annyit az éjszakai eget, idegenek lettek a csillagok. Ahogy öregszem, egyre fontosabbak ennek a néhány ajándékba kapott évtizednek a földi csillagai. A szeretteim, a családom, a barátaim, a rámbízottak és a nekem világítók. Minden „kívánságom” hozzájuk köthető. Egyetlen égi Csillag már csak a fontos, aki – ahogy Bálám jövendölte Róla – feljött Jákóbból, és aki azt mondja magáról: „Én vagyok … a fényes hajnalcsillag” (Jelenések 22,16)
És egyetlen nagy, ebben a sötét világban kapott feladat érdekel már csak: „ hogy feddhetetlenek és romlatlanok legyetek, Isten hibátlan gyermekei az elfordult és elfajult nemzedékben, akik között ragyogtok, mint csillagok a világban, ha az élet Igéjére figyeltek.” (Filippi 2,15)
Erre a Csillagra figyeljünk, a többi mind úgyis lehullik egyszer…
