A múlt héten történt, hogy bent jártam a belvárosban, és az elintézendő feladatok közepette igyekeztem kiszakítani néhány percet, hogy egy kis ünnepi hangulatot szívjak magamba. Egyszerűen kell ez nekem minden évben, jólesik a lelkemnek, hogy igazi ünnepváró üzemmódba kapcsoljon. Tudom, nem a külsőségeken múlik ez elsősorban, de a tartalomhoz a forma is hozzátartozik. Bármennyire is szerényebb az idei kivilágítás, mégis meg kell nézni. Be kell menni a Széchenyi térre, meg kell nézni az adventi koszorút, a karácsonyfát, a kis árusító fabódékat, no és persze a betlehemet is.
Ott azonban nagyon ledöbbentem, mondhatni földbe gyökerezett a lábam a megrökönyödéstől. Nem a figurákkal volt baj. Megvolt hiánytalanul a szent család minden tagja, a jászolbölcső, az állatok is. Megérkeztek a napkeleti bölcsek is az ajándékaikkal rendben, a pásztorok már valószínűleg hazatértek, de így is teljes volt a kép. Akkor mégis mi lepett meg annak ellenére, hogy mindig azt hiszem, hogy engem már nem lehet meglepni? Nos, ugyanazzal szembesültem a győri betlehemnél, ami bevett szokás pl. a római Trevi kútnál vagy más turisták által lelkesen látogatott helyeken. Némi aprópénz volt bedobálva a betlehembe. Jutott belőle az állatok lábához a szalmába, az aranyat hozó bölcs ládikójának a tetejére, a jászolba, sőt egy 20 Ft-os egyenesen a jászolban fekvő kis Jézus bepólyázott mellén landolt.
És ahogy lenni szokott, egy bolond százat csinál. Csak az elsőnek kellett az ötlet és az elhatározást követő cselekedet, az utána jövők ezt már szokásnak értelmezték, és ők sem akartak kimaradni, lemaradni. Így egyre jobban teleszórták pénzérmékkel a betlehemet. Mondanom sem kell, hogy mennyire bizarrul festett az egész számomra. Az első döbbenet után azon kezdtem el morfondírozni, vajon mi motiválhatta azt, akinek az agyából először pattant ki ez a tetté vált gondolat. Talán turistaként érkezett városunkba, és kis babonával fűszerezve úgy vélte, ha már a szökőkutak és egyéb bevett pénz bedobálós helyek télvíz idején nem üzemelnek, akkor talán megteszi a szezonális betlehem is, hogy visszatérhessen még városunkba? Esetleg látogatóként vagy akár helybéliként a város karácsonyi dekorációjához való ragaszkodását és visszatérési szándékát akarta jelezni? Netán a csodaváró érzésvilág, a karácsonyi hangulat jövendőjét szerette volna biztosítani az illető a maga számára? Vagy a karácsonyi újszülötthöz akart visszatérni, ha már jól irányzott dobásával a kisdeden pihentette meg 20 forintosát, hátha szerencsét hoz neki?
Mindenesetre a betlehemet, Jézust, az egész karácsonyi történetet jól beárazta ezzel a tettével. No, nem elsősorban a pénz névértékével, hanem azzal, ahogy viseltetett iránta, melyről cselekedete mindent elmondott. Teljes tudatlanságból, érzéketlenségből vagy tévedésből-e, de bedobott aprójával turistalátványossággá próbálta silányítani a világ legnagyobb csodájának megjelenítését. Azt, hogy Isten testet öltött, eljött hozzánk a földre, hogy bűneinkből megváltson minket. Mindenek Teremtője és Ura apró gyermekként született meg, hogy osztozzon emberlétünk örömeiben és szomorúságaiban. Eljött közénk, hogy felnőve életét adja értünk. Erre utal, erre emlékeztet a betlehem. Emberünk meg egy hanyag mozdulattal dobott egy húszast a Megváltónak.
Nem is merek belegondolni, hogy mi jöhet még? Legközelebb szerelmi lakat kerül a jászolra, vagy belevési valaki a nevét a deszkájába egy szívecske kíséretében, hogy itt jártam/jártunk? Ahogy a fényképezés, a szelfizés már bevett szokásnak számít a betlehemeknél, sokszor azzal sem törődve, ha a képeken megjelenők éppen kitakarják Jézust, úgy miért ne lehetne idén babonából akár aprópénzt is dobni neki? És miért ne jöhetne a többi jól bevett ’turistás’ viselkedési mód, amíg még egyáltalán szokásban marad/maradhat a betlehem köztéri felállítása az ünnepi készülődésben? Addig is így vagy úgy, de sokan próbálják igazolni, hogy ők itt is voltak, ezt is látták, mert karácsony ugye róluk szól, az ő megítélésükön múlik.
Nos, pont ezért kellett karácsonynak lenni. Ezért van szükség a Megváltóra, hogy a megromlott, földhözragadt, beszűkült – de használhatnám kissé erősebben fogalmazva az elkorcsosult jelzőt is – látásmódú, önmaga bűvöletében és/vagy nyomorában élő ember szembesüljön Isten valóságával, a mennyei tisztasággal, bölcsességgel, szeretettel és erővel is. A húszast vagy egyéb pénzérmét dobálónak, a Jézust el- vagy kitakaró szelfizőknek is erre van szüksége. Mindannyiunknak arra van szüksége, hogy ne csupán karácsonyi turista lélekkel jussunk el Jézus jászolbölcsőjéhez. Hiába próbáljuk igazolni, hogy így vagy úgy, de mi ott voltunk a közelében, ha valójában nem is fogtuk fel, hogy ki is az, aki megszületett. Ha azonban erre rájövünk, onnantól Róla szól az ünneplésünk, Ő van a középpontban, nem mi.
Néhány nap múlva újra a Széchenyi téren át vezetett az utam. Kíváncsian odamentem egy pillanatra újra a betlehemhez. A húszas már nem volt ott, az apró nagyrésze is eltűnt, csak néhány érme maradt mementóként az állatok lábánál. Az is lehet, hogy ellopták a pénzt, de én szeretném inkább azt hinni, hogy egy jóérzésű illetékes távolította el inkább, mert felismerte, hogy mennyire méltatlan ilyen formában a betlehem a Megváltó születéséhez, karácsony szent ünnepéhez.
(A borítóképet Huszár Dávid készítette)
