Megéled

Amire egy eltört karácsonyfadísz tanít

Szerda, negyedik óra előtti szünet. Felmegyek a terembe, ahol már ott vannak a harmadikosok. Köszönünk, előveszem a kiflit, kakaót – mindig ebben a szünetben eszem meg, amit hoztam. Egyikőjük, egy kislány zavartan áll a pad mellett, valamit szorongat.
„Péter bácsi, adnom kellene valamit… De nem tudom odaadni…”
Megállok, látom, hogy valami gond van, sejtem, hogy valami nem várt történt. Meg kellene menteni a helyzetet, de hát azt sem tudom még, mit. Ha meg nincs meg a „mit”, akkor a „hogyan”-nal is bajban vagyok.
„Add csak oda nyugodtan, ha nekem szántad” – mondom mosolyogva, lazán.
„De nem lehet.”
Értem. Tényleg történt valami. Sejtem, hogy valami pedagógusoknak szánt osztályajándék.
„De, nyugodtan, figyeld meg, én örülni fogok neki.”
Odalép, odaadja. Fehér doboz, egyik oldala átlátszó. Benne egy szép üveggömb, egy karácsonyfadísz. Rajta az, hogy Péter bácsinak szeretettel, és az osztály. Az egyik oldala be van törve, jó nagy rés tátong rajta.
Mindent értek.
„Elnézést tényleg, ezt oda akartam adni, de ahogy kiléptem az osztályból, elejtettem…”
„De hát ezzel nincs semmi baj!” Néznek rám a többiek is, hogy hogyan értem. Leültetek mindenkit. „Figyeljetek. Ezt az ajándékot szeretettel adtad, én pedig így dobozban ki is fogom tenni valahová. Nekem így is tetszik. Sőt, még tanít is engem – lehet, többet kapok belőle, mintha rendben lenne. Kíváncsiak vagytok, mire tanít?” Kíváncsiak voltak.

Elmondtam. És őszinte voltam, ahogy elindult bennem a helyzet megmentése miatt a gondolatsor, egyre inkább ráébredtem, hogy ez most tényleg jól jön, valódi üzenet.

Először is, ez a törött dísz figyelmeztet a maga tökéletlenségében, hogy nem vagyunk mi sem tökéletesek. A hétköznapokban még meg is békülünk ezzel a ténnyel, de valahogy karácsony felé kívülről, de még inkább belülről valami feszít, hogy de, tökéletesnek kell lenni, mert csak akkor lesz jó az ünnep. Annak is tökéletesnek kell lenni.
Hát nem, mert nem tudunk. Ez a dísz ennyit tud, ennyit tud adni – és az értéke messze nem abban van, hogy milyen, hanem hogy honnan jön és mi a forrása. A forrása pedig öröm volt és a feladat vállalása, persze közbejött egy katasztrófa. De változtat ez valamin? Nem.
Nem vagyok tökéletes. Június tizenharmadikán sem, október másodikán sem és december 24-én sem. Nem fog menni, de nem is kell. Aki szeret, annak nem az a lényeg.

Másodszor, ha nem tört volna össze, nem látnánk, hogy milyen belül. A szép kék gömb ezüst színű volt belül. Önmagában ennek nincs jelentősége, de ezt nem tudtuk volna, ha nem törik össze. Próbáltam lefordítani a harmadikosoknak a tapasztalati igazságot, amit felnőve tudnak majd megérteni. Hogy a szenvedéseinkben, a sebeinkben, sőt, szenvedéseink és sebeink felismerésében és felvállalásában tudunk igazán magunkba nézni. Összetörünk, többször is. Megtörünk, sokszor. Megnyílunk és az fáj. De közben, ilyenkor, ha vállaljuk, lehetőségünk lesz közelebb jutni ahhoz, akik valójában vagyunk. És ami legalább ugyanilyen fontos, leginkább ilyenkor leszünk alkalmassá Istent közelengedni magunkhoz, Jézushoz kapcsolódni, úgy igazán.
A törött dísz belseje aláhúzta, amit tudtam, amit tanulok és amit hajlamos vagyok elfelejteni, hogy a szenvedésben mennyi lehetőség is van, tisztábban látni mélyre és magasra, például.

A harmadik tanulságot nem is mondtam. Arra később jöttem csak rá. Hogy mennyire ilyen a hitéletünk, a vallásosságunk, az, amit nyújtunk Istennek, keresztényként. Mint ez a törött gömb. Csak észre sem vesszük, hogy nem jó. Mi büszkék vagyunk a teljesítményünkre, a hitünkre, a kegyességünkre. „Na, Uram, azért ez nem semmi, ugye? Neked adom magam, itt van, amit tudok, hívőként…” Isten pedig átveszi, nem mondja, hogy nem kell. Valójában sérült és törött az, amit nyújtani tudok neki, még úgy is, hogy próbálkozom.
De Isten örömmel veszi a próbálkozásomat. Mert mégiscsak a köztünk lévő kapcsolat. És mert szeret. És közben megláthatom, ha van szemem a látásra, hogy nem kell büszkélkedni, nincs okom. De van okom az örömre és a békességre. Isten dolgozik rajtam, együtt dolgozik velem az életemen és valami azért lesz belőle. Csak a büszkeséget és a gőgöt jó lenni száműzni…

„Péter bá’, akkor én is mindig valami töröttet adok, vagy ami el van rontva, ha ez így van” – mondja az egyik harmadikos fiú nevetve.
„Az nem ugyanaz. Ez nem úgy indult, ez szép volt, csak közbejött valami. Nekem így is szép. De ha már alapból is így indítod, az teljesen más történet. Ugye érted?”
„Igen, igen, az így van.” Persze csak vicc volt. De még ebben is mennyi minden benne van.

Most ott a polcon a doboz, a törött, de nagyon értékes karácsonyfadísszel, a fiam fiókos adventi naptárja mellett. Nekem sokat adott, tanított. Maradni is fog, és ez így van jól.