Megéled

„Dvadsat’ Euro”

A kirándulás nem azzal kezdődik, hogy beül az ember az autóba, hanem azzal, amikor körvonalazódik, hogy hova is szeretne elmenni az ember, és mennyi pénzt szán az utazásra. Nekünk ez a vírus nagyon sokat segített (Minden rosszban van valami jó, csak meg kell látni azt!), mert a januári „napsütésben” majd mindenki úgy gondolta, hogy idén semmilyen szezon nem lesz, kár is álmodozni bármilyen kirándulásról. Benne voltunk nyakig a harmadik hullámban, és a vírus egyre csak erősödött. A szállás árak a minimum alatt, a bányászbéka popóját súrolva, egyre csak estek. Olyan ez, mint a tőzsde! Ilyenkor a szemfüles nyaralni vágyó nekiáll foglalni, lehetőleg olyat, ahol a végtelenség után 2-ig vissza lehet költségmentesen mondani az utat. Tehát a kockázat kvázi NULLA. Aki mer, az nyer.

A foglalás megtörtént, már csak a Gondviselésben kellett bízni, hogy nyárra elsöpri az útból az akadályokat. De természetesen nekünk is meg kellett tenni a megfelelő lépéseket, például be kellett oltatni magunkat. Ez nem kis családi feszültséget okozott, hidegháborús állapotok alakultak ki otthonunkban, mivel egyikünk Szputnyikot, másikunk pedig Pfizert kapott.  Aztán megküzdöttünk a védettségi kártyáért is, mert valami okból, csak egyikünknek postázták ki, de kis utánajárással ez is meglett. Kétséges volt, hogy Szlovákia mindegyik oltást elfogadja-e, illetve milyen igazolás kell a karanténmentességhez. Hál’ Isten megszületett az egyezség a szomszéddal, elfogadják a magyar védettségi kártyát. Ekkor még mindig kérdéses volt, hogy mi a helyzet Lengyelországgal, ahova terveztünk egy rövid átruccanást. Letöltöttük a közben elérhetővé váló Uniós Védettségi Igazolást is. Jöhetett a csomagolás, minden szükséges bekerült a táskákba. Az autó is át lett nézve az útra.      

Let’s go!!! ☺☺☺

Eljött a várva várt hétfő reggel, és elindultunk. A szlovák határnál lassítottunk, fékeztünk, és megálltunk. A határőr ránk nézett, és unott képpel továbbot intett. Nem volt senki sem kíváncsi a kiküzdött kártyáinkra, igazolásainkra. Ez egy kicsit rosszul esett, de tévelygő gondolatainkat helyre rázta a makadám minőségű út, amit egyeseknek az urológus ír fel vesekő ellen. Ez a főút 90-es sebességet enged meg, de ha valaki 30-nál többel megy, annak nem marad futóműve, kivételt csupán a tank jelent. Nagy volt a kísértés, hogy megálljunk egyet szusszanni az ekecsi Grand Cafeban, de ellen tudtunk állni a késztetésnek.

A küzdelmes szakasz után végre elértük az autópályát, ahol már 130-cal is hasíthattunk. A szlovákiai autópálya jellemzője, hogy nyugat-kelet irányú, de korántsem teljes, csak szakaszoknak örvendhet az autós. Már ahol nincs éppen útépítés, útjavítás miatti korlátozás, sávelterelés. De ez a boldogság sem tartott sokáig, mert úticélunk nem esett egybe az autópálya nyomvonalával.

A „gyorsasági szakasz” után eljutottunk az „áhított technikai szakaszhoz”, ami kanyar, emelkedő, lakott terület és persze különböző, random változó sebességkorlátozó táblák garmadájából állt. A haladást egyetlen logika mentén szabályozták: véletlenül se tudjon az autós ütemesen előre jutni. A kirakott táblák követhetetlenül kaotikusak voltak. A hosszú út alatt az ember is elfárad, és a cél is távol volt még. A sebességben való tévelygésünket egy piros tárcsa állította meg, amit szürke egyenruhás ember tartott. A rend szigorú, és rendíthetetlen őre lényegre törően azonnal közölte, hogy a megengedett 50 helyett 70-nel mentünk. Hiába mondtuk, hogy a tábla 70-et mutatott, ő közölte, hogy utána közvetlenül lakott terület kezdődött, melynek ugye alapból 50-es korlátozása van. Egész véletlenül eme lakott területre helyezték el láthatatlanul a traffipaxot, ami állítólag bemért 70-nel. Közölte velem, hogy ezzel a „bűnnel” a 35-50 eurós büntetési sávba kerültem. De érdekes módon nagyon jó fej akart lenni, és azt mondta, hogy csak nekünk, csak most megszámolja ezt 20 euróért. „Dvadsat’ Euro”.

Az adatok felírása után kaptunk is tőle két 10 eurós kupont, amit azóta sem tudtunk még mire beváltani. A nem igazán könnyes búcsú után végre mehettünk tovább.

Ahogy becsuktuk az autó ajtaját, kinyitottunk egy másik ajtót a fejünkben: „Volt egyáltalán traffipax az úton? Vagy a magyar rendszámnak szólt a büntetés? Hiszen egymást követték az autók, és csak minket tiszteltek meg a megállítással?! Az is kérdéses, ha a büntetési sáv megszabott, hogy lett ebből mégis „csak” 20 euró? Azt is tudtuk, hogy nincs értelme leállni vitatkozni, mert ezt még a londoni bukmékerek se ajánlották volna megfogadásra. Tudtuk, hogy bár csak a gólyáknak esik jól, nekünk is le kell nyelni ezt a békát. Így mentünk tovább.

Mit is lehetne tenni? Rágódni tovább? Hangoztatni, hogy ez a kirándulás is jól kezdődik? Cipeljük magunkkal végig ezeket a rossz gondolatokat, és hagyjuk, hogy rányomják bélyegüket az előttünk álló napokra? Nem, ez nem megoldás. Tudni kell továbblépni.

A sok tervezést, a boldog megvalósítást egyetlen pillanat is tönkre tudja tenni, ha hagyjuk. Hála Istennek, hogy hívő emberek vagyunk. A bennünket érő rossz vagy igazságtalan dolgokat le tudjuk tenni útközben is Isten lábai elé, hiszen övé az ítélet, nem nekünk kell ítélkezni sem a múlt sem a jövő felett. Sőt, a jelenben megköszönhetjük, hogy nem nyomorít bennünket többé az ilyen terhek súlya. Minden efféle Isten előtti megállás hihetetlenül felszabadító.

De a történetnek itt még nincs teljesen vége, mert semmilyen bűn nem maradhat büntetés nélkül. Az út során ugyanis egymás után jöttek a 20-as számok, és az én életem párja nem tudta kihagyni ezeket a magas labdákat és a neki oly kellemes csipkelődést. Azóta bármilyen formában látjuk meg a 20-as számot, azonnal nevetve egyszerre mondjuk: „Dvadsat’ Euro.”