Megéled

Egy csepp könny

Drága édesanyám emlékére

1929. január 3-án születtem, azt mondták, hogy bitang kemény tél volt. Amikor keresztelni vittek majd megfagytak, győzték takargatni a lovakat. Négyen lettünk volna testvérek, de csak ketten maradtunk meg. Apám kovács volt, és volt egy kis vegyesboltja a tanyán. Ez nagy szó volt a század elején. Pedig az ő szülei ettől tehetősebb emberek voltak. Csak hát hamar elárvult. Aztán meg jött a világháború és a hadifogság az Urálban. Mire hazajött, nem maradt semmije, csak a szakmája.

Szarvason a tanyavilágban nevelkedtem fel. Mostani fejemmel visszagondolva ez az Isten háta mögött volt legalább két lépéssel. De hogy miért is mondom ezt? Sokan nem is hinnék el, hogy 9 km-t kellett mennünk ivóvízért, mert a kutunk vize emberi fogyasztásra alkalmatlan volt. Mikor felmostuk a gangot, fehéredtek a téglák a salétromtól.

Emlékszem, hogy levágták a hosszú hajamat, hogy az orosz katonák fiúnak nézzenek. A padláson bujkáltunk előlük. Egyszer mégis véletlenül belefutottam egy orosz katonába. Kezet rázott velem, és még biztatott is, hogy legyek jó katona. 

Amikor a vasútra kerültem dolgozni, apám azt mondta, hogy ez jó hely, mert nyugdíjas állás, és becsüljem meg magam. Igaza lett, innen is mentem nyugdíjba.

Sok minden volt ebben az életben. Nem én voltam anyám kedvenc gyereke, és ezt éreztette is velem, amikor csak lehetett. Például azért, hogy otthon lakhassak az apai házban, még lakbért is kért tőlem. De az Úr megáldott egy rendes férjjel, és lassacskán el tudtunk költözni a saját házunkba.

A gyerekeink is maguk lábára álltak, bár a lányomban nagyot csalódtam, mert nem erre neveltem. Sokszor megtapasztaltam életem során, hogy a jóért rosszal fizettek, és az elvégzett munka után sem mindig járt köszönet. Sokszor más aratta le a babérokat, másnak hozott gyümölcsöt az én munkám. Nem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy soha nem keseredtem el, de a jó Isten mindig megsegített, a hit és az imádkozás a nehéz időkben is erőt adott. Az Isten a sok munkához adott egészséget, és lett rajta áldás is. Akkor meg megkaptam, hogy „Neked könnyű, mert neked ez is, meg az is megvan!” Sokan csak a „van”-t látják, de az odavezető, munkával és szenvedéssel kikövezett utat nem.

A menyemet túlságosan nem szerettem, de elfogadtam. Inkább nem is mondok semmit a békesség kedvéért. Tudom, hogy tudja, hogy átlátok rajta.

Karácsonykor már nem igazán éreztem jól magam, nagyon legyengültem, és mindig csak aludni akartam.

A fiam megcsináltatta sírkövünket, hogy rendben legyen az is, mire eljön az idő és menni kell. Nagyon furcsa érzés volt látni rajta az uram nevét, aki már több mint tíz éve nincs velem, és főleg alatta a saját nevemet. Már csak az évszámot kell bevésni és kész. A temetőben az unokatestvérem viccelődve azt kérdezte, hogy megnéztem-e az öröklakásomat. Hát, meg.

Már a húsvét is elment, de én még mindig nem érzem túl jól magam. Bekerültem a kórházba, nézegettek, vizsgálgattak, de nem mondtak igazán semmit. Ugye az évek, a sok-sok munka, a meglévő betegségek… Idővel az ember is elkopik, nem csak a gép. Eljön az aratás ideje. A nagy kaszás levágja a gabonát.

Emlékszem hányszor mentem ki aratni apámmal. Ő kaszált, én meg szedtem a markot és kötöttem a kévéket, hogy legyen kenyérnek való búzánk.

A kórházban azt mondták, hogy folyamatos ápolásra szorulok. És azt is hozzátették, hogy oldjuk meg, ahogy tudjuk az ápolásom, mert az itteni ágyra mások is várnak. Egész életemben sosem szerettem senkinek a terhére lenni, most, itt a végén se szeretnék. A fiam talált egy idősotthont, hogy ott majd megápolnak, amíg kell.

Rengetegen vannak itt az idősotthonban, mert azt mondják, hogy ez egy jó hely. Szerintem inkább csak egy fokkal emberibb elfekvő. Akárhogy is nézem, ez a halál előszobája. Szép park van az épület körül, de mit ér, ha már nem bírok felkelni. Csak az ablakon keresztül nézem a levelesedő fák ágait. Az éjszakák borzalmasak, mert nagy kórteremben fekszem, és csak a nyögéseket, jajgatásokat lehet hallani. És reggelre majdnem mindig felszabadul egy-két ágy.

Jó volna már elmenni.

A fiam mindig jön, és próbálja tartani bennem a lelket. De lehet még? Nagyon fáradt vagyok. Ma is eljött, itt ül az ágyam szélén. Már nem tudok beszélni, de jó érzés, hogy itt van és fogja a kezemet. Látom, hogy ő is tudja, amit én is. De nem tudja elfogadni, pedig ez a világ rendje. Érzem, hogy kicsordul a könnyem, és együtt sírunk. Ugye érted, kisfiam, amit már nem tudok kimondani! Nyugodj meg, nagyon szeretlek, én fentről is vigyázni fogok rád!

Már nem nyitom ki a szemem. Nem tud már mit mutatni ez a világ! Már mindent láttam ebből, ami számít. Már azt a másikat szeretném látni. Azt az örökkévalóan tisztát. Azt a mennyet, amiről olvastam a Bibliában. Ahol nincs félelem meg fájdalom. 

Uram Jézus, légy velem, irgalmazz nekem, vigyél át örök országodba. Ámen.

2010. május 12-ét mutat a naptár.