Megértettük

Egymással tanítva

Irritálni szokott, amikor valaki a közösségi médiás profiljában tanulmányoknál azt írja, az élet iskolája. Ez általában eufémizmus arra, hogy semmit nem sikerült befejezni, vagy amit igen, arra nem túl büszke az illető. Akkor inkább ne írjon semmit. Most mégis valami hasonlót élek meg, hogy bár nem járok semmiféle oktatási intézmény falai közé, mégis képzésben vagyok. Tanít az Isten. Minden találkozásban úgy érzem, hogy mutat valamit, hogy van hova merre törekedni, és ez nagy reményt ad nekem, hogy ne rettenjek meg a világ mostani folyásától az energiaválságtól a háborún át a következő vírushullámig, vagy az élelmezés tekintetében.

Odavezet mondjuk az illóolaj lepárló ökogazda mellé, aki idézi, hogy tisztíts meg izsóppal és tiszta leszek és megérthetem, hogy fertőzés ellen micsoda jó eszköz volt a régiek és a maiak kezében a majdnem elfelejtett gyógynövény az izsóp. Mellékesen az is milyen remek vad és vörös húsokhoz, vagy épp pogácsába.

Elém hoz történetet, amiben egy kétgyermekes, másodállásban is güriző édesanya megelégelte a bosszankodó cikket és alatta parttalanul hozzászólókat, és elment megpucolni azt az ablakot, amiről az epés politikai célzattól sem mentes cikk szólt. Mert ilyen egyszerű lett volna a problémát megoldani, persze akkor nem lehet felette és a felelőssé tett politikus felett ironizálni. A gyermekei helyében büszke lennék rá az biztos.

És elvezet az Úr esküvőkre, amikért idén különösen hálás vagyok. Az egyikből azt tanultam, mennyire máshogy, milyen erővel szól a himnusz ott, ahol a társaság nagy része elszármazott innen és nyugati országokban dolgozik. Mennyire máshogy jönnek ők HAZA a nagybetűs hazába. A másik esküvőn az hat meg, amilyen őszintén meg meri élni a család az érzelmeit, nem palástolva, önazonosan, nem tenyérbemászóan, mégis mélyen. A harmadikból pedig azt, hogy a külsőségek mit sem számítanak a lényeget tekintve, lehet sipongó gyurgyalagok és Isten szabad ege alatt virágdísz, fehér ruha és konvenciók nélkül is ünnepelni, mert egyik sem szerves része a liturgiának, sem a fogadalomnak. Mások azt mondják, a papír nem számít, és ezzel lesöprik a szövetséget magát is az asztalról, de ők egyedül a szövetséget vették komolyan és minden más sallangot söpörtek le megrendítő bátorsággal.

Sokszor kísértésünk – nekem állandóan – hogy a másikban az akadályt, a próbát lássam, mint Mózesnek a fáraó volt. Isten különös kegye, mikor ilyen találkozásokban azt is tanulhatom, hogy ember egymásnak nem feltétlenül farkasa, de testvére.

Ahány találkozás, annyi fejezet a tankönyvben, alázatból, Istenhez való kötődésből, hűségből, odaszántságból. Hálás vagyok mindegyikért, mert ha most a híreket olvasom, csak félelem lesz rajtam úrrá, ezekből a sorsokból pedig reményt, lelkesedést merítek. És örülök, hogy nem csak fekete-fehéren, nem csak a Biblia lapjain működik elméletben az evangélium, hanem néha egy-egy csillanás erejéig tanúja lehetek az életben, a gyakorlatban, a másik emberben.