Sok ember azért ragad papírt és tollat, mert általa veretesnek hit gondolatait szeretné megosztani másokkal. Aztán a nagy, világot megváltó bölcselkedés még a lőtéri kutyát sem érdekli. Az író számára oly kedves sorok másoknak nemhogy élvezetet nem okoznak, mikor olvassák vagy megpróbálják befogadni a „nagyívű gondolatokat”, hanem inkább a mazochizmus egyik válfajává válnak.
De akkor miért is piszkítják be azokat a szép, tiszta papirosokat?
Lehet önzésből, exhibicionizmusból is írni. A tintafogyasztónak jó látni a saját nevét egy-egy könyv címlapjára nyomtatva. Ez a szerzőnek azt bizonyítja, hogy ő igenis valaki, hiszen nyomot hagyott a történelemben. Alapvető emberi igények kielégítésére szolgálnak az ilyen művek, főleg a fűtési szezonban, mert nem csak a lelket, hanem a testet is felmelegítik. Ugyanúgy égnek az örökbecsű gondolatok, mint a silány szóömlengések. De olykor politikai akarat függvénye is lehet a valós nagyságok eltüntetése. (lásd. könyvégetések)
Írásban meg lehet fogalmazni az egyén szenvedéseit, és sajnáltathatja magát a tollforgató. De ezért is kár kivágni egyetlen fát is, hiszen leírhatatlanul sok szenvedés és kín van a világon a mindennapokban. És nem is kell sokat utánajárni, hogy a saját bajunknál nagyobbat találjunk. Elég elmenni egy SZTK rendelésre, és mindjárt szembesítenek minket, hogy a mi kórképünk igazából semmi, és X lelettel annulálják a mi összes bajunkat. Hogy is mondta Petőfi?
„Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.” (A XIX. század költőihez)
Már a hírek meghallgatása is horror kategória, mivel a világ borzalmaira alapozzák a nézettséget a szerkesztők a médiában, hiszen a negatív hír az igazán figyelemfelkeltő és a képernyő elé ültető…
Szókratészről tudjuk, hogy nem egy grafomán alkat volt, nem is írt le semmit, és nem is sokra tartotta az írott szöveget. Szerinte a beszéd az emberi kapcsolattartás és közlés legkifinomultabb módja. Tulajdonképpen ezzel az állítással nem is lehet vitatkozni, hiszen a beszéd, a beszélgetés egy interaktív kapcsolat, mely azonnali reakciókat vált ki minden résztvevőből. De, és itt van a nagy DE, hogy Szókratész nagy gondolatai is csak azért maradtak fenn az utókornak, mert a tanítványai lejegyezték azokat.
A grafománia talán egyidős a kőfaragó szakma bukásával. Milyen furcsán is hangzana a mai világban egy irodalom órán, hogy a tanárnő elmondaná a nebulóknak, hogy mindenki vegye elő az otthonról hozott kőlapját, és „vésőbemondás” következik. Természetesen nem kis fizikumú tanerőkre lenne szükség, ha haza akarnák vinni a dolgozatokat kijavítani.
Nem tudom, elgondolkodtunk-e már azon, hogy mindannyian írunk naplót. Nem biztos, hogy golyóstollal vagy klaviatúrával születnek benne a bejegyzések, de hogy kitörölhetetlenek, az bizonyos. Néha jó elővenni a kis noteszt, és belelapozni, beleolvasni, vagy csak feleleveníteni a múltat. Némely dolgokért pironkodni és bánkódni, hogy de megváltoztatnám, azonban nem lehet, hiszen réges-rég elmúlt. Idővel mindenkinek fel kell olvasni a naplóját. Azoknak is, akik csak úgy fogják, és bedobják a fiókba, majd ezt-azt rápakolnak, és teljesen el is feledkeznek róla, hogy ez az ő expozéjuk. Mások nem ennyire hanyagok, és naponta felolvassák és felmondják aznapi bejegyzésüket. Számomra az esti imádság ilyen alkalom, amikor őszintén elmondhatom, végig gondolhatom a nap összefoglalóját. A hitetlenkedők persze máris gúnyolódnának, hogy ennek a dolognak az égegyadta világon nincsen semmi értelme: Mert ugyan már, kinek és minek?
Én tudom, hogy az Úr mindenkit meghallgat, van visszacsatolás és valós azonnali válasz.
Hogy mi ez? – kérdezik sokan.
Nos, a megnyugvás és a béke!
