„S akkor én is becsukom szemem,
arcodat csillagként lesem,
táncolnak vágyak, álmok, fények.
Engedd, hogy szeressenek téged.’
/Thándor Márk: Esti köszöntő/
Gyönyörű tud lenni egy virágzó kaktusz ültetvény, vagy aki a keszthelyi kastély pálmaházába látogat szintén sok csodát láthat nyáron, mégsem kap kedvet a simogatáshoz, mint ahogy mondjuk egy rózsa vagy liliom szirmai láttán érzünk késztetést az érintésre. Vonzó tud lenni a szirmok bársonyos tapintása, hiszen a teljesség része az érintés is azon túl, hogy megszagoljuk és gyönyörködünk a növényben. De nem mindegy, hogy mit mikor és hogyan érintünk.
Sokszor használom a kaktusz képet akkor, amikor szeretetlenségről esik szó. Legalapvetőbb vágyunk, hogy szeressenek, elfogadjanak. Ha törékenyek vagyunk, valaki megtartson, ha kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, legyen valaki bátor mellettünk. Elvárások, listák, szeretet nyelv. Sok irányból fel vagyunk vértezve, ha szeretetigényünkről van szó, csak a kérdés marad el néha: Vajon szerethető arcomat mutatom éppen? Érinthető vagyok?
Tudom, a szeretetet nem lehet kiérdemelni. Erőszakkal sem lehet elvenni, de ki tudna sérülések nélkül megölelni egy kaktuszt? Mindannyiunkban vannak romantikus elképzelések arról, hogy mire vágyunk leginkább szívünk legmélyén, de megtörténik, hogy nem társul hozzá önkontroll, megfelelő önismeret, és a vége egy nagy csalódás lesz. Előfordul, hogy mi magunk vagyunk az akadályozó tényezők a szeretet áramlásában. Nem akarjuk engedni, mert bizalmatlanok vagyunk. Megsebeztek, fáradtak vagyunk, alacsony az önértékelésünk. Az önmagunkról alkotott kusza és bizonytalan kép torlaszként van jelen kapcsolatainkban.
Mint valami állandóan mögöttünk lopakodó árnyék kúszik Isten és embertársaink közé az aktuális trend hangja, a kívülről és belülről érkező irreális elvárások sokasága. Valaki más illúziója mindez, ami mégis rajtunk és bennünk csapódik le. Hogy tudna bárki is közeledni felénk, ha magunkkal nem vagyunk összhangban? Hogyan tudnánk összhangban lenni bárkivel is addig, míg nincs egy stabil képünk önmagunkról, a világban elfoglalt helyünkről? Lehet Istenen kívül bármi stabilitást találni egy ideológiáktól és bizonytalanságoktól roskadó világban?
Sokszor mondjuk, halljuk, el is várjuk a nagy parancsolat betartását. „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből, és szeresd felebarátodat, mint magadat.” Szépen végig vezeti életünk kiteljesedését ez a mondat. Hiszen hogyan tudnánk bárkit is szeretni, ha magunkat nem szerettük meg? Hogyan tudnánk szeretni magunkat, ha másokat nem vagyunk képesek szeretni? De hogyan is tudnánk egyáltalán bárkit szeretni, ha nem Istentől tanulnánk, mi a szeretet? Viszont, ha mindez a miénk, akkor az élet teljessége van birtokunkban.
Aki engedi, hogy Isten szeresse, nem tud mást tenni, mint változik ennek a szeretetnek a képére. És ahogy változik, egyre szikárabb barázdák rajzolják képmására a megingathatatlan igazságot. Így tud gyógyulni és szeretetével mást is gyógyítani. Mert ami az egyik kapcsolatban elromlott, egy másikban megjavulhat.
Isten csodálatos kegyelmének élem meg, hogy mai napig nem adta fel az ember szeretetét. Látszik is Jézuson, hogy mekkora ára van annak a szeretetnek, ami soha el nem múlik. Szúrások, vágás, sebek jelzik, hogy szeret akkor is, amikor félelmeinkből és bizonytalanságainkból fakadóan rontunk rá kegyetlenül.
Mi, ha teljes nyitottsággal, szeretetből közeledünk, de sebeket kapunk, előbb utóbb elmegyünk, ha tehetjük. Ha nem lehet kilépni, mert az élet mindig árnyaltabb, mint amennyire elsőnek tűnik, szürkülünk, tüskét növesztünk, vagy komoly drótkerítést húzunk magunk köré. Ahol az ember egyszer már megégette magát, nem próbálkozik újra. Így magányosodunk el egyre jobban. Közönyös, szürke tekintetek fogadják pislákoló fényünket.
Kinek jó ez?
Nem ahhoz kell nagy bátorság, hogy az ember egyedül éljen egy életen át, hanem hogy nyisson és szeressen.
