Eszter egy Zala megyei kis faluban látta meg a napvilágot. Kis, törékeny lányka volt világéletében. Az életét is csendesen, visszahúzódva élte. Szépen sorban vette az élet akadályait, mindazt, amit a sors gyöngyként fűzött fel neki az életfonalára. Az elemi iskolák után kikövezett út vezetett az egyetemre, közgazdász lett. Majd visszatért a falujába, és onnan járt be dolgozni a városba, mert egy kis faluban nem sok értelmiségi munka adódik, pláne nem ilyen szakmában.
Nem lehet már tudni pontosan, hogy az egyetemi kollégista élet hatására-e, vagy mivel a biológiai órája is ketyegett, de gyorsan választott magának párt. Azonban nem mindenkinek adatik meg, hogy egyből megtalálja a zsák a foltját. Hát neki sem sikerült.
Az amúgy visszahúzódó élete fenekestől felfordult, és jöttek az élet csattanós pofonjai. A rózsaszínű ködöt szépen lassan továbbfújta a szél, és a „lovag úrnak” sem lova, sem páncélja, de még csak becsülete sem volt. Itt külön is váltak útjaik. Eszter élete visszatért a maga nyugodt folyásába. A „lovag úr” pedig a hűvösön pihent meg a nyugodtabb élet reményében. Ebben nagy segítségére volt a bírói kalapács, mely pontot tett a szaladására.
Az idő telt, és Eszter szemrevaló lány volt. Végre rátalált a szerelem Kálmán személyében. Már messziről látszott, hogy őket egymásnak teremtette az Úr. Az évek múlásával sajnos a gyermekáldás elmaradt. A természet nem adta meg, hogy a virágból gyümölcs legyen. Orvosi segítséget kellett kérni, és jöttek a vizsgálatok sorra. Az eredmény újra és újra semmi. Aztán megint megalázó vizsgálatok, állandó hőmérések következtek, és lassan már nem is érezte magát embernek, nőnek, inkább csak egy tenyészkancának.
Jött a beültetések sora: ez nem tapadt meg, ez elment, ez pedig spontán vetélés… Már a TB által támogatott keret is kimerült. Ilyenkor jön a kérdés, hogy mit lehet még tenni? Eszterék belevágtak még egy beültetésbe, hiszen 36 éves volt, és ilyenkor kell gyereket vállalni, nem majd x év múlva. 2020 nyarán megtörtént a csoda. Sikerült a beültetés, szépen fejlődött a baba, és a kismama is jó egészségnek örvendett. Végre kerek lett a világ, és ők voltak a legboldogabbak.
Egyik nap követte a másikat. Kálmán is a szomszéd városban dolgozott, egy multinál középvezetői státuszban. Eddig csak a rohanásról szólt az élete, most úgy érezte, hogy révbe jutott. Teljesült, amire mindig is vágyott: jó volt hazamenni, szeretetben lenni. Ráadásul már azt érezte, hogy nemcsak kettőjükért dolgozik, mert hamarosan jön a baba, akit már nagyon, de nagyon vártak.
Egy értekezlet után kiderült, hogy főnöke elkapta a vírust, covidos lett. Nincs ebben semmi furcsa, hiszen már egy éve itt van a kór. De a munka nem állhatott meg, különben is Kálmánnak semmi baja nem volt. Az eset után egy héttel a cég előállt, hogy letesztel mindenkit a vírusra tekintettel. Sajnos Kálmán tesztje is pozitív lett, de rajta a fertőzés tünetei nem jelentkeztek.
Eszter – a kis törékeny lány – tartotta magát. De mégis kihívták hozzá a mentőt, hogy biztonságképpen csináljanak egy tesztet, és végre mindenki megnyugodjon. A mentő ki is ment hozzájuk, de nem csinálták meg a vizsgálatot, mert a szakavatott szem többet ér bármilyen tesztnél. Azonnal bevitték a kórházba.
Kálmán otthon maradt egyedül a kétellyel, hogy ő hozta haza a vírust. Minduntalan azt a kérdést tette fel magának, amire halandó ember nem kaphat választ: Mi lett volna, ha ezt vagy azt teszem?
De bízott a fiatalság erejében, hogy felesége úrrá lesz a kóron.
Eszter is küzdött, azonban hamarosan kómába esett. A baba elment, 32 hetes volt. Pár napra rá Eszter is követte magzatát az égi országúton, hiszen ők összetartoztak.
Kálmán megkapta a szörnyű hírt a kórházból. Az addigi virágos élet, a remény kiszökött a szobából, és bejött helyette a gyász, a magány, és a gyötrő önvád. Az otthon, ami eddig csupa öröm volt, ahova jó volt hazajönni, most kietlen puszta lett; és a tárgyak a vádlók, mert mindenből Eszter mosolya és élete köszönt vissza, mint egy-egy újabb késszúrás a szívébe.
Otthon neki csak a Buksi kutya örült, és futott elé farkát csóválva, de legszívesebben belerúgott volna, hogy ne örüljön. Mégsem teszi, mert nem a kutya a hibás, hanem ő.
Gyilkos vagyok! – gondolta magában.
Hogy lett egy csók, egy hitvesi ölelés halálos, gyilkos tett? Lehet-e ezzel a tudattal élni tovább? Én tettem! Én vagyok az oka! Még mindig élne, ha én…!
Az Eszter név csillagot jelent. Ha most valaki felnéz az égre, láthat két új csillagot. A két csillag szinte összeér, és fényük egymásba simul. A két csillag ott fent: Eszter és a babája. Az anya átöleli gyermekét, mert ők együvé tartoznak már a világ végezetéig.
Tragédia. A miértre mi nem tudunk felelni. Nem is a mi dolgunk, ez az Isten titka. Nekünk marad az együttérzés, a vigasztalás, és hogy összekulcsoljuk kezünket és imádkozzunk.
Eszter élt 37 évet, nyugodjék békében.
