A nyár vagy kora ősz egyik legszebb gasztroélménye, amikor az ember kimegy a kertbe, leszed egy lédús barackot a fáról, és úgy ahogy van, mosatlanul beleharap. Az édes illat még a nyakán is csorog lefelé. Egyszerre maszatos és végtelenül buja pillanat, de mára mindez csupán féltve őrzött emlék a sorozatos fagykár miatt. Olyanok lettünk az utóbbi években, mint az a gazda a Szentírásban, aki mindig elmondja: hátha idén terem! Nem vágjuk ki a rendre elfagyó fákat, hogy valami rezisztensebb fajtát ültessünk a helyükbe. Remélünk.
Ezzel a reménnyel és féltéssel figyeltük az elmúlt hét fagyos hajnalain is a gyengéd rózsaszínbe öltözött barackfáinkat. Amikor kinéztünk az ablakon, a magnólia rozsdásan merev virágai már hírhozói voltak a kegyetlen hidegnek, mi fagyos halált hagyott maga után. Feketére aszott bibék temetik méhük gyümölcsét, mely nem bír évek óta napvilágot látni. A meddő élet szomorú, a vetélés annál is szörnyűbb.
Miközben sajnálom, hogy újabb év telik el anélkül, hogy saját kajszi és őszibarack fáink gyümölcsét ízlelhetnénk, eszembe jut, hogy talán Isten is elszomorodik, amikor világunkban egyre hűvösebbé válik a szeretet. Jézus erről a következőket mondja a tanítványainak: „Mivel pedig megsokasodik a gonoszság, sokakban meghidegül a szeretet.” Mt; 24,12. Persze tudom, amikor azt mondom, Isten is így bánkódhat, nagyon emberi tulajdonságot ragasztok rá, de talán nem baj, ha egy kicsit hátralépünk, és amennyire csak lehet, objektív módon tekintünk mindennapi működésünkre. És bár lehetetlen, mégis végig gondolhatjuk, a Teremtőnk vajon hogyan láthat bennünket? Ezzel egyúttal magunkhoz, a belső énünkhöz is kapcsolódunk. Fontos, hogy megmaradjon bennünk a részvét, különben emberi méltóságunk lesz oda.
Mert való igaz, hogy a fagyos szeretet idejét éljük. Egyre rozsdásabbak az együttérzés, megbocsátás és megbékélés virágai. A kreativitást felváltja sokszor a gépiesség, a hitet a közöny vagy az előítélet. A barátságot pedig feloldja a közösségi média. Talán ideje volna tudatosítani és komolyan venni a „lelki klímaváltozás” ezen hatásait is a jövőnkre nézve. Az értő figyelem és az értelmesen eltöltött idő hiánya, az egyre növekvő távolság gondolatban, értékrendben, házaspárok hálószobájában mind-mind a kihűlés felé sodornak bennünket. Így válik aztán huzatos menedékké a másik nő vagy férfi csillagszórónyi szerelme, különböző függőségek, egy internetes játék terelő csilingelése vagy a századik eszköz, amire semmi szükség, de mégis megpendítette kicsit a jutalmazás örömhúrját.
A dermesztő hideg megbénít, és arra kényszerít, hogy elbújjunk még magunk elől is. Egészen sátáni! Ebből így nem lesz élet.
De hogyan is teremhetné az életünk, mindennapi kapcsolataink a boldogság, a meghittség és a hit gyümölcsét, ha tele vagyunk fagyási sérülésekkel? Kimondott vagy elhallgatott szavak fagyos lehelete horzsolta az emberlelket. Gyengéd kezek simogatásának hiánya kiéheztette testünket. A semmibe révedő tekintetek homályosítják jövőnket, és a magány örökkévaló órái nehezítik poklunkat. Hogyan tovább?
Kell valaki, aki előbb szeret! Aki bárhogy is van, szeret! Aki ha magát adja, gyógyul a sok fagyási sérült. Kell az Isten!
