Vannak bátor keresztények, akik egy töklámpással is képesek szembeszállni. Nem remeg meg a kezük, amikor meg kell osztani a figyelmeztetést, hogy a halloween mögött milyen sötét erők állnak. Nem hátrálnak meg, amikor ki kell mondani, hogy a jóga gyakorlója démonokat hív magába. Nem félnek leleplezni a grincsfát, amelyről eddig azt hittük, hogy legfeljebb ízléstelen, de most kiderül, hogy valójában az apokalipszis előszobája. Nehéz idők ezek. Az ördög már nem is a hazugságban, a gyűlöletben, a kapzsiságban, a hatalomvágyban és a szeretetlenségben dolgozik. Minek fáradna ennyit, ha benne lehet egy faragott tökben vagy egy jógagyakorlatban?
Résen kell lenni, mert a gonosz már nem ott támad, ahol az ember sértettséget dédelget évekig. Nem ott, ahol családok mennek tönkre a kimondatlan mondatok, az alkohol, az erőszak, a közöny vagy a hűtlenség miatt. Nem ott, ahol gyülekezetekben ülnek magányos emberek egymás mellett, és senki nem kérdezi meg tőlük, hogy élnek-e még belül. Nem ott, ahol a hit összebútorozik a politikával, az evangéliumból pedig kulturális vagy politikai propaganda lesz. Nem! A fő frontvonal október végén a faragott töknél húzódik. Ez a fantomfélelmek világa.
Az a különös benne, hogy minél jelentéktelenebb az ellenség, annál nagyobb körülötte a ricsaj. Egy tök már nem tök, hanem kockázat, egy fenyő nem fenyő, hanem démonológiai probléma. A jóga okkult alagút, Harry Potter pedig nem mese, hanem rejtett támadás a keresztény civilizáció ellen. A világban közben háború van, klímaváltozás, emberek zuhannak szét, kapcsolatok rohadnak el, gyerekek nőnek fel szeretet nélkül, felnőttek élnek remény nélkül, de mi legalább tudjuk, hogy a grincsfa veszélyes.
Nem tartom a halloweent, szerintem a grincsfa ronda, és nem jógázom, csak annyiban, amennyiben a gerinctornám gyakorlatai megegyeznek egyes jógamozdulatokkal. A keresztény embernek joga van nemet mondani. Sőt, kötelessége is megvizsgálni, mi épít és mi nem. A baj ott kezdődik, amikor túlzott jelentést tulajdonítunk jelentéktelen dolgoknak. Amikor olyan dolgoktól kezdünk el rettegni, amelyek önmagukban semmilyenek, és ezt a rettegést másoktól is elvárjuk.
Ilyenkor már nem a hit motivál, hanem a bennünk nagyon mélyen élő babona. Csak éppen bibliai igékkel babonáskodunk. A babonás ember azt hiszi, hogy tárgyak, mozdulatok, formák, kimondott szavak, szimbólumok önmagukban hordozzák a veszedelmet. Ha hozzáérsz, beszennyez; ha ránézel a melegekre, meleg leszel; ha ott van a szobában, beáramlik rajta valami. Ez nem bibliai hit, hanem mágikus világkép. Ráadásul éppen az a mágikus világkép, amely ellen a kereszténységnek tiltakoznia kellene. Csak mi megkereszteltük, és így lett belőle kegyes babona.
Jézus viszont kellemetlenül másra irányítja a tekintetet. Nem azt mondja, hogy attól lesz tisztátalan az ember, ami kívülről hozzáér, vagy attól, amit megeszik, vagy amit lát. Azt mondja, hogy belülről, az ember szívéből jönnek elő a gonosz gondolatok, és a kimondott szavak teszik tisztátalanná. Nem egy tök, nem a jóga, nem Harry Potter, de még csak nem is egy furcsán feldíszített karácsonyfa. Hanem a szív.
Rossz hír ez azoknak, akik szeretnek külső ellenségekkel dolgozni. Mert a külső ellenséggel egyszerűbb a dolgunk. Le lehet fényképezni, ki lehet posztolni, haragos emojikat lehet alá biggyeszteni. Fel lehet háborodni, alá lehet írni, hogy „döbbenetes, hová jutottunk”. Lehet hozzá sok-sok felkiáltójelet tenni, és persze nagyon kell másokat figyelmeztetni. Lehet úgy érezni, hogy mi legalább látjuk a veszélyt, miközben a többiek alszanak. A saját szívünkkel, a benne lévő romlottsággal viszont nem lehet ilyen látványosan elbánni. Azt nem lehet egy mozdulattal kidobni a kukába. Azzal dolgozni kellene. Önismeretre, őszinteségre, bűnbánatra lenne szükség.
A bűnbánat sokkal kevésbé látványos, mint egy felháborodott bejegyzés. A fantomfélelmek egyik nagy előnye, hogy nem kérnek tőlünk valódi megtérést, csak állandó éberséget és riadókészültséget. Nem kell megbocsátani, nem kell kiengesztelődni, nem kell szembenézni azzal, hogy mit követtünk el, kit bántottunk meg, kit hagytunk magára, kit néztünk le, kit nem hallgattunk meg. Elég felismerni a veszélyes tárgyakat, megnevezni a gyanús szokásokat, rámutatni valamire odakint, és máris megnyugodhatunk: a baj nem bennünk van, hanem ott kint. Kényelmesek ezek a félelmek. Vallásos izgalmat adnak lelki munka nélkül.
Közben persze az igazi bűnök köszönik szépen, jól vannak. Az ítélkezés és a személyválogatás remekül érzi magát, amíg a grincsfát üldözzük. A szeretetlenség gond nélkül növekszik, amíg a halloweentől rettegünk. A pénzimádat és a korlátlan fogyasztás nyugodtan hátradől, amíg a jógáról vitatkozunk. A politikai gyűlölet virágzik, miközben mi a szimbólumok tisztaságán őrködünk. A közöny pedig talán még hálás is nekünk, mert amíg fantomokkal harcolunk, senki nem zavarja.
Nem a halloween fogja tönkretenni az egyházat, nem a grincsfa fogja kiüresíteni templomainkat, és nem a jóga miatt nem értik sokan az evangéliumot. Sokkal inkább azért, mert sokszor mi magunk tesszük érthetetlenné. Mert miközben Krisztus szeretetéről és békéjéről beszélünk, félelmet sugárzunk; miközben a kegyelemről beszélünk, ítélkezünk; szabadságról prédikálunk, de közben semmit sem értünk a szabadságból, hanem rettegő gyanakvásban élünk. Az igazságot akarjuk megvédeni, de csak a saját szorongásainkat őrizzük.
A félelem a legrosszabb lelki vezető. Mindig talál magának ellenséget: ha éppen nincs, akkor legyárt egyet; ha kicsi, akkor felnagyítja, ha jelentéktelen, akkor mögé képzel valami hatalmasat. A félelemnek szüksége van fantomokra, mert azok igazolják a saját létét. Aki pedig mindig fél, az előbb-utóbb elveszíti a különbségtétel képességét, mindenkire és mindenre gyanakodni fog.
A keresztény hit viszont nem gyanakvásra hív, hanem józanságra. Nem arra, hogy mindent nyeljünk le, amit a világ kínál, de arra sem, hogy minden jelentéktelen részlet mögött démoni összeesküvést sejtsünk. Isten nem a félelem lelkét adta nekünk, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét. Ez a három szó ma is felér egy valódi terápiával. Erő, hogy ne essünk pánikba minden kulturális jelenségtől. Szeretet, hogy ne keltsünk rettegést ott, ahol bizonyságot kellene tennünk. Józanság, hogy különbséget tudjunk tenni a valódi veszély és a vallásos képzelgés között.
Vannak valódi veszélyek, nem kell őket kitalálni. Van elég bűn, seb, hazugság, visszaélés, önzés, közöny, cinizmus, reménytelenség. Van elég ember, aki nem azért kerül távol Istentől, mert faragott egy töklámpást, vagy látta a melegeket felvonulni, hanem mert soha nem tapasztalta meg, hogy az egyházban szeretettel lehet találkozni. Van elég gyerek, aki nem démoni dekorációktól sérül, hanem attól, hogy nem figyelnek rá. Van elég felnőtt, akit nem egy jógaóra tesz tönkre, hanem az, hogy nincs kivel beszélnie a fájdalmáról. Van elég gyülekezet, amelyet nem kívülről támad meg a sötétség, hanem belülről emészt fel a közöny. Ezekkel kellene valamit kezdeni.
De ezek nehéz ügyek. Nem lehet őket harcos kommenttel elintézni. Nem elég egy megosztás, egy poszt vagy egy haragvó fejecske. Nem lehet hozzájuk látványos felháborodást gyártani. Ezekhez jelenlét kell: irgalom, munka, beszélgetés, önismeret, bűnbánat. Ehhez Krisztus kell.
A fantomfélelmek azért veszélyesek, mert éppen ezt veszik el tőlünk. Az időt, a figyelmet, az energiát, a lelki komolyságot. Elhitetik velünk, hogy harcos keresztények vagyunk, miközben lehet, hogy csak könnyű ellenfeleket választottunk: árnyékokat, díszeket, szokásokat. Olyan dolgokat, amelyekkel szemben bátran lehet prófétának látszani anélkül, hogy valóban prófétai terhet kellene hordozni.
Mert prófétának lenni nem azt jelenti, hogy felismerem az ördögöt egy plüssfigurában, hanem azt, hogy ki merem mondani: baj van velünk. Nem csak a világgal, nem csak másokkal. Nem csak azokkal, akik máshogy ünnepelnek, mozognak, hisznek, gondolkodnak, hanem velünk, velem is. Az egyházzal is, sőt a saját szívemmel is.
Lehet tehát nem szeretni a halloweent, nem jógázni, nem olvasni Harry Pottert, és messziről el lehet kerülni a grincsfát. Ám közben jó volna nem elfelejteni, hogy Krisztus nem egy tök miatt halt meg, hanem a bűneinkért. Nem a jógaoktatókat győzte le, hanem a halált. Nem arra hívott, hogy rettegő pánikban őrizzük szűkös világunk határait, hanem arra, hogy világosság legyünk benne. A világosság pedig nem retteg az árnyéktól.
A fantomfélelmek árnyékokkal harcoltatnak bennünket. Az evangélium viszont a való világba küld. Oda, ahol emberek élnek, félnek, vétkeznek, szenvednek, szeretetre várnak. Oda, ahol nem elég gyanakodni, felháborodni és tiltakozni. Ott Krisztust kellene képviselni, és szeretni kellene. És ez bizony sokkal nehezebb, mint legyőzni egy tököt.
