Megértettük

Félelmek és reménységek ismeretlen útján

Van egy nagyjából 1000 km hosszú út, amit többször végigjártak már egyik és másik irányban is, egyedül és kisebb és nagyobb társasággal, sőt családdal is. S mindezekről feljegyzések szintén készültek. E feljegyzések kevésbé természeti-földrajzi leírások, mint inkább lélektani beszámolók.
Pedig fizikailag sem semmi ez az út. Ha gyalog tesszük meg és átlagosan végig bírjuk tartani az 5km/órát és csak aludni és enni állunk meg, de azon túl csak megyünk és megyünk, még úgy is több hét. És ki tudja ezt a sebességet heteken át tartani úgy, hogy közben 2000 méter szintkülönbség is benne van az útban!
Ez az ezer kilométeres út észak-déli irányban fut, mégpedig Ázsia nyugati szélén, a mai Törökországtól Szírián és Ciszjordánián át Izraelig. Most sem kifejezetten biztonságos gyalogos vándorút ez, bár azok, akikre most én gondolok, sok ezer évvel ezelőtt tették meg egyik vagy másik irányban. Számukra is volt benne kockázat, sok nehézség, ilyen vagy olyan értelemben.
Igen, ez a Mezopotámia nyugati végén fekvő egykori Hárán városa és a Kánaán földje közt vezető út – amit a Genezis könyve említ az ősatyákkal kapcsolatban többször is.
Először Ábrahám indul el rajta, vagyis akkor még Abrám és Száraj, Lót unokaöccsük kíséretében. Egy kis család, nyilván sok szolgával és szolgálóval, állatokkal – a tulajdonukban lévő nyájakkal, felmálházva minden szükségessel – sátrakkal és egyebekkel – a nomád életre.
Az út igazi nehézsége azonban a totális bizonytalanság: nem tudják, hova mennek. Mennek egy ígéret után, amit a menny és föld Istenétől kaptak, egy megígért ország, otthon és egy megígért gyermek után. Otthagyva emberi biztonságot, masszív jelent egy bizonytalan jövőért. És évekig tart számukra ez az út. De mennek, ha időnként elbizonytalanodva is, mindig éppen elegendő újra feltámadó, Istentől megbiztatott reménységgel.
Aztán ezen az úton indul el Ábrahám szolgája jó pár évtizeddel később, hogy feleséget hozzon a megígért és megkapott (és közben szépen felcseperedett) fiúnak, Izsáknak. Akkor csak férfiak erednek útnak tíz tevével, jobban is tudják tartani a tempót, de a bizonytalanság akkor is komoly faktor: találnak-e megfelelő, Istentől rendelt leányt, aki hajlandó el is jönni velük…
És találnak, de a szép és kedves Rebeka számára sem nyilván könnyű ez az út. Hosszú és fáradtságos, és közben igazából gőze sincs neki sem, hová megy, kihez fog férjhez menni, mit tartogat a jövő. De megy, mert isteni jelet kaptak, mert nyilvánvaló, hogy ő maga lett a válasz. Csak jó lenne tudni, mi a kérdés…
Hát, megtudta. Megismerte és megszerette Izsákot, és tíz év (!!!) házasság után gyermekeket is szült, az ikreket, Ézsaut és Jákóbot. Ismerjük a családi konfliktus történetét, a felnőtt Jákób becsapja a már idős és vak Izsákot, az elsőszülöttnek adja ki magát, megszerzi az Áldást, és végül fivére gyilkos haragja elől menekülnie kell.
Merre? Naná, hogy azon az úton vissza, az ott maradt tágabb családi körbe. Most egyetlen ember teszi meg az utat, tele keserűséggel, kudarccal, félelemmel, talán bűntudattal is, de magányában éppen ezen az úton találkozik az élő Istennel! Biztatást kap és erőt. Továbbmegy és megérkezik. Családot, otthont, anyagi biztonságot kap. És több mint két évtizedet marad.
De ez az út újra hív. Az egykor magányosan menekülő most újra indul, immár feleségekkel, gyerekekkel, vagyonnal – és elemi félelemmel attól, hogy mit talál otthon, rettegéssel fivére régi haragjától. Megintcsak ez az út ad neki örökre meghatározó találkozást – éjjeli én-megújító tusakodást – a Mindenhatóval, és már új névvel és új hittel ér haza.
Hja, ha ez az ezer kilométer mesélni tudna! Dehát tud is. Azóta meséli nekünk félelmek, kisemmizettségek, aggodalmak, isteni találkozások és isteni ígéretek után induló remények történetét. Akkor is, ha időben több ezer évre és térben – légvonalban – több mint kétezer kilométerre van is tőlünk.
Illetve igazából nagyon is közel. Ez az út ott van mindannyiunk életében, elindulásainkban és megtorpanásainkban, elcsüggedéseinkben és reménységeinkben. Itt van, az előttünk álló jövőben is.  Most, amikor olyan ősz és tél elé nézünk, amihez hasonlót sokan még nem éltek át, olyan regresszióval, inflációval, giga-számlákkal, égig szökő árakkal, energiaválsággal, amik háborús időket idéznek… Nem tudjuk, hová megyünk. Ez most nekünk is egy muszáj-út. Egyedül, vagy munkatársakkal, vagy kis- vagy nagycsaláddal…
Nagyon hasonlít arra a sokat-járt, genezisbéli útra. Miben? Az emberi tényező totál bizonytalanságában és abban a bizonyosságban, hogy akárhová és akárhogyan is, de nem akárkivel! Hanem Azzal, Aki végig velünk jön, Aki tudja, mi felé tartunk és Aki végig fogja tudni tartani bennünk a lelket, Akivel meg kell majd küzdenünk a hitünkért és önmagunkért, de Aki a legsötétebb éjszakán fog éppen ránk ragyogni, talpra állítani és tovább vinni, Aki a válasz lesz a kérdéseinkre – közben és legvégül is.

A szerző

Írások

Református lelkipásztor, teológus. Lelkigondozó. Lelkészfeleség. Édesanya. Alföldi lány voltam, akit Isten kunsági szelei átfújtak a Dunán, és végül itt lettem azzá, aki vagyok. Először a somogyi vizek és erdők mentén, most pedig már régóta a Balaton partján. Szisztematikus gondolkodás, pontos fogalmak, de empátia és költészet egyformán fontosak nekem. Talán segítenek meglátni, igazán látni és láttatni...