Ismerjük meg

Ha így megsegített minket az Úr – Fejezetek egy székely család életéből

Gönyű község nyolcszázadik születésnapjára egy egyedülállóan személyes ajándékot kapott. A harminchárom éve itt élő Szász család úgy gondolta, úgy hálálja meg a falu befogadását, hogy elhozza egyikük szülővárosának, Mikóújfalunak a zenekarát, a Nagykürt fúvósegyesületet, hogy koncertet adjanak a közösségnek.

Ebből az apropóból, kérdeztem Szász Tibort és Piroskát az életükről. Jó beszélgetés alakult arról, hogy egy meneküléstől meghatározott családi sors hogyan fonódik össze Isten tervével és ezáltal a hálával is.

Piroska néni, hogyan döntötték el, hogy eljönnek Magyarországra?

[Szász Piroska:] Sokat kell elmeséljek, hogy értsd. Megesküdtem, hogy ott élem le az életem, ahova születtem, nem megyek én sehova. Rossz eskünek bizonyult. 88-ban jöttünk át, és még fél évvel előtte eszem ágában sem lett volna. Pedig cudar világ volt, kevés antibiotikum injekció volt az országban, akinek nem jutott, mehetett ahova akart. Tibikémet, a fiúnkat alig tudtuk megmenteni. Hathetesen tüdőgyulladása lett, mert nem volt fűtés. Én nyomdász-könyvkötő voltam, volt ismeretségem és egy orvosnő három megyével odébbról, hozott nekünk gyógyszert, így mentettük meg. Jegyrendszer volt. Egy alkalommal bőgve mentem haza, miután a két gyerekkel sorban álltam – fél kiló húsra voltam jogosult egy hónapban – de mire odaértem nem maradt. Volt, hogy provokáltak bennünket besúgók, hogy „nem írnád le a székely himnuszt?” És már vitték is el azt, aki papírt fogott. Féltünk, mert beszéltek arról, hogy bezárják a magyar óvodákat, hogy fogunk akkor magyar gyerekeket nevelni? Mi nem fogtunk magyar szót – se tévét se rádiót – mert ötszáz kilométer a határ. Mikor Magyarországon voltunk, kiloptuk magunkkal az István a királyt. Amit tiltanak, azt tartsuk meg – szokták mondani a szüleim! Mi a székelyek jobban meg is tartottuk a magyarságunk, mert annyira féltettük. De harmincegy évesen itt Magyarországon hallottam először a magyar himnuszt úgy, ahogy azt hallani kell.

Mindez egyik se lett volna elegendő ok eljönni, mert ez mindannyiunk gondja-baja volt. Soha nem hőbörögtünk azért, ami általános. Kétévente lehetett utazni, azt is csak keleti országba, öt évre adták az útlevelet. Ahogy megszülettek a gyerekeink Júlia és Tibike, 88-ban gondoltuk még egyszer eljönnénk kirándulni, mielőtt lejár az útlevelünk. Elhozzuk anyósomat is, meg Júliát. Tibike kicsi volt még, nem akartuk hozni. Anyósom papírjait visszadobták, nem jöhetett.

Ahogy ezt tervezgettük, Tibor, a férjem – aki sosem volt jó abban, hogy megjátssza magát, nagyon szókimondó volt – veszélybe került az utazásunk előtti pár napban. És még aznap el kellett határoznunk, hogy nem térünk haza. Két nap alatt intézkedtünk mindenről, arról is, hogy Tibikénk kinél maradjon. Nem volt útlevele, nem jöhetett velünk. Akkor a fél felem az aggodalomtól lebénult. Szegény édesanyám nem is értette, hogyha én ilyen rosszul vagyok, miért utazunk mégis. Neki nem lehetett elmondani. Apósom viszont úgy indított minket el, hogy akkor legalább egy fiát biztonságban tudja (neki el mertük mondani, hogy nem jövünk vissza). És azt mondta még, mihelyt ideérünk Magyarországra, keressünk egyházat, hogy tudjunk kapaszkodni.

[Szász Tibor:] Kemény határátkelés volt. Beállt a szerelvény a biharpüspöki határállomásra, kétoldalt állig felfegyverzett katonák. Ötven percet állt ott, szedték le az embereket elég rendesen, síri csend volt, mukkanni sem mertünk. Amikor hátrább léptek a katonák és kürtjelet adott a mozdony, akkor fellélegeztünk. Szerencsénk volt, hogy a szervek egymás között még nem adták át az információt, és az útlevél pedig már nálunk volt.

És Tibikét mikor kapták vissza?

[Szász Tibor:] 88. júniusban jöttünk, ő pedig következő márciusban. Amikor mi jöttünk, még nem tudtuk, hogy maradhatunk-e Magyarországon. Folytak a tárgyalások Grósz és Ceausescu között, 88. októberében hoztak határozatot, hogy a szétszakadt családokat lehet egyesíteni, adja be mindenki a papírját. Ennek a családegyesítő folyamatnak az első három gyerekéből volt az egyik Tibi. A másik kettőt televíziós csinnadrattával fogadták a Keletiben, csak ugye Tibi nem vasúton jött. Adtak neki 72 órát indulni. Egyedül kellett jöjjön a 2 év 3 hónapos gyerek. Nekünk pedig nem volt még itt sem semmi iratunk, hontalanok voltunk tartózkodási engedéllyel, így nem mehettünk érte.

[Szász Piroska:] Mi nem mehettünk, onnan nem engedtek senkit, most mi lesz vele? Jó barátaink, a győri Micskó házaspár ment érte a kedvünkért. Sose jártak kint, nem beszéltek románul, Tamást a férjet tavaly temettük. Elmentünk a határig mi is velük, megtanítottuk őket, hogy vissza ne szóljanak, semmit ne vigyenek. A nővéremék pedig, akiknél hagytuk Tibort, kísérték őt a határig. Ők ott kiszálltak, visszavonatoztak. Tibi útlevele a vasúti határátkelőre volt kiállítva, a kocsi átjáró meg Ártándnál volt, ebbe belekötöttek a határon. De úgy adta a Jóisten, hogy Tibike, aki sose látta a Micskóékat azelőtt, hozzábújt Gabihoz, és akkor megesett valakinek rajta a szíve a határőrök közül.

Egy dolgot nem értek, miért épp Győr környékére jöttek akkor, miért nem közelebb a határhoz, hiszen tartják a rokoni kapcsolatokat?

[Szász Tibor:] Édesapám anno a háborúban megsérült, begyűjtötték a harctéren. Járásképtelen volt, sebesültvonattal hozták Budapestre. De ahogy jött a front, elindítottak egy szerelvényt Keszthelyre. Még egy vonatszerencsétlenség is történt az úton Kelenföldnél kintebb kicsivel. Három nővér önkénteskedett a sebesültek között, ott Keszthelyen, ők kezelték édesapám és amikor jöttek bombázni a kórházat, akkor ezekhez a testvérekhez került ki vagy fél évre. Náluk tanult meg újra járni. Amikor hazakerült, elcsendesedett a világ, akkor írt nekik édesapám köszönő levelet, jó barátság alakult közöttük. Nekik nem volt férjük, sem gyermekük, de a negyedik testvérnek két fia született, az egyik nősült Győrbe. A Gyáévnek volt anyagellátási főosztályvezetője. Karcsi bácsi és Gizi néni is rengeteget segítettek nekünk. Részben miattuk jöttünk ide, 84-ben is hozzájuk kirándultunk, ahogy ők is jöttek hozzánk Erdélybe.

Amikor idejöttünk, olyan kedvesen pártoltak. Mondták, hogy „el ne menjetek Győrből, sehova, ez itt a legjobb hely”. És igazuk volt! Akkorát fejlődött a környék, hogy semelyik rész ennyire nem az országban.

Amikor újra összekerült a család, akkor még nem Gönyűn laktak?

[Szász Tibor:] Győrben laktunk a Kelemen házban egy padláslakásban, szükséglakásban, amit az önkormányzat kiutalt. Következő, ősszel költöztünk ki Gönyűre.

Addigra rendeződött, hogy aki maradni akar, maradhat Magyarországon. Hoztak egy olyan rendeletet is, hogy vidéki használt ingatlanra vehettünk fel állami hitelt. Szemerén találtunk hegybe’ egy házat, el is kezdtük pofozgatni, meg akartuk venni, de ott egy Erdélyből ideszármazó orvos után a budapesti leszármazottak 950 000-et kértek érte, nekünk pedig csak 900 000 volt, amennyire a becsüs becsülte. Az ölükbe esett ugyan a ház, de nem akarták lentebb adni. A faluban is próbálkoztunk, de egy készpénzes vevő megelőzött bennünket, ott mi mondtuk, ne várjanak ránk, ha volna, aki azonnal viszi. Sokat jártam az akkori VB tanácsra, a jegyző nyakára. De aztán egyszer szóltak, hogy volna egy ház Gönyűn. Már kicsit reménytelenül jöttem, hogy na jó, megnézzük. Addigra Piroska már nem jött, mert még egybe nem akarta beleélni magát. Mikor láttam, gondoltam, valóban jó lenne, de a rossz tapasztalatokból kiindulva nem sok esélyét láttam. A tulaj egy tiszt volt, akit elhelyeztek Sopronba. Magas pozíciójú, nagyon rendes ember volt. Jött a tél, a ház üres volt, hát elintézte, hogy egy hónapot, amíg a pénz megérkezett, albérletben lehessünk nála – ingyen.

Egy rövidnadrágban jöttünk, nyári melegben egy bőrönddel. Alig, hogy elkezdetünk dolgozni, kellett melegebben öltözködni. Viszont itt Magyarországon nagy szabadság várt, lehetett GMK-zni, túlórázni, egyéni normát csinálni… A vagongyárban találtam munkahelyet, 15-én jöttünk, 28-án már dolgoztam a szakmámban, fémiparban. Lehetett dolgozni, amennyi épp belémfért. Otthon voltam 5-6 órát, a többit munkában. Mindig voltak kényelmes emberek, akik mondták, hogy dolgozzon a sztahanovista, de nem bántam, mert én meg akartam kapaszkodni. Amikor a szakmunkás hazavitt 3500-et, akkor én 21 000-et tudtam. Rá is voltunk utalva, mert akinek egy takarója sincs, annak nincs más, mint húzni. A hitel, amit felvettünk 3%-os kamattal, mire megkaptuk, 32% lett belőle, a rendszerváltáskor olyan infláció volt.

[Szász Piroska:] Nagy újdonság volt magyarként élni. Nem kell más nyelvet beszélni intézkedésnél, magyar óvodába járnak a gyermekek… Mikor valaki így fogva van sokáig és elengedik, akkor nagy ereje van. Hálásak voltunk, hogy van, ahol otthon érezhetjük magunkat. Nagyon jó szomszédokat adott az Úristen. Nehéz is volt, mert mire 89-90re már sokan jöttek és nem mindenki volt hálás a segítségért.

Akik akkor először felvették a segítség vonalát, az a református egyház volt, meg kicsivel később a Máltai. Mészáros Sándor tiszteletes akkor még tanított az egyetemen, és Budapestről hordta nekünk a ruhákat. Észrevették Emőke nénivel, hogy gyámoltalanok vagyunk abból a szempontból, hogy kérjünk, mások meg szemtelenebbül kérincsélnek, aztán volt, hogy magukkal is vittek Budapestre a Népstadion közelébe egy református templomhoz, ahol holland ruhákat kaptak adományba, a menekülteket ott próbálták ellátni. Vettünk addigra egy öreg Trabantot, azt telerakta nekünk a tiszteletes úr, kellett mondanom, hogy négyen vagyunk, nekünk nem kell annyi! Nagyon sokaknak segítettek.

Mennyire volt idegen az itteni ember, a gondolkodás, a környék?

[Szász Piroska:] Furcsa volt megszokni. Még a név is furcsa volt Gönyű. Meg aztán hatszáz méteres magasságokban, hegyes vidéken éltünk, Mikóújfaluban és Nagybaconban, aztán együtt Sepsiszentgyörgyön. Ez itt pedig alföld. De mi jöttünk ide, nekünk kell alkalmazkodni! Voltak itt is a faluban, akik úgy voltak, hogy messziről jött emberek vagyunk, ki tudja, milyenek vagyunk. Sírdogáltam az elején ezért, de az Úristen úgy alakította, hogy ha volt kettő ilyen – akinek nem tetszett, hogy ott vagyunk, vagy félt, hogy valamit elveszünk – akkor biztos, hogy négy volt amolyan.

Aztán Tiborral megbeszéltük, hogy nem bizonygatunk szóban. Mi éljünk úgy, hogy a munkánk, az életünk szerint ítéljenek meg. Megbeszéltük azt is, hogy nem megyünk innen tovább. Tiborom szokta mondani: Ha engem elküldenek a csudába, azt legalább úgy mondják, hogy értsem is!

Aztán lassan megismertek. Ahogy nőttek a gyermekek, óvoda, iskola… ami csak alakult, mi abban részt vettünk. Ha kérdezték, jövünk, tudunk-e segíteni, mi biztosan ott voltunk. Bő tíz év múltán éreztük, hogy kezdünk itthon lenni, a mi életünk már itt van.

Szabadhegyre jártunk gyülekezetbe Bittner Feri bácsihoz. Ő volt az első, aki eljött hozzánk, tőle kaptam az első zöldkötéses Bibliámat. Egy olyan fotelunk volt, aminek nem volt jó a lába. Szegény tiszteletes úrnak próbáltam mondani, hogy ne abba, hanem másikba üljön, de nem hallgatott rám és az ülőkéje beesett. De olyan jól fogta a kávét, hogy így félguggolva félig ülve se csurrant ki, és úgy itta tovább, mintha semmi sem történt volna!

Akkora támasz volt az egyház nekünk az akkoriban, minden vasárnap ott voltunk a templomban. Bár vallásosan nevelkedtünk mindketten, de házasságunk környékén kicsit szabadabban kezeltük. Életünknek ettől a fordulatától viszont nem is emlékszem olyanra, hogy ne lettünk volna templomban. El se tudtam volna képzelni, hogy ne Pápára menjenek a gyerekek, ha így megsegített bennünket az Úr Isten.