Hazánkban már egészen elterjedt szokás, hogy az adventi vasárnapokat nem csak a családok ünneplik meg az otthonaikban, meggyújtva egy-egy gyertyát a megvásárolt vagy házilag ügyesen-szépen összeállított adventi koszorún, hanem a falvak, kis- és nagyvárosok közösségei is összegyűlnek szombat vagy vasárnap este, hogy együtt gyújtsák meg a település nagy koszorúján a fényeket szépen sorjában.
Nálunk az első alkalom az általános iskoláé, a második általában a katolikus, a harmadik pedig a református gyülekezeté, az utolsó végül az önkormányzaté. Ezek az intézmények, egyházak „adják a műsort”, egy-egy civil szervezet pedig – nyugdíjas klub, népdalkör, városvédők, Nők a Balatonért Egyesület – a „megvendégelés” részt vállalják: forró teát, lilahagymás zsíroskenyeret kínálnak.
Lehet persze erre a szokásra is sok mindent mondani. Nagyon szekularizált oldalról például azt, hogy ugyan minek ezt erőltetni, meg minek a köztereken adventi koszorút, karácsonyfát állítani, „fejlettebb-korszerűbb” helyeken már egyébként is Téli Vásárok vannak, nem karácsonyiak. Másik „hívőbb” oldalról pedig lehet ezeknek az összejöveteleknek a sokszor nem is igazán keresztény tartalmát reklamálni…
Való igaz, az iskolások műsoránál sok függ a pedagógus belső meggyőződésétől, már ami az énekek, versek kiválasztását illeti. Nyilván az egyházak által bevállalt esték vallásos tartalom tekintetében sokkal erősebbek, hiszen a pap és a lelkész fogalmazza meg az adventi üzenetet. De számomra a lényeg mégis az együttlétben, igenis az adventi időszaknak az ünneppé tételében van!
És nagyon örülök annak, hogy ma még Magyarországon megvan ez a közösségi gyertyagyújtási szokás. És lehet találkozni, kicsinyeinket, netán a polgármesterünket – vagy épp saját pásztorunkat vagy egymásét is – meghallgatni, a korai sötétben kedves fényeknél teát vagy forralt bort kortyolgatva, libazsíros kenyeret vagy sütiket majszolgatva beszélgetni. Hacsak egy órácskát is, de rászánni egymásra.
A tartalom tekintetében pedig – nos, tegnap este a csilingelő száncsengőkről és a hulló pelyhes fehér hóról szóló dalokat és verseket hallgatva, még elszántabban kezdtem a fejemben és szívemben már a templomi karácsonyesténken gondolkodni. A már hagyományos huszonnegyedike délutáni gyermekkarácsonyon, hittanosaink szolgálatán.
Ahol a sok karácsonyi dicséret gyülekezeti éneklése és egy rövid lelkészi áhítat mellett leginkább a gyermekek beszélnek Jézus Krisztus születéséről, megjelenítve az evangéliumi történeteket, az erről szóló próféciákat, átadva az Örömhír lényegét: az Ige testté lett, Megváltó született! Igazi világosság, ami nemcsak csillogás, hanem teljes mélységében át tudja ragyogni az emberléti sötétséget.
Hogy beteljesedjen az, amit Jézus mondott a jeruzsálemi templomban a gyermekek hozsannázásán felháborodóknak, a nyolcadik zsoltárt idézve: „Hallom. Sohasem olvastátok? »Gyermekek és csecsemők szája által szereztél dicséretet!«”
