Még mielőtt bárki bármit is gondolna, hadd szögezzem le, hogy nem szakadt rá az OTP egyik jelenlegi győri lelkipásztorra sem, éppen ezért ez a kis írás nem a tokiói olimpián szerzett személyes élményekről szól. Közelítünk azonban mai témánkhoz azzal, ha végiggondoljuk, hogy bizonyára sokan örülnének neki ma is, ha – teszem azt – a magyar csapat olimpiai zászlóvivőjével lenne egy közös fényképük. Hányan mutogatnák ezt büszkén akár közösségi oldalaikon is! Nos, én őrzök egy ilyen képet, amit most közre is adok.
Nem én, hanem anyukám szerepel rajta és – sokan mások mellett – egy olimpiai zászlóvivő is. A gyakorlott református szem, ha ránéz a fotóra, akkor azt mondja: „Ugyan már, ez egy konfirmációi kép, amiből X+1 található minden évben a Kálvin Kalendáriumban. Mitől lenne különleges ez a kép?” Nos, attól, hogy a kép közepén helyet foglaló lelkipásztor igazi olimpikon volt, ő vitte a magyar csapat zászlóját az 1924-ben rendezett párizsi olimpiai játékokon.
A kép úgy került elő, hogy a neten olvastam egy cikket egy református lelkészről (Kóczán Mórról), aki álnéven olimpiai bronzérmet szerzett gerelyhajításban. Egyszerre eszembe jutott, hogy nekem ki sem kell mozdulnom szülővárosomból, gyülekezetemből, de még otthonról sem, hogy felidézzem egy másik olimpikon, egy diszkoszvető lelkész alakját. Nemcsak a gyülekezet, de anyukám révén is sokat hallottam róla, és úgy adódott, hogy Győrben lakó lányát évekkel ezelőtt én búcsúztattam.
Nagy Sándorról van szó, aki 1893. január 26-án született Szomódon, majd Pápán végezte iskoláit. 1921. január 1-től segédlelkészként, majd vallásoktató lelkészként, 1944. januárjától pedig 1953. novemberi nyugdíjazásáig megválasztott lelkészként szolgált a győri gyülekezetben. Neki is, akárcsak a korábban említett olimpikon lelkésztársának, volt egy felvett neve: Toldi Sándorként versenyzett. A gyülekezetben Toldi Nagy Sándorként emlegették/emlegetik ma is. Nem tudom pontosan a felvett név eredetét, de gyanítom, hogy kapcsolatban állhat hatalmas termetével. Így nem nehéz asszociálni Arany János Toldi című művének jól ismert soraira:
„Rémlik, mintha látnám termetes növését,
Pusztító csatában szálfa-öklelését,
Hallanám dübörgő hangjait szavának,
Kit ma képzelnétek Isten haragjának.”
A lelkipásztor még teológus korában kezdett versenyezni 1912-ben, és egy év múlva már az ország legjobb diszkoszvetőjévé vált. Legnagyszerűbb eredményét a rákövetkező évben egy bécsi versenyen érte el, amelyet utána 15 évig nem is tudott magyar versenyző túlszárnyalni. 1922-től 1924-ig mindegyik évben ő volt a diszkoszvetés magyar bajnoka. Az 1924-es párizsi olimpián, ahol a magyar csapat zászlóvivője lehetett, 9. helyezést ért el. Ezután visszavonult a versenysporttól, hogy teljesen a lelkészi szolgálatnak szentelhesse magát.
Anyukám, valamint a korábbi principális lelkipásztorom is azt mesélte, hogy amikor felment a győri Kossuth utcai templom szószékére, fejével szinte elérte a szószék koronáját. Amikor megszólalt, öblös hangja betöltötte a templomot mindenféle hangosítás nélkül. Gyakran üldögélt a parókia udvarának nagy diófája alatt, és örömmel nézte az akkori népes SDG-s (Soli Deo Gloria) gyülekezeti ifjúság zajos életét. Ha valami nem tetszett neki, elég volt csak felállnia vagy megszólalnia, és a renitens fiatalok abban a pillanatban tudták a mértéket.
Érdekes az ő lelkészi pályafutásában, hogy miután elődje Győry Elemér lemondott püspökké választása után a győri lelkészségről, a presbitérium nem őt akarta meghívni lelkészének, annak ellenére, hogy már több mint két évtizede a gyülekezetben szolgált. De az egyházközség választóinak döntő többsége mégis őt kérte lelkipásztorának. Ez a momentum is mutatja, hogy a gyülekezet mennyire szerette, tisztelte, értékelte, és a továbbiakban is igényelte szolgálatát. (Pataky László: A Győri Református Egyház története című könyvében meg is jegyzi: „A presbitérium többsége ebben a gyülekezet bizalmatlanságát érezve a főgondnokkal az élen lemondott.”) Nem könnyű időszak várt rá a II. világháború befejezése után sem. Átélte, hogy a kommunista hatalom hogyan szűkíti egyre jobban az egyház mozgásterét. Egy bizonyos – az egyház és állam között köttetett – nyugdíjfizetési paktum miatt 1953. novemberében 60 évesen nyugdíjazták, bármennyire szeretett volna még tovább szolgálni. A nagy és kemény időkben az Isten mindig gondoskodik nagyformátumú emberekről. De még a leghatalmasabb fa is, ha meglazítják a gyökereit, ha talaját veszíti, egyre inkább megszűnik földi kötődése, és csak abban az Istenben tud megpihenni, akihez mindig is igyekezett. Alig egy évvel nyugdíjazása után 1955. január 2-án tért meg Teremtő Urához.
Az Úr hatalmas termettel és tehetséggel ajándékozta meg Toldi Nagy Sándort. Ezt a tehetségét jól kamatoztatta a sportban is. Sikereket, nem hétköznapi, kiváló eredményeket ért el. De számunkra ennél sokkal fontosabb, hogy esetében a hatalmas, erős test hatalmas lélekkel is párosult. Ezért is emlékezünk rá, mint gyülekezetünk hajdani lelkipásztorára, az egykori olimpikonra a mai napig nagy tisztelettel. Isten Igéjéből jól tudjuk, hogy csak az ember hajlamos arra, hogy azt nézze csupán, ami szeme előtt van, az Úr azt nézi, ami a szívben van (vö. I Sámuel 16:7). Isten szemében a legizmosabb, a legatletikusabb alkatú ember is semmi, ha csak kóborol benne a lélek, és a legkisebb, a legtörékenyebb fizikumú ember is lehet naggyá, ha hatalmas léleknek a hordozója.
